X.

Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye valamelyik helységébe. Szép, komor hajlású vonásai, színtelen arca, kissé melankolikus szemei s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon arcoknak, amiket aki egyszer látott, soha el nem felejt.

Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon igazolni kellett magát. Az ifjú utast is megállítják a falu közepén, s türelmetlen ellenvetései dacára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.

Az ifjú lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal, civilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó röviden hitte végezhetni baját azáltal, hogy magát egyszerűen megnevezte előtte:

– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.

A jegyző arcán semmi változás.

– Van uraságodnak útlevele? – kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. – Mert ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.

Petőfi egy percig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban éppen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s arcképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s íme, itt egy kaputhordó írástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?

Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha megegyez-e arca a személyleírással, szépen előttemezte, és visszaadta az iratot. Tessék tovább menni.

Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a jegyzőhöz.

Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, akinek a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.

Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét, s átnyújtá szó nélkül.

De amint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől reszkető hangon kiálta fel:

– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!

És azzal átölelte a költőt, s oly jólesett neki, hogy örömkönnyeit keblére sírhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kísérte őt ismeretlen útjára. Ennek az öregnek az áldása kísérte őt talán legtovább.