2. A BOSZORKÁNYBÚCSÚ

Mikor a baklovagok közé felcsaptam, azok nem kérdezték, hogy hínak, hanem az álarccal együtt nevet is adtak.

Biz ők nemigen válogatták a neveiket a kalendáriumból, sőt inkább mindegyik egy ördögnek a nevét viselte. Volt ott Beliál, Szemiázáz, Lucifer, Mefisztofelesz, Belzebub, Leviatán, Azáziel, Számiel, Dromo, Kopciher, Aszmodai, Flibbertiggibet stb. Magát a „maker”-t Astarothnak hívták. Nekem Belfegor nevet adtak.

Ugyanakkor egy „vércimborát” is választottam magamnak: annak a neve volt Beherik.

A vércimboraságnak a megkötése úgy ment, hogy mindegyikünk beleszúrt egy késsel a saját karjába, s a másik kiszívta belőle a vért. Ez volt az első fokú szövetség. A második fokúnál egymásnak a nevét szokták a vércimborák a karjaikba beedzeni; hanem ez csak a boszorkánybúcsú alkalmával mehetett végbe nagy ünnepélyességgel.

A vércimboraságnak kitűnő jogai voltak. Az egymáshoz kötöttek testtel-lélekkel egymáshoz tartoztak. Ami enyim, az a tiéd. Amire az egyik azt mondja: ez nekem kell, azt a másik oda tartozik adni, s ha nincs neki, elő kell teremtenie. Ahova az egyik hív, a másiknak menni kell. S mikor az egyik azt kívánja, hogy cseréljék ki magukat, oda kell adni a testét, hogy a másik vehesse azt fel, s neki meg annak a testét kell visszacserélésig viselni.

(– Ez lehetetlen – kiálta közbe a nagyherceg.)

(– Sőt igenis, lehető – monda a soltész –, Johannes Magnus bizonyítja, hogy hasonló esetek valóban megtörténtek az ő tudomására.)

(– No, már szeretném azt látni – szólt a nagyherceg –, hogyan lehetnénk mi vércimborák? Kend, soltész uram, csak elférne az én bőrömben háromszor is, de én hogy az ördögbe férnék el a kendében?)

(A vádlott aztán felvilágosítá, hogy az egész testet szokták kicserélni, úgy ahogy áll, ami egészen lehetséges.)

Amiből azután sok kellemes és kellemetlen quiproquok következhetnek; mikor én vőlegény vagyok, azt mondhatja a vércimborám: no, most cseréljünk, én megyek haza a menyasszonyoddal; – hanem aztán, mikor engem akasztani visznek, akkor meg én mondhatom: no, most cseréljünk, most megint vidd el te a menyasszonyomat, a kötelesnek a leányát.

Ilyenforma próbáit a hű cimboraságnak számtalanszor le is tettük. Egyszer aztán azt mondta a maker:

– Te, Belfegor! Neked meg kell házasodnod, addig nem vagy hű cimbora, amíg feleséget nem vettél a mi fajtánkból.

– Hát hol kapok én itt asszonyt?

– Van a számodra egy készen; az én szép húgom, „Lilith”. Azt veszed el.

Annyit tudtam, hogy a szép „Lilith” valamikor az az ördögkisasszony volt, aki Ádám apánkat hűtlenségre csábította el Éva anyánktól. No, ha az ugyanaz, akkor meglehetősen vén lehet. Azonban a maker húgának nevezte: ez biztató volt. Neki még fekete volt a haja.

– Az is álarcot visel? – kérdezém.

– Hát hogy ne?

– Akkor hát sebaj. – Kezet adtam rá.

A Fekete-erdőben van egy föld alatti barlang: ott tartottuk az esküvőnket. Az egész baklovag-társaság mind összegyülekezett rá. Mikor a sok szövétneket meggyújtották, akkor vettem észre, hogy az egy óriási nagy templomnak a belseje. Csakhogy minden meg volt benne fordítva. A szentek mind fejjel lefelé álltak a talapzataikon, s az oltáron is a feszület az I N R I-s végével lefelé volt felállítva; az orgona a boltozatról lefelé függött alá, s a szárnyas angyalkák az ábrázataik helyett a megfordított részüket mutatták; magok a harangok meg felfelé fordítva himbálóztak, s a kórus visszafelé énekelte a zsoltárt: „Aru kankaru netsi sőre za”. Az eskető papnak az egyik lába hosszabb volt, mint a másik, s mikor a ministráns le akarta a fejéről venni az infulát, az egész fejét levette vele együtt; akkor vettem észre, hogy hamis fejet visel. A turibulumba aligha assa foetida nem volt téve, amivel körülfüstölték. A menyasszonyom, akit akkor láttam először, oly fényes és pompás ruhában jött elém, aminőt még a begum feleségemen sem láttam; de a sok cifraságtól a termetét sem lehetett kivennem, az arca meg éppen nem látszott az aranyszövetű fátyoltól. A pap elmondatta velünk az esküformát visszájáról, ami kezdődött a megfordított „Amen”-nel, s mikor összeköté a kezeinket, ahogy szokás, nekem úgy tetszett, mintha a papi öve helyett egy kengurufarkat csavart volna a kezeink körül. Mikor beíratta a neveinket a matrikulába, megfigyeltem a menyasszonyom kezeit, s úgy találtam, hogy a szarvasbőr kesztyűk alatt iszonyú hosszú és görbe körmei lehetnek, ami előforduló családi összekoccanások esetére nemigen biztató előjel volt rám nézve. A hangját az esküvő alatt elég fiatalnak találtam; nem selypített, s a p betűt nem mondta m-nek, amiből azt a meggyőződést merítettem, hogy fogai még vannak.

A templomból nagy muzsikaszóval távoztunk el, én karöltve vezettem a menyasszonyomat a barlang előtt álló kocsiig. Az egy nagy nehéz szekér volt, akkora, hogy tizenhárman elfértünk rajta, s volt eléje fogva hat – szarvasbogár.

– De már, hogy a pokolba vihetné el ezt a nehéz társzekeret ez a hat bogár? – kiálták én bosszúsan. – Hiszen hat ló sem tudja azt kimozdítani.

– Nem ám – suttogá Lilith – , mert nincs megkenve a tengelye. De fogd csak e kenőcsőt, s kend meg vele, majd könnyebb lesz.

Én szót fogadtam, s a kezembe adott fekete acháttégelyből megkentem a szekér kerekeit és tengelyét. Akkor aztán az egész násznép hirtelen felkapott a szekérbe; teleülték annak az oldalait, felhérceit, nekem maradt a menyasszonyommal együtt a kocsiülés. Lilith azt mondta, hogy ő maga akarja hajtani a lovakat (a hat szarvasbogarat). Hát amint azok szárnyra kaptak, az egész terhes szekér az összes násznéppel csak úgy repült tova, mint a szélkergette ördögtövis a mezőn. Én kaptam az alkalmon, hogy a menyasszonyom arcát megpillanthassam, s míg ő két kézzel fogta a gyeplőt, föllebbentettem az arcáról a fátyolt.

Majd megdermedtem rémületemben. Ez tulajdon az a boszorkány volt, aki engemet a kempeni tőzegtörésben meg akart nyergelni. Huh, be förtelmes egy pofa! Ha ez Lilith, úgy bizonyosan az Ádám apánk Lilithje, mert ennek az arcán minden ránc egy századot képvisel, s arra, hogy az a finom barakchamv, ami a női ajkakat oly csókolnivalóvá teszi, ekkora bajusszá megnőjön, csakugyan kell hatezer esztendő. – Én kiugrom a szekérből! – kiálték ijedten.

– Dehogy ugrol! Inkább átölelsz! – szólt nevetve a rettenetes mátka, s én ekkor vettem észre, hogy ötszáz lábnyi magasan repülünk a föld fölött. S hogy beváltsa a szavát, úgy irányozta a szekerünk röpülését, hogy nekimentünk a kölni templom toronykeresztjének, a saroglyánk beleütődött az egyik ágába, az leszakadt, ott is maradt; most is ott lóg, nem tudják levenni; én azonban a zökkenéstől meghibbanva, csakugyan önkénytelenül átkaroltam a Lilith derekát, amin aztán az egész társaság féktelenül nevetett. Magamban azt tervezgettem, hogy hiszen, mikor kenyértörésre kerül a dolog, itt van az én vércimborám, a Beherik, majd annak mondom, cseréljünk alakot, tessék most a helyemet elfoglalnod.

„Hopp hírével” megérkeztünk a „Kranendonk”-ra. Itt tartják a boszorkányok a búcsújukat. Itt leszálltunk, s üdvözöltettünk a mindenünnen előrepülő atyafiságtól, akik lócákon, székeken, seprűn, pemetén lovagolva süvöltöttek a levegőn keresztül; minden asszony magával hozva a szíve választottját.

(– Te! Én ebből az egész bolond beszédből egy szót sem hiszek! – vágott közbe a nagyherceg.)

(– De pedig ez mind úgy van! – bizonyítá a soltész. – Johannes de Kembach éppen így írta le hitelesen a boszorkányok utazásmódját a nagybúcsúra, s a nagy tudós Majolus a „repülő szekérről” is bizonyságot teszen, melyet a béreslegény tévedésből a kulimász helyett a boszorkányírral talált megkenni. Ugyanily dolgot ír le Torquemadius az ő Hexameronjában, aki pedig elismert auktoritás.)

A vádlott folytatá tovább:

Az asszonyok és szeretőik a levegőn át érkezének a Kranendonkra, az ördögök és kísérőik ellenben a földből bújtak elő.

Ott volt szerencsém megismerhetni több rendbeli celebritásait az előkelő úri társaságnak, akik a keresztapjaik voltak a neveiket viselő baklovagoknak.

A Szemiázáz az egész társaság mulattatója; ő a zeneszerző, s mikor ő muzsikálni kezd, akkor minden ember táncolni kénytelen, aki azt meghallja. Az orra klarinét, s annak a billentyűjét a két fülével billegteti, a két kezével emellett egy tehéncsontváznak az oldalbordáin hárfázik, s a farkával egy kétfenekű dobot ver.

A Beherik, az én vércimborám keresztapja, egy ormótlan nagy test, akinek elefántormánya van. Ezzel szokta a nevét aláírni, amiért is az ördög aláírásánál (méltóztassanak jól ráügyelni) a végbetűk sohasem „mp” (manu propria), hanem csak „np” (nasu propria). Amellett a Beherik igen elegáns gavallér, a farkát a vállára vetve hordja, s az azon levő nagy lobonccal szokta magát legyezni, mikor nagy melege van.

Valamennyi ördög úrnak denevérszárnyai voltak, csupán az én druszám és praesumptiv keresztapám, Belfegor különbözött e tekintetben a többitől. Neki tollakból voltak a szárnyai. Valahány toll volt a világon, ami valamely átkozott tett megírásával érdemessé tette magát, hogy a pokolra jusson, az mind az ő szárnyába volt összeszedve. Az a toll, amivel Pilátus aláírta Jézus Krisztus felfeszítését s Barabás szabadon bocsátását – az a toll, amivel Erzsébet aláírta Stuart Mária halálítéletét – az a toll, amivel Medici Katalin elrendelte a Bertalan-éj borzalmait – az a toll, amivel X. Leó pápa megírta a pénzért adott indulgentiás leveleket, s amivel Ince pápa felírta e szókat: „Sint ut sunt, aut non sint” s amivel egy prímás megírta e kétértelmű választ: „Reginam occidere nolite timere bonum est” – az a toll, amivel Shylock megíratta a „font húsra” kötött szerződést – az a toll, mellyel Foscari halálos ellensége beírta a könyvébe, hogy „la pagata” – az a toll, amivel Fülöp király aláírta fia, Don Carlos halálítéletét – az a toll, amivel Tetzel a Luther elleni pamfleteket firkantotta, és mindazok a tollak, amik árulásra, hamisításra, csalfa szerelmi esküre lettek felhasználva, ott voltak a Belfegor szárnyában. Óriási két szárny volt ez, nagyobb mint a Roch madáré. S valahányszor a Beheriknek szüksége volt írótollra, mindig a Belfegor szárnyából szakított ki egy éppen ahhoz a célhoz illőt.

Amint az egész boszorkánytársaság együtt volt, a legvénebbek, a legcsúfabbak összegyűlének, s valaminthogy más ünnepélyeket szokás kegyes imádkozással, a lakodalmakat alamizsnaosztással kezdeni, úgy ők is a megkezdendő dáridó bevezetéseül egy végbeviendő gonosztett elhatározását tűzték ki.

Az én menyasszonyom volt az indítványozó: ma ő volt az ünnep hősnője.

– Van a Kempen vidéken egy vendégfogadó – mondá. – Annak a vendéglőse szövetségben áll a bilseni comthurral. A comthur hamispénzveréssel foglalkozik és kereskedők kirablásával. A hamispénzeket ez a korcsmáros szokta a nála megszálló karavánok útján értékesíteni, s így hozza az országba forgalomba. Most ezt a korcsmárost megszállta a bűnbánat. Jóvá akarja tenni az eddigi bűneit. Megírta levélben a kormányzónak az egész bűnös csalfaságot, s fölfedezte a bilseni comthur pénzverő-műhelyét. Én ezt a levelet a kormányzó helyett a bilseni comthur kezébe játszottam. Ma éjjel a comthur lovagjai meglátogatják a kempeni országúton levő csárdát. Mit gondoltok? Hány embert küldenek a pokolra?

– Valamennyit! – sivalkodának a boszorkányok. – No, ma jól mulathatunk hát! Jöhet közénk Lucifer!

Most nagy földrengés, csattogás, dörgés hallatszott, s a megnyílt földből kiemelkedett pokolbeli méltóságában a gonoszok fejedelme, Lucifer, aki előtt a többiek mind térdre – azazhogy csülökre – borultak.

(– Milyen volt? – kérdé a nagyherceg kíváncsian.)

Erre az egyre nem tudok megfelelni. A pokolbeli fejedelemnek van olyan varázshatalma, hogy mikor megjelenik is a halandók között, azok őt ne nézzék. S miből áll az a varázslata? Könnyű lesz megérteni, ha elmondom.

Az ő megjelenésére egyszerre elkezdtek a boszorkányok levetkőzni; az én Lilithem is.

(– No, csak nem a bőrükig!)

– De még azon is túl. Még a bőrüket is levetették, s amint a rút, ráncos, tarjagos bőr lehullt róluk, a leggyönyörűbb tündéralakok álltak előttünk egyszerre. Az én Lilithem szebb lett, mint aminőnek valaha istennő képét festve láttam, maga a gyönyör és bűbáj megtestesülve. Soha ilyen ragyogó szemek, ily édesen mosolygó ajkak nem világlottak felém. – Mármost érthetik kegyelmességtek, miért nem tudom én Lucifer alakját leírni. Hát láttam én még mást, mint Lilith tündéralakját magam előtt?

S még ez alak, a szépség nem volt minden, ami elkábított, de az az észvesztő csintalan jókedv, az a dévaj csapongás minden érzékemet megittasítá. Nem voltam a fejemnek ura többé, arra csavarhatta, amerre akarta. Kész voltam egy csókjáért a lelkemet is odaadni.

Ezt az állapotot várta a jó Beherik. Tudniillik a keresztapa, az igazi ördög. Előhúzta a hátulsó táskájából azt a bizonyos fekete könyvet, s legelőször is a keresztfiát, az én vércimborámat vette elő, hogy engedje magát stigmatizáltatni.

Ez pedig úgy ment, hogy az ördög kirántott egy tollat a Belfegor szárnyából, s azzal a cimborám karjára apró pontokat szurkált, amikből betűk alakultak. Valahányat szúrt a bőrbe, a toll hegyén maradt vércseppel ugyanannyit szúrt a feketekönyvnek egy lapjára, s annak a szúrásnak a helye meg olyan fénylő lett, mint a szikra. A kar fehér bőrén aztán ott maradt veres betűkkel felírva a Beherik név, s ugyanaz a fekete lapon fénylett tűzbetűkkel.

Mikor az megtörtént, Beherik egy tallért adott keresztapai ajándékul a keresztfiának.

Akkor azután hozzám fordult a két ördög, s nógatott, hogy én is vegyem fel a magas beavatást a pokol választottai közé. Én is kapok majd egy tallért.

A tallérért nem tettem volna meg, hanem a szép Lilithnek egy csókjáért igen. Ennek a mosolygásnak ember nem állhatott ellen. Megígértem, hogy felveszem a pokoli stigmát.

Hanem amint már a kezemet kinyújtottam, odalép hozzám a vércimborám, s azt mondja:

– Bajtárs! Látod ezt a tallért, amiért én a lelkemet eladtam? Ezt én teneked ajándékozom. Te pedig nekem adod, ahogy a vércimborákhoz illik, a te menyasszonyodat.

Vércimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: „Nem adom.” A tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a cimborám kezébe, s az vitte azt magával a táncba. A bűbájos hölgyek karéjba fogózva táncoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme elkáprázott bele.

A két koma azonban rángatta a galléromat kétfelől, hogy no hát, ahogy megígértem, vegyem föl a beavatási stigmát.

De most már énnekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy Lilithet elvitték tőlem, s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni az ígéretem alól.

– Az ördögbe is! – kiálték, haragot színlelve. – Soha az öregapám sem írt alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd azután parolázzunk.

Mindjárt ott volt előttem a terített asztal válogatott drága ételekkel és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a Lilith is visszakerült hozzám, s odaült az ölembe. De én már haragudtam rá, mert a cimborámmal láttam táncolni. Aztán még jobban mérgelődtem azon, hogy akármi étel-italt bevettem, annak nem volt de semmi íze. Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül voltak elkészítve.

Elkezdtem a komákkal veszekedni.

– Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.

– De honnan a pokolból vegyük mi a sót? – mondának a koma urak. – Hát nem tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót főzhetnénk belőle.

– Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész vetrecét!

– No, ne zsörtölődj! – incselkedett velem a Lilith, megrángatva a bajuszomat. – Itt az én ajkaim, ízleld azokat.

– Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, láncos lobogós teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem kapok.

Ennek aztán volt sikere. Az ördög előtt a káromkodás az imádság.

Nosza futott, ahány ördögsuhanc volt, haza a Lucifer palotájába, elhozni az egyetlenegy sótartót, ami csak a pokolfejedelem magánhasználatára tartatik otthon.

Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet „keresztelőmedencének” neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök feletti késő bánat könnyeiből gyűjtenek össze.

Két ördögfiú cepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém tett sültet (ami a gadarénusok malacainak húsából készült, mikbe urunk az ördöngös légióját bele száműzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen hozzá.

– No, hála Istennek! Csakhogy itt van már a só! – kiálték fel.

S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden, az ördögök ordítva süllyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi távolban a Fekete-erdőtől, amelyben az este a baklovagokkal együtt ültem a mennyegzőmet.

(– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! – fejezé be a vallomást a nagyherceg. – Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)

(– No, márpedig ez az egy igaz – mondá a soltész – a sok hazugság között, amikkel bennünket a gazfickó hetek óta traktál, ez az egy autentikus dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok előadása mellett maradt vala.)

(– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa és de facto alá nem írta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek, önnönmagától elesik – mondá ki a nagyherceg.)