A kézcsók következményei

– No, hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis színpadi angyalotok! – panaszkodék Áldorfai Ince Walter Leónak, mikor a legközelebbi igazgatótanácsi ülésben összejöttek Bécsben.

– Miféle galibába?

– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt, s aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem, mintha én volnék a bérmáló püspök, s aztán egész naivul elmondta Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, aki őtet megkeresztelte.

– Képzelem Hanna szemeit, amiket rád vetett!

– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a perctől fogva Hanna, ha meglát, keresztet vet magára, és elfut előlem. Egész nap térden van, és imádkozik, s készül Rómába vándorolni gyalog és mezítláb.

– Próbáltad kiengesztelni?

– Mindent megkísértettem, ami csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig apáca, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell tudnia, hogy akihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli, és gyászban jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!

– Átkozott bolond történet!

– No, ugyan az! Úgyhogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal biztat, hogy ha megkísértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam el én.

– Majd elmúlik az. Hadd neki kipenitenciázni magát. Vidd el egyszer Mária Cellbe búcsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.

– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e perctől fogva irtózik. Daemoniacusnak tart, akinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy Szent József-házasságban éljek.

– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.

– Te csak tréfának veszed az én bajomat. De énnekem ez olyan komoly dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.

– No, én azt nem tenném.

– Hát mit?

– Bosszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.

– Hogyan?

– Parbleu! Én tudnám a módját a bosszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek. Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos eksztázisban van: tudod, ha ez egyszer a nőket meglepi, abbul őket semmi hatalom ki nem gyógyítja; hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól. Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő démonodat: szép Fatimét.

– Te járatos vagy hozzájuk?

– Ő divatban van.

– De az anyja téged fel akart akasztatni!

– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó isten, hogy az anyák bűnét a leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a múltra nézve) tulajdonképpen Belle Ange úr?

– Eredj, te istentelen!

– Bizony, én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam – azt nem cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot és Yota és a többi. – Nos, hát eljössz velem holnap mademoiselle Belle Ange-hoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú vezeklést.

Ince gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt meglátogatni híják, akit ő akkor, mikor még Serenáját csak távolrul imádta, nem akart az útfélről, a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, amelyen Serena utazik! Hanem hisz azóta sok megváltozott. Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt köztük.

– Elmegyek.

Ince valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa Leó kíséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet, amit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az asszonyi furfang talál ki valamit, amivel ezt a hibát jóvátegye. Valami „pia fraust”. Valami kegyes hazugságot, amivel azután el lehessen ütni a dolgot. Talán írhatna valami felvilágosító levelet Hannának, amivel elcsűrnék-csavarnák a tényállást, úgy, hogy utoljára is kiderülne valami alapos félreértés: hogy Ince mégsem az, akinek állították, vagy nem úgy történt a dolog.

Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angeékhoz Leó kíséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk. Caesarine otthon volt leányával; egy percre monsieur Belle Ange is felszínre került, hogy bemutatása által konstatálva legyen valóban létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tűnt. A quasi-márki úr ahhoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.

Fatime igen egyszerűen volt öltözködve otthon. Akkor éppen azokat a nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.

Caesarine alig találta helyét Incének; úgy örült neki, hogy lakását megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.

– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?

– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta – viszonzá Ince kötelezett bókkal.

– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van. Önre nézve ő „Serena”.

Walter Leó közberontott a maga véleményével:

– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No, iszen Fatime Serena kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a szóval, hogy ő volt keresztelő apja.

– Hogyan? – kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.

– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, aki igen túlbuzgó vallásos, katolikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Ince azóta anachoretai életre van kárhoztatva.

Caesarine szemében démoni káröröm sugárzott. Hanem Fatime elnevette magát.

– Ah, hisz ez nem igaz!

Most azután Ince is bizonyítá.

– De úgy van, kisasszony!

– Nem lehet azt velem elhitetni – szólt játszi hangon a leány. – Hisz én magam láttam.

– Mit látott?

– Önöket azóta együtt.

– S mit tettünk együtt?

– Karonfogva mentek az utcán.

– S aztán – c’est tout?

Fatime vállat vont, és a szemébe nézett nagy ártatlanul. Walter Leó egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.

– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házasélet abbul áll, hogy az ember karonfogva jár egymással az utcán! S azzal vége! Caesarine szemérmetes hunyorgással monda:

– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?

– Valga me Dios! Én, ha Incének volnék, fel tudnám őt arról világosítani.

Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leó kezére egy papagájtoll seprűvel, míg Ince a szemefehéreig vörös lett.

Csak Fatime nézett közbe változatlanul halavány arccal, semmit nem értő szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leó, mért fenyítette őt meg az anyja, s miért lett olyan vörös Incének az arca?

Ince Caesarine-hez fordult.

– A kis leánnyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy micsoda szerep az a „Férj az ajtó előtt”?

– Abban én is játszottam! – kottyant bele szeleskedve a leányzó.

– No, most én játszom benne a címszerepet.

Caesarine olyan szemekkel tekinte Incére, aminőkkel néz a macska a lesből a felé közeledő madárra.

– S ön is ismeri azt a darabot? – kérdé sunyi közönyösséggel Incétől.

– Igen. A nemzeti színházban láttam.

– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az epedő rimánykodó férjet a hálószobájábul: mert megtudta felőle, hogy pap volt, s valamikor egy kisgyermeket megkeresztelt?

– Óh, nem – szólt Ince, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által. – Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét azért, mert egy fiatal fickó beesett a szobájába a kandallón keresztül, s azt nem tudja hirtelen hová tenni?

– Úgy? – tehát egy fiatal fickó beesett a kandallón? – Ugyan, kérem, nincs az ön szobáiban is kandalló?

Walter Leó vakarni kezdte a feje hátulját, s szítta a fogait. Ő már látta a macskakörmöket.

– Madame Belle Ange! – szólt kérdő bámulattal Ince.

– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már éppen nem akar ön „komámasszonynak” címezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem, s felelőssé teszi a leányomat egy igen nagy bajért, amely önnel történt. Hogy megtörtént, azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg: abban kételkedem.

– De én bizonyossá tehetem önt arról, asszonyom.

– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképpen ismerem. Az megtörtént gyakorta, hogy egy nő egy férfit, akit még ma imádott, holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égaljváltozásnak, a nyárból egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.

– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve – egy szó miatt.

Ezt Ince valódi, mélyen érzett keserűséggel mondó. Hangja reszketett bele. Ő szerette Hannát.

E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki Fatime, odaveté magát a pamlagra, s két kezét arcára tapasztva, fuldokolva kiáltá:

– Óh, én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!

(– No, ez szép fordulatot vesz! – sziszegett magában Walter Leó, s az óráját húzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra, nincs-e még ideje a menekülésnek, de mindannyiszor visszatette, anélkül, hogy megtudta volna, mit nézett rajta.)

Caesarine odafutott zokogó leányához. Arca felindulást fejezett ki.

– Ne sírj! Ne sírj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel! Törüld le könnyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj úgy: még megszakad a szíved!

Walter Leó praktikus színházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához, s megrántotta Incét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Ince érzékeny szívű férfi volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy barbarizmust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem teheti, bárha részén van is az igazság.

– Hagyj el engem! – kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. – Miért vittél engem oda? Eredj! Gyűlöllek!

Caesarine most a kétségbeesés niobei arcával emelkedett fel, összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.

– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!

Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a mozdulni nem tudó Ince elé, s fogcsikorgatva monda neki:

– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Incének meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az, hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!

– Hüh! – kezde el ijedtében fütyülni Walter Leó, s két kezével a két huncutkájába kapott. – Ince sápadt lett, mint a halott.

Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime, s anyját erőszakosan elrántva Ince elől, szilajon kiálta:

– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!

S azzal odaveté magát Ince lábaihoz, és megragadá annak kezét.

– Nem! Ne higgyen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!

S még utoljára Incének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly a veszély. Helyre lehet azt még hozni.

– Ugye, helyre lehet még hozni? – esenge aztán a leány. Ugye, ki fogja ön engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? ugye, addig fog ön előtte térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből, ugye, boldog fog lenni ismét?

S amíg megígértette Incével, hogy vissza fogja hódítani imádott szentét, s aztán nagyon boldog fog lenni vele, azalatt folyvást oda volt tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arcát odaszorító arcához, míg aztán lassan kibékült, s az utolsó könnycseppek alól kitört a ragyogó szemek mosolysugára…

Mikor a lépcsőn lefelé haladt a két férfi, Walter Leó azt mondá:

– No, ezt a jelenetet jól adták!

– Kik? – kérdé Ince szórakozottan.

– Ti, mind a hárman.

Mikor Ince lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leó kezét, s azt kérdezé tőle:

– Bauernhass Siegebert volt Hanna ifjúkori eszményképe?

Leó megcirogatá a másik kezével szépen Ince körszakállát.

– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz, hogy kezdj el féltékeny lenni a – múltakra és a levegőben lévőkre!

Többet nem mondott neki.