|
Az ítélet, melyet a vérbíróság a sokszoros bűnösre
kimondott, ekképp hangzott:
„A huszonegy előzetes főbenjáró bűn,
melynek mivolta kellőleg ki nem deríttetett, vádlottnak elengedtetvén,
elmarasztaltatik csak a huszonkettedikben: az árulás gonosztettében. Minthogy
azonban, saját vallomása alapján ezen bűnt is nem saját maga követte el,
hanem a vele testet cserélt vércimborája, s lelke e gonosztettől távol
vala: annálfogva a lelke fölmentetik, és Istennek ajánltatik; hanem a teste,
mely e bűnben kapatott, az árulók büntetésére, a hátulról való
főbelövetésre kegyelmesen elítéltetik.”
A kalandor alázatosan megköszönte ez ítéletet, s a
kegyelmes uraknak iránta tanúsított sok rendbeli gráciáját; nem is kért többé
semmiféle haladékot.
Mikor a vesztőhelyre kivitték, maga szép nyugodtan
levetkőzött, s csak azt kérte, hogy ne kössék hátra a kezeit, hadd tegye
össze imádkozásra. Azután letérdepelt szépen, s elkezdé a miatyánkot fennhangon
elimádkozni.
Mikor az áment kimondá, hátraszólt a muskétásoknak, akik
az égő kanócot a lőporos serpenyő fölött tarták már:
– Csak arra kérlek, bajtársak, hogy mikor
összelőttök, velem együtt azt a fekete hollómadarat is lőjétek agyon,
ami a vállamon repdes!
S azzal félve tekinte félre a válla felé.
De egyszerre örömsikoltva kiálta fel:
– Nem! Nem! Hisz ez nem a fekete holló. Ez az én fehér
galambom! Visszatértél hozzám! Megszántál, galambom? Angyalom, jó Maduskám?
Igazi kedveském! Szorulj a keblemre, a két karom közé, s vidd el a lelkemet
oda, hol te lakol!
Tizenkét puska
dördült, s a fehér galamb már vitte!
Így van megírva ez a csodálatos történet a „Rheinischer
Antiquarius” második része második kötetének 613-626. lapjain. Az
ehrenbreitsteini ágyúöntödében ma is mutogatják még egy vasrúdra akasztott
vaskalitkában az „áruló koponyáját”, s a tudós Hiegel följegyezte róla, hogy
Gall rendszere nyomán a koponyában rendkívül ki volt fejlődve a
nagyravágyás szerve; – amely miatt ez emberre nézve a soha el nem érhetett cél
valódi kínszenvedéssé tehette az életet.
|