VI.

Másnap délben indult tova Görgei hadteste. Az eső folytonosan szakadt, aki az ottani utakat ismeri, képzelheti, mivé lettek azok, háromnapi esőzés után?

A városból pusztult a nép jobbra-balra a szerte eső falvakba. Aznap már semmi, de semmi élelmiszert sem lehete kapni, még kenyeret sem; a lakosok elrejték azt, hogy a nyomban levő orosz seregnek legyen mit előadni, nehogy a várost bosszúból elpusztítsák.

Egy muszka hadifogollyal találkozám, kit egy „hadi költő” barátom vezetgetett karon fogva. A fogoly valami herceg fia volt (van az oroszoknál elég), s jól beszélt franciául, értett németül is. Csak mosolygott, midőn a hadipacsirta szokott enthuziasmusával hegyestül-völgyestül odaajánlotta Muszkaországnak Magyarországot és a forradalmi seregeket.

– Nekünk ti nem kelletek – felelt nagy őszinteséggel –, nem kell országotok; ha ti még most sem tudjátok, hogy miért jöttünk ide? az rátok nézve szomorú dolog.

Poéta barátom odasúgta fülembe: hogy ne igen hallgassunk a fiatal emberre, aki különben jó fiú – de hiszen arról ő muszka létére nem tehet, hogy a politikából egy szót sem ért.

A hadtest tovavonult Arad felé. Az egész magyar seregben ez volt a legszebb hadtest, a III-ik és a VII-ik. Semmi sem mutatta rajta az ellenség elől futó sereget. Rendben, tömegben vonult elöl a huszárság; utána hét ágyú, a nyolcadik vetágyú, azután a gyalogság, oldalt egy-egy markotányosnő kétkerekű talyigájával, utána ismét egy lovas üteg, a tüzérek ötével sorban fenn ültek az ágyúszekéren, a kanóc kézben volt; jöttek a vörössipkások, megfogyott, de mindig hős csapat; utánuk ismét ágyúk, az ágyúk után huszárok fehér csákókkal; ismét dacosképű, robogó gyalogság, a manswörthi viadorok, a hatvanharmadik zászlóalj; leghátul a legjobb lovasütegek és a Hunyady-huszárok kerek, vörös szalagos és tollas kalapokkal; azt beszélték róluk, hogy ezeknek van legtöbb szenvedélyük a kozák lándzsákkal vitába keveredni. Fedezetnek voltak hagyva.

Követte a sereg vonulását, oldalt és utána, a minden rendű menekvők és maradozók szomorú csapata, rendetlen tömegben lepve el erdőket, mezőket, s bujkálva szerte a kukoricaföldeken.

A dinnye akkor ért; a rendetlen, kiéhezett zagyva csoportok nekiestek az egészségtelen tápláléknak, a környék, melyen átvonultunk, úgy tűnt elő a felszeldelt és elszórt dinnyéktől, mint valami csatatér, ahol iszonyú sok lekaszabolt emberfő van elszórva. Másnap érkezett meg a sereg Aradra.

Egy és ugyanazon szálláson voltam Nyáryval Aradon, melyben Csányi és Görgei voltak. Csányi szobája Nyáryéra nyílt, Görgei az emeleten lakott.

Semmi hang, semmi szó el nem kerülheté figyelmemet, ami az utolsó napok alatt e szobákban mondatott; most is oly rettenetesen jelen van előttem minden alakja e soha ki nem törülhető emléknek, mintha az múlttá lenni soha nem bírna.

Az általános hit, melyben katona és nem katona megállapodott, ez volt: visszavonulni a Dunántúlra s Komárom előtt foglalni újra állást. Klapka diadala már ekkor tudva volt; a híd még a mienk volt, melyen Kmetty átjött a Dunán, különben is volt a sereggel egy teljesen felszerelt hídkészlet. Egyébre nem gondolt senki.

Még azon este, hogy Aradra érkezénk, jött Görgeinek egy futárja Debrecenből, az orosz fővezértől. Beszélte, mily kitüntetéssel fogadták az oroszok eleinte, a vele volt huszárokat aranyakkal, rubelekkel ajándékozák meg, sőt maga Rüdiger tábornok kísérte el az előőrsökig, s ez így ment – egész a fővezér, Paskievics hadiszállásáig, ott azonban már igen hidegen bántak vele, és semmi jóval sem biztatták. Pöltenberg tábornok, ki szintén parlamenterül küldetett, még nem érkezett vissza.

11-én reggel a magyar kormány férfiai egy okiratot szerkesztettek Csányi szobájában, mely felszólítás volt a kormányzóhoz, hogy a hatalmat tegye le Görgei kezébe.

Az okiratot aláírta legelöl Csányi, és egy óranegyed múlva Aulich.

A többi minisztereket is hívatták.

Megjelent nemsokára Vukovics, s szintén aláírta. Valamivel későbben jött Szemere.

Csak az ő arcán nem látszott meg az a gondolat, amitől bennem majd szétszakadt a szív.

Eléje adták az iratot:

– Mi ez? – kérdezé.

– Olvasd, és írd alá – szólt hozzá Csányi.

A miniszterelnök olvasá, és mosolygott; de oly keserűen és fagyosan.

– Nincs rá szükség, hogy aláírjam, hárman vagytok már alatta, az okirat érvényes, elküldhetitek.

És nem írta alá.

A felszólítási oklevelet azután összehajtogatták, lepecsételték, s beküldték a várba.

A beszélgetés közömbös tárgyakra tért át. Hidegvérrel mondogatta minden ember, hogy holnap talán sokkal kevesebben leszünk, hogy most már igazán szemközt áll mindenki a halállal. Még ekkor a „halál” neve alatt mindenki a csatát értette.

Csányi sajnálkozott azon, hogy az utóbbi napok eseményeiről nem vitt naplót.

– Tehát az előbbiekről vittél? – kérdezé Szemere.

– Mégpedig kommentárokkal! – viszonzá Csányi, szúró tekintettel Szemerére, kivel sok ellenkezése volt.

– Én magam nem írtam naplót – szólt Szemere –, az eseményekre azért tisztán emlékezem, igen jó emlékezőtehetségem van.

Azzal vette kalapját: Istenhozzádot mondott a társaságnak, s indult kifelé.

Én az ajtó mellett álltam; mikor mellettem elhaladt, odafordult hozzám, s elég fennhangon ezt mondá:

– Bizony elvesztette Görgei Magyarországot.

Most is előttem áll a mosolygó arc, mely e szavak után egy perc múlva eltűnt előlem; maig is emlékezem e keserű mosolyra, egy férfi mosolyára, ki azon percben hazát, vagyont, családot, jövendőt elveszített, kinek még csak útlevele sem volt, hogy meneküljön, sem félretett pénze, hogy másutt megéljen, sem családja jelen, hogy attól búcsút vegyen, csak mérhetetlen büszkesége: nem sírni akkor, midőn „ennyit” elveszített.