|
2. A MÁS FELESÉGE FÉRJE
Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért énrajtam
semmit ez új keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, ahol nem
volt rajta mit vásárolni.
Elvittek bennünket a francia táborba, mely Lille várát
ostromolta, s ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a
pattantyússághoz értek valami keveset.
Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a
sáncok között kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez
még mind hagyján lett volna. De koplalni! A francia vezérnek az a taktikája
volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se
borral, se serrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok maradjanak.
Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon szomjasok ne
legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy lopva hozzon a számomra
egy korsó duplasert, az mindig azzal jött vissza, hogy az úton elvesztette a
talléromat. El ám, mert amíg ő a kantinig somfordált, azalatt a
gyerehaza-tallér már visszakerült a zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.
Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, amennyi csak belém
fért.
Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő
sátoraikban volt dínomdánom elég.
Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen,
minden tiszt úr mellett volt egy kackiás menyecske is, akiknek a száma egész
szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek egyenkint
képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint, hogy száz
katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és inni.
A tiszt urak a katonáknak fél porciót adtak a
pumpernickelból, hanem aztán a „fráj”-oknak dupla porciót a marcifánkból.
Tiszta munkát csináltak.
A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, aki pedig sem
húga, sem leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem
volt. Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyemruhában, nagy tollas baréttal a
fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr
volt.
Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti
gazdálkodást, s kiadta a napiparancsot, hogy valahány olyan asszonyféle lakozik
a táborban, akinek valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy
huszonnégy óra alatt mind eltakarodjék onnan.
Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez.
Úgy tett, mintha valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.
– Te, legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz
volnál szokva, mint ágyút tölteni, s a földön hálni.
– És pumpernickelt rágni! – egészítém én ki a kegyes
véleményt.
– Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek
hadsegédemnek.
– Nekem pedig nem volna az ellenemre.
– Hanem hát egy kis szívességre kellene magadat
elhatároznod.
– Képesnek érzem magam mindenféle szívességre.
– Hát például arra, hogy magad tarts konyhát, s ott
főzess minden jót és drágát, s aztán engemet híj meg az asztalodhoz ebédre
és vacsorára. Megfizetem, amibe kerül.
– No, ez még nem valami kellemetlen feladat.
– Hanem hát, hogy egy olyan gavallért, mint én vagyok,
képes légy illően elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, aki
a honneurs-t végezni tudja.
– De már azt hol vegyem?
– Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kíséretemben
levő hölgyet, aki az én tiszteletemet régóta bírja.
Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.
– De hát mért nem veszi el a kapitány úr maga, ha olyan
nagyon bírja a tiszteletét?
– Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.
Csúnyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni,
s szíttam a fogamat, mintha az fájna.
– Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret
ettem már életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló
kondícióban nem voltam, mint amilyent nekem most méltóztatik fölajánlani.
– Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem
csinálni: ez az egyik választás; – a másik pedig: lemenni a tűzakna-ásók
közé, s a föld alatt vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél
órád az elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.
Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit
vesztegetek el. A becsületemet? Hol van az már? Elöltem, elpazaroltam azt már
százféleképpen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt eddig
karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak, üldöztek
utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet megenni
késsel, kanállal? Meginni pohárral? S legyek olyan gazember, akit
kinevetnek, leköpnek?
Ezt is megpróbáltam. Fél óra múlva azt mondtam a kapitánynak,
hogy „Beállok! Itt a kezem!”
Aztán félig én nyújtottam eléje a kezemet, félig ő
énelém a magáét; – fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s
visszahúztuk a kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még
piszkosabb.
Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még
aznap összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki,
s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.
Annyi igaz, hogy azontúl a testemnek jó dolga volt, s a
gyomorban szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz
katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek híttak, s aki kimondta
a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak akkor láttam, ha
asztalhoz ültünk. Hogy cifrán szeretett öltözni, az nem az én hibám volt. Száz
katona hiányzó mondurjából az is csak kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt,
mikor a kapitányom a környéket körülkalandozta, olyankor új köntös, nyaklánc,
kösöntyű bőven került az asszony számára. A kapitány mindig hozott
haza valami meglepetést.
Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány,
hogy elhagyta valahol a fejét.
Közel talált menni olyan helyhez, ahol ágyúval
lövöldöztek, s összecsapta a fejét egy bolond vasgalacsinnal, s az okosabb
engedett.
– Úgy hozták haza szegényt halva.
Biz, ez nagy baj volt, kivált nekem. Mert ezzel az egyik
hivatalomból kiestem; a másikba meg belekerekedtem. Megszűntem a
kapitányom adjutánsa lenni, de megmaradtam az adjutánsné férjének. Az pedig
nehéz hivatal! Az asszony hozzá volt szokva a laute éléshez, a pénz pedig nem
hull az égből. A sok aranyékszer, amiket a kapitány ajándékba hordott
neki, egymás után mind el lett prédálva, utoljára oda jutottunk, hogy nem volt
a konyhára való pénz.
Ekkor aztán elkezdett az asszony velem veszekedni, hogy
én milyen koldus kutya vagyok: éhen hagyom veszni a hites feleségemet; bezzeg a
kapitány nem ilyen hülye volt: az volt a gavallér!
Én aztán gondoltam, most mutasd meg, tallér, hogy mit
tudsz, s nagy legénykedve odanyomtam a markába a talléromat: „Itt van, vásáld
el!” Héj, mert nem tudom, amit a kegyelmes soltész úr most fedezett fel
előttem, hogy az elajándékozott varázstallér nem jön többé vissza! Azt
gondoltam, egy óra múlva megint a zsebemben lesz az. De hát nem találtam én azt
többé se tarsolyomban, se csizmámban, se irhámban, se galléromban, se
kalapomban. – De hát legalább a feleségemhez kellett volna neki visszajönni, ha
az kiadta. – Hanem hát azt is most értem már végig. Nem ment az az asszony az
én tallérommal az árubódéba, hanem ő meg menten odaajándékozta egy fiatal
zászlótartónak, akinek még a kapitány életében is szintén nagymértékben bírta a
tiszteletét. Így veszett oda végképpen a gyerehaza-tallér.
Nekem nem maradt más a szégyennél és gyalázatnál – aztán
meg egy asszonynál, aki elvett engem, de akit nem vettem én el.
Mit csináljak? Három napig törtem rajta a fejemet.
Megszökjem?
Esküszegő legyek? Kétszeres esküszegő?
Megtörjem a hűséget, amit a zászlómnak fogadtam, s a hűséget, amit
hitvesemnek fogadtam „úgy segéljen”-nel?
Három napig tűrtem az asszony mortificatióját, s
tiszttársaim gúnyolódásait, a harmadikon – megszöktem tőlük.
(– Én már az elsőn megszöktem volna! – kiáltott,
öklével az asztalra csapva, a nagyherceg.)
(– És így az esküszegés vétke is kitöröltessék a lajstromból?
– szólt csöndesen hunyorítva a soltész.)
(– Quod dixi, dixi!)
|