Liszt hangversenye

Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a színészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: „Dejszen fűrészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!”, mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra – nem megy abba egy hang se bele – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta – Gál József elbeszélése, a „Zeneember”, a zenekedvelők karikírozásával kapott országos hírre. Deák Ferencet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, ahányszor üstökös csillagot az égen, s aki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. Aki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal: „Minek a templomba a duda?” S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: „Utolsók a komédiások.”

Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá.

Pedig hát a zene a „világnyelv”. Magyar írónak, magyar színésznek keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a művelt világ Liszt Ferencet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonómiáját bizonyítja.

Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kíván velem értekezni.

Mi lehet az?

(Vasútügy. – Nemzeti bank.)

Nem az volt.

Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, amiket zongorahúroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorcium cége alatt) a hazai zeneművészet terményeit, s importálja a külföldét. Ez a tisztelt nagycégbirtokos azzal a propozícióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekísérete Bürger Leonorájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kísérete mellett elszavalni?

Elbámultam! Jókainé éppen a konyhára adott ki. – „Hát értesz te még ehhez?” – kérdezém tőle. – „Megpróbálom” – felelt rá az asszony.

Az ígéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekíséretet össze kellene tanulni a két együtt előadónak. Evégett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: „Csak jöjjön, bácsi – majd én bevezetem.”

Azután bevezette hozzám – én pedig Jókainéhoz.

Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szívélyes volt. Liszt mentette magát, hogy még mindig nem tud magyarul. Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzáfog, és nyelvmestert fogad. Ez ígérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett.

Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarul, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? S aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kísértetes elbeszélésnél a zongora húrjait?

(Valaki azt ne higgye, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni: a kisleányom tanul rajta.)

Maig sem értem én, hogyan volt? De kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: „Most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a menyasszony kétségbeesik – itt dobog a halálparipa – itt a rémek táncolnak, itt ropogva süllyed el a halott lovag; itt a szellemek danája!”, majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarul mit jelent? hogy a második próba után azt mondám nekik: „No lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul, s Jókainé megtanult zongorázni!” Semmi sem könnyebb ennél.

Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: „Bécsben.” A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam, örült a szívem igazán. A zenekedvelők egylete egy más régió lakossága, akik közé én, mint Klimius Miklós estem „fel” valahonnan.

A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, amennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörg reánk; azután meghunyászodik a rém, s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül (hisz azért Flügelpiano), hanem aztán mikor rágyújt megint a harci indulóra, s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hisszük, hogy a kerekes gép most mindjárt nekigördül, s odakartácsol a… majd kifecsegtem, hogy hová?

Liszt zenéje nemcsak gyújt – de melegen hagy…

Most azután csak a közönségről akarok még szólni.

Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arcot nem láttam, minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. – Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arculatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az álmodások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!