Szüreti mulatság Alcsúton

– Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst! Ezzel a szóval biztatott fel József főherceg őfensége, mikor legutóbb Alcsúton voltam a „Romano csibakéro sziklaribe” dolgában.

Nem is felejtkezett meg az ígéretéről, egy patriarkális táviratban meginvitálva a mai szüreti mulatságra: „nagyon jól fogunk mulatni.” (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nemigen jó mulatság.)

Kilenc óra volt, mikor a vasútról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főherceg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra készen várt rám, József herceg botot is faragott a számomra, hogy könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, „ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ideérzik a jó szaga!”

Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsúti bandája már messziről rákezdte a Rákóczi-indulót, mikor észrevett bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tésztagalacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak; csak maga a főherceg volt civilben, kék kötény kötve a derekára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott, az egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a „cakumpakk”, egy melléktűzőn csendesen sistergett a bakagombóchoz való hagymás zsír – mindenkinek tele volt a keze dologgal. „Hát nekem nem lehetne valami hasznomat venni?” – „Dehogynem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.”

S aztán megmagyarázta a főherceg, hogy mi minden lesz a mai lakomán. Így szólt a „szüreti menázsi” 1894. október 16-án: Marhahús paprikás krumplival. (No, ezt már ismerem.) Azután „bakagombóc”. (Ez tésztából készül, olyan egyfontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat főzik bugyborékoló vízben, míg megpuhul, akkor zsírba rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele.) Azután lesz „cakumpakk” (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbevegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön cigánypecsenye meg zsiványpecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk „granatéros marschot” (Hát ez mi? Túrós csusza, de túró helyett hagymás krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) Aztán még jön a „visokai sütemény”, ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, akinek ezüst vitézségi rendje van.

Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is. Hevenyészett asztal lett terítve, a főhercegnőnek átadatott a magyarul írt „menázsi”, s arra a honvédek elkezdték körülhordania hatalmas bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kínálás. A kisebbik professzora a főhercegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy fotográfműhelyt, s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó társaságot: a főherceget a kanállal a szájában; én szerencsére nem látszom a pohártól, amiből éppen iszom.

Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzáült a honvédcselédség; következtek utánuk a cigányok; még azok sem bírták elfogyasztani, akkor aztán jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint a Tábor-hegyi prédikáció.

Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az), s egy egészséges séta után én eltűntem Rómer Flóris szobájába (úgy hívják azt, ahová bekvártélyoztak), s ott nekiültem regényt írni; mert hát nemcsak a nagyhercegek parancsolnak velem, hanem a „Kiskirályok” is.

Ilyen az én szüretem!

Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő: dehogy voltam éhes. Ha az apát úr fel nem jön értem, a holnapi tárca a „Nemzeti”-ben hosszabb lenne.

„Várnak már odalenn!”

De azt nem árulta el, hogy mire várnak?

Nagy meglepetés volt. Már a tornácba érkezve hangzott elém az alföldi népdal, amit a főhercegnő szobájában énekeltek; a kórusban túlnyomó volt a szoprán hang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe léptem, s megláttam az egész társaságot. A főhercegi család ifjú tagjai és az udvarhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve; Mária főhercegnő gyöngyös pártával, zsinóros pruszlikban gyönyörű gömöri parasztleány volt, míg Margit főhercegnő kisjenői oláh fátának volt öltözve, ezüst szövöttes katrincával, piros mellénykével, ezüst virágokkal hímzett, hosszú bő ingujjakkal, karmazsinpiros csizmában, ami mind úgy illett hosszú fonadékú aranyszőke hajához. Zichy Irén grófnő pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula bárónő aranycsipkés főkötőjében, virágos viganójában a mátrai pompát képviselte deli alakjával. A két kis főherceg Bánk bánt és Hunyadi Lászlót miniatűrben, maga pedig József főherceg igazi eredeti debreceni csikós ornátusban pompázott; lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje fél vállára vetve, alatta az ólompitykékkel kivarrott pruszlik, sallangos kostök, a szíj mellé dugva (megsúgta később, hogy szűzdohány van belevágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas pengős sarkantyúk, s a vállán keresztülcsavarva a kivert nyelű karikás ostor.

– Milliom bocsánat! Hisz ebben az egész társaságban csak én magam vagyok egyedül a német.

– Azt énekelte a pap: ne nézd, uram, hogy ő német!

Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy tánc lesz ennek a vége! Ahogy be is következett; vacsora után átment a társaság a táncterembe. Ott várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá valót. Hiszen táncosnő lett volna szép számmal; de táncos csak egy volt, a kis József herceg; aki ki is tett magáért.

Mondék a főhercegnőnek:

– Eszembe jut most az az operett, aminek a címe „Tíz leány és egy férfi”.

– Majd lesz itten több is!

Kíváncsi voltam rá, ki lesz az? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr?

Egyszer aztán megpendül a sarkantyú, s előáll maga József főherceg, Mária főhercegnőt párul vezetve, s bemutatja azt az igazi huszáros, csikósos magyar táncot, amilyenre én csak kecskeméti diákkoromból emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jókedv, neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly délcegségét, nem rugdal, nem toporzékol az, hanem kevélykedik, abban a virtusa, s minden mozdulatával azt mondja, „ki a legény a csárdában?” De gyalog is szívesen eljöttem volna Alcsútra, csak azért, hogy ezt a táncot lássam.

Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a táncban. Vittek.

Még azt mondta a főhercegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a palotást.

– Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak ruinás. – Denique, megesett.

Tudom, hogy ezért az excesszusért kereset alá fognak venni idehaza; de hát majd én is azzal védem magamat, amivel a bécsi operaszínházi páholynyitó, aki Milán királynak gyufát nyújtott a foyer-ban szivargyújtáshoz: hogy „kényszerítő körülmények forogtak fenn”.

Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsi, a jogtanárom examinálni akart, hogy „quid juris”. – „Non sum paratus: az éjjel bálban voltam.”

– „Táncoltál?”

– „Omnino.”

– „Habes eminentiam.”

Aztán mikor felbéredek, keresem a fejemen a papillotokat, amikbe a szép dúsfürtű szőke hajam van becsavargatva (azok is mind szerelmes versekből voltak hasogatva).

Hol van az már – Marci fiam!