Pénz elrepül
(Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet)

Annyi volt a pénz, mint a polyva! Mint a szél hordta polyva! Három héten át tanyázott az egész tábor Komárom alatt és benn annak városában: ottan várták a franciát, akit senki sem hítt ide.

Azalatt volt drága dolog Komáromban; egyik ezred ki, a másik be; az utcák is tele sátorokkal, annyi volt a katona, hogy még a padláson sem fért el.

Sok embernek sok szája van, sok szájnak sok étel-ital kell – komáromi híres kenyérnek soha olyan kelete nem volt, mint akkor; komáromi Dunából soha annyi vizet ki nem mértek, bor és pálinka rovására, mint ama három hét alatt.

Irtóztató kelete volt mindennek, ami csak enni- és innivaló volt; akinek csak egy csikója; lúdja volt, ölte, vágta, vitte a piacra, kapitálist szerzett belőle; aki reggel kenyeres kofa volt egy talyiga cipóval, este nagyságos asszonynak hívatta magát, s azt kérdezte, hogy hogy adják a zsidótemplomot? Megvettek mindent, nem alkudtak semmire, egy forintot adtak egy pár savanyú ugorkáért, s még a levét is pénzen vették, márpedig emberemlékezetre az ugorkalé meg a dicséret mindig ingyen járt a portéka mellé.

Hát még ahol italt mértek? Ott úgy állt ember hátán ember, mint a „Vasárnapi Újság” kiadóhivatalában előfizetés idején: ostrom alá volt véve minden csapszék, megszállva minden kurta, avagy hosszú kocsma, és elfogyasztva minden spirituózum.

Volt a győri Duna-parton többek között egy csapszék, amelynek kifordított ajtajára iromba színekkel valami szobapiktor egy kétséges lábon álló katonát feste, pirosra mázolt palackkal a kezében, s ezen aláírással: Az jókedvű katonához. „Az jókedvű katona” ott a képen olyan kriminális pofákat fintorított, mintha csakugyan ivott volna abból az izéből, amit odabenn a kocsmában mérnek. Mert hírhedett dolog volt, hogy abban a kocsmában mérik az elképzelhető legsavanyúbb bort és legkozmásabb pálinkát; lehetetlen, hogy Tukma uram gubacsot, vagy mit ne keverjen közé, amitől egy kis ízt kap a lőre, ha valaki nem akar az alkörmöstől kapott színével megelégedni; a sok vízről benne ne is szóljunk, hiszen az volt benne az egyedüli jó.

Egyszóval, Tukma uram borát csak az ihatta, aki már másutt valahol annyira lerészegedett, hogy többé nem tudja, mit iszik; kétszer pedig senki sem kért belőle.

Ilyenformán a legnagyobb katonajárás idején is alig jutott Tukma uram csapszéke publikumhoz, mert aki csak bevetődött „Az jókedvű katonához”, abból mind olyan rosszkedvű katona lett, mikor kijött onnan, hogy elijesztette a többit a látogatástól; az első egypár héten Tukma uram sokkal több ütleget és fejéhez vágott palackot rakhatott a számadásba, hogysem pénzeszacskókat és banknótákat.

Hanem éppen ez volt a szerencséje.

A két első hét alatt megitta a tábor a jó bort; a harmadikban nem volt jó bor, s megitták a rosszat.

A két első héten még csak értelmes áron mértek holmit, de már a harmadikon vége volta lehetséges és nem lehetséges közötti minden hatásnak; szállítani nem lehetett semmit kívülről, mert odakinn baj volt; kincs volt ilyenkor egy hordó bor, akármiféle bor! – ilyen kincs pedig volt Tukma uram pincéjében elég.

Most őrá került a „vesski!” Bezzeg nem mondták azt most, hogy ilyen meg olyan íze van a borának; nem locsolták el a padlón; nem kértek belőle lólábat mosni; nem kérdezték: micsoda almafán termett? Megitták hűségesen, s megadták az árát busásan, akinek nem tetszett, annak azt mondta Tukma uram: „Eredj oda, ahol jobbat mérnek.”

Egy álló hétig nem volt Tukma uramnak egyéb dolga, mint bort tölteni, pénzt elvenni; esténkint kifáradva a nagy munkában mindig egy-egy szakajtó kosár pénzt vitt be a söntésből belső szobájába, melyben egymásra volt hányva rézpénz, ezüstpénz és fekete bankó. Rá sem ért azt megszámlálni, alig volt ideje egypár órai alvásra; csak bedöntötte az egész kosárral, ahogy volt, egy kétfülű káposztáshordóba, s lenyomtatta a káposztakővel.

Egyszer aztán vége volt a drága világnak, a tábor elment másfelé, otthagyták Komáromban a sok pénzt.

Az emberek ekkor kezdtek csak felocsúdni még a nagy ijedségből. Aki eddig azt sem tudta, három krajcár hány forint, annak most ezrei voltak; aki még tavaly hajóslegénynek készült adni a leányát, most vicispánt keresett vőnek; aki eddig írnok volt, most maga keresett hajdút, aki a hintajába segítse; sok ember meg azt sem tudta, hogy hová legyen már most azzal a sok pénzzel?

E közé a sok ember közé tartozott Tukma uram is.

Persze, hogy első dolga volt kívül-belül kifesteni a házát, s bevakoltatni az ajtót az utca felől; ő többet nem lesz kocsmáros. Második dolga volt elmenni a posztósboltba, ott ráparancsolni a legényekre, hogy keressék ki neki a legeslegfinomabb kék posztót, amilyen van; amelyik legdrágább, abból lehasíttatni tizenöt rőföt, varratni belőle földig érő köpönyeget, három gallérral egymás tetejében; ahhoz ezüstgombos dolmányt szabatni, zöld selyemposztóból, selyemkalapot hozzá, és ezüstsarkantyús csizmát és selyemmellényt.

Mikor ez megvolt, akkor elment a kávéházba, leült az asztal mellé a többi félvér milliomosok közé, s kávét parancsolt magának. Megivott huszonöt csésze kávét. Ez nyilván igen uras dolog volt.

Azonközben le nem vette volna magáról a nyolcszázötven forintos köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött – hadd lássák.

Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpentette, akkor kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolcvan forintos tajtékpipáját, s kibontá kilencvenforintos dohányzacskóját, hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, aminek fontja huszonöt forint.

– Az csak semmi – szólt egy mellette ülő rác kereskedő Zentáról, ki aranyos csibukot szítt az asztal fölött. – Ami nekem van török dohány, annak fontja tíz arany magában Macedóniában, ahol terem.

Tukma uramat nagyon bántotta ez a megalázás. Még vele versenyez holmi kereskedő. Azért is nagy büszkén mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott abból egy százforintos bankót, összehajtogatta hosszúra, meggyújtotta a gyertyánál a végét, s azzal gyújtott rá a huszonöt forintos dohányra, minden szippantásnál büszkén hunyorítva a megtromfolt kereskedőre; s mikor az utolsó darabka is ellobbant a bankóból, félrevágta a pipáját, nagy elégtétellel kérdezve:

– Hát a fidibus drága-e Macedóniában?

A rác kereskedő persze, hogy nagyon le volt főzve. Az irigység azt mondatta vele Tukma uramnak:

– Áj, áj, de sok pénze lehet Tukma uramnak.

– Az már van – felelt a bölcs a férfiú. – Ha egyéb nincs is, de az van. Azt sem tudom, hogy mennyi van? Mert ha ma hozzáfognék a számlálásához, esztendeig készen nem lennék vele. Embert pedig nem kapok, aki megszámlálja helyettem, mert most Komáromban minden ember úr és herceg!

A körülülő urak mind nevettek az ötletnek, ők is mind nagy urak voltak. Egy búzakereskedő milliomos; egy dohánykereskedő félmilliomos; egy mészáros iszonyú gazdag ember. Csupa rettenetes gazdag urak.

A mészáros azt a tanácsot adta Tukma uramnak, hogy sohse számlálja meg a pénzét, hanem mérje meg mázsával, hogy mennyit nyom?

– Igen bizony: de teli van bankóval, azt ki kellene belőle elébb válogatni, az pedig sok időbe kerül; az ördög győzi.

– Hát nem tudja Tukma uram, hogyan segítsen rajta? – szólt bele a búzakereskedő. – Nagyon könnyű dolog az: szeleltesse meg a pénzét, ahogy a kukoricát szokás; most éppen jó szél fúj: álljon ki a Duna-partra vele; terítsen alá egy ponyvát, töltse ki rá egy szakajtó kosárból; a szél majd kihordja belőle a bankót szépen, az ezüstpénz meg lehull a ponyvára; azután a bankót szépen összesöpörheti külön, az ezüstöt is fellapátolhatja külön.

– Úgy segéljen, igaza van az úrnak! – szólt Tukma uram, kinek nagyon megtetszett ez a tréfa. – Gyerünk mindjárt pénzt szeleltetni. Ez még úgysem történt Komáromban.

Rögtön vele ment az egész kávéházi népség; egész közönség csoportozott össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a morzsolt kukoricát.

Tukma uram előhozatta házából a káposztáshordót, kiállíttatta a partra, leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre, kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, ahogy szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.

Jó erős szelecske fújt éppen, kedvezett a vállalatnak; a lehulló ércpénz közül gyönyörűen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan messze, hogy szemmel sem lehetett utolérni, sokat a Dunába hordott, csőcselék nép, utcagyerkőc elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra hull; abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják; másnak is legyen karácsonja egyszer!

Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva, egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros. Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.

– Pfü! Ez a sok penészes ezüstpénz! – kényeskedék, orrát fintorgatva Tukma uram. Nem állhatta ki a szagát.

A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami kiömlött belőle:

– Hadd maradjon a mázsálóknak!

Seprűvel összeseperték a bankót, amit nagyon messze nem vitt a szél, s beletömték mind egy zsákba.

– Pfü! Ez a sok piszkos bankó! – fitymálódék Tukma uram. – Hozzatok frissen vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.

Egypár bankót bele is tapostak a sárba.

– Hagyjátok ott; nagyon piszkos az már.

Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Duna-parton…

Komáromi Duna-parton láthatni néha egy embert; öreg, koldus, negyvenesztendős köpönyeg a nyakában, háromgallérú, aminek a nap rég kivette a színét, s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.

Ott jár-kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról; talál néha egy-egy krajcárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet…

Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, amit a szél akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, ami akkor félregurult?… Abból a sok pénzhalmazból, amit ő ott szeleltetett.

Hja, bizony: pénz elrepül, pénz elgurul; addig fogjad, amíg van!