Gyógyíthatlan bajok

Áldorfai Incének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre hazatért, hogy jó lesz nejét minél előbb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges bajok ismeretes gyógyfürdője.

Ince úgy tett, ahogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; ahol a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész parasztházat kifogad, amik egyenesen e célra üresen állanak, azt maga bebútorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna számára egy lakást, s mikor az készen volt, írt nejének, hogy jöhet. Ott bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra: odasietett hozzá, lesegíté a kocsibul; bevezette a szobába, komornájának átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült, és elutazott haza Budapestre.

A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban kívánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat azalatt elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt azalatt megbocsátják.

Ince háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben, hogy ő Hanna nélkül nem ember többé, s egészen komolyan vette Fatime tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.

Mindennap írt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott egészsége felől, s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.

A harmadik hét végén azt gondolta Ince, hogy megérett az idő, melyben Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre, s elutazott neje után.

Hanna örömét mutatta, midőn Ince megérkezett, s aznap együtt ebédeltek.

Ince úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmúltak, s ideges görcsei nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is gratulált Incének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.

Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; aki jön is, csak átutazó vagy látogatóba érkezett férj; ha egy táncestélyt rendeznek, a szomszéd Szklenóbul (ami megint férfiak fürdője) szoktak hozzá táncosokat rekvirálni.

Aztán az a rend van, hogy a női páciensek jobbadán a kisebb-nagyobb parasztházakban laknak, ki-ki külön a maga kényelmére. A vendéglő szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik, azt is a vendéglőbe szállásolják – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár alatt vannak a szerető szívek.

A kedves férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen megcsorbuló whist- és tarokkpartiknak.

Mikor Ince azt a szándokát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt fog tölteni, csaknem hálaadresszt intéztek érte hozzá. Akkor éppen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a három, aki kénytelen ott lenni: a szolgabíró, a fürdőorvos és a postamester. Ő lett a negyedik.

Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal nyilatkozott felőle. Amióta őnagysága itt van, egy nap nem múlott, hogy levél ne érkezett volna számára Budapestről, s hogy ő is viszont levelet ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No, most legalább két hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet tarokkozni. Tették is.

Hanna azalatt szorgalmasan használta a fürdőkúrát, s szemlátomást épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt Ince is úgy találta.

A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, amik Ince számára érkeztek a postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta Incének; sőt Hanna grófnő leveleit is odaadta neki, hogy vigye haza a feleségének.

Ince nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kíváncsi volt rá, hogy honnan kap neje leveleket?

Kíváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágábul jött levele Hannának, ezt női kéz írta, bizonyosan Helene; máskor Budapestrül: az is női kézírás; egyszer megint Königinhofbul, arra rá is volt írva kívülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.

Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia egészen kedélyéhez illett. Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három hónap. Egy már letelt belőle.

Egy napon a postamester megint levelet hozott Incének a sétányra. A grófnőnek szólt.

Ince elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a címzeten az írást, a pecséten a címert, a postabélyegen a küldő lakhelyét.

Ez a levél Bauernhass Siegebert gróftól jött.

Megköszönte a postamesternek a szívességet, s eltette a levelet a zsebébe.

Első érzése volt az ijedség.

Megrémült, mint aki egy régen rettegett halálos betegség első kórtüneteit veszi észre magán.

Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel, félelemmel.

A fürdő felé indult, jól tudta, hogy ott fog Hannával találkozni.

Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését végezve. Innen rendesen a „kerthez” szokott felsétálni, mely a fürdő mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvenc mulatóhelye.

Hanna megköszönte Incének a hű figyelmet, hogy reá várt, s karjába öltve kezét, elsétált vele a mulatókertig.

Ince nem szólt neki a levélről semmit.

Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén friss forrásvíz buzog: Ince maga merített neki belőle, s Hanna a körömpróbáig kiitta a poharat.

Ekkor Ince azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a „szép kilátást”. Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábadozó betegnek van ajánlva; hanem aki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen, fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely a legszebb mosolygó panorámát tárja fel elé; míg körül az őstermészet arisztokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek, fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre terem itt minden.

A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára. Ince többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva, nem kíván-e leülni.

– Majd odafenn! – felelé a nő.

Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arca a hegyi útjárástól egészen ki volt gyulladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pírtól, a lihegéstől úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott. Sálját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!

A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek között. A hölgy bámulta a szép földet, s a férfi bámulta a szép nőt.

És eszébe jutott neki, hogy ez a nő még az övé. Mily szép, mily tiszta, mily fenséges látmány.

Ince átkarolta Hanna derekát, s ajkát odaérteté annak lángoló arcához.

A nő büszkén fordult vissza, s fagyos tekintettel azt mondá neki:

– Mi jut önnek eszébe, uram?

– Hanna! – szólt Ince, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké tart-e ez?

– Nem. Csak holtig – felelé a nő.

– S mi bűnöm van, hogy így kell bűnhődnöm?

– A bűn öné; de a bűnhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, amit vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja azt, ami életének fordulópontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem érdemesnek megmondani.

– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy amit ön tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hírlapok jelentek meg életleírásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom óta; azt hittem, ön is tudja azt.

– Én nem olvastam azokat.

– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elítélt váltóhamisító, nem kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt előéletemből.

– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt szöknénk tovább, s én fognám önt rejtegetni.

– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam, és nem mondtam önnek azt soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, amit embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!

– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten büntet meg azért, hogy dacolni mertem vele.

– Akkor kétféle istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei szerint ítél, nem a haragé szerint.

– Te mondád! Kétféle istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben táncoló bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját szaporítsa, s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk után Istenhez jutni akarnak; kiknek célja az ég; kik hisznek átokban és áldásban; kik, ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt mondtak az Istennek, megtartják az istennek, s mikor három ujjukat felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt vessenek utána.

– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, isten tartja fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba szabadon átlépni. Hatmillió lélek e hazában, s százmillió keresztyén a kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sacramentumnak. S ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs, emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok, asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi nőtlenséget szent sacramentumnak. Százmillió keresztyént odadob ön a kárhozatra velem együtt?

– Óh, nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal viszik. Én, csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg mindazt, amiben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szívemből mindazt, ami emlék: gyermekkorom imáit, a Szűzanya képét, az apám koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: fosszon meg ereklyéimtől, csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének vigasztaló erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: Jer, üljünk le ide a virágos fűbe, s játsszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, aki onnan ránk lenéz!?

Ince elszomorodva szólt:

– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer megszabadított az a hatalom, aki másképpen ítél, mint az emberek; de ha ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz, s az bizonnyal végre lesz hajtva.

– Én elhiszem, hogy ön meg meri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, aki adta, s akitől azt nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, akik nem hisznek. De hát azt hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek a nyugalom, megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi élettel összeolvasztja. Amit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatizmus hajt a kétségbeesésig? Van, ami még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink, s azok változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országgyűlésein: nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő Áldorfai Incének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a „votum”. Én önnek csak szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe előtt csak szobatársa vagyok. Ez, ami engem megöl. Ujjal mutogatnak rám! akik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja, és elém jön, és azt kérdi tőlem: „Mi vagy te?!”

– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt el, mint szökevény lelkész; hanem mint katona, ki két világrészben karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kacagni való őrült volna az, aki ily skrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem, már férj voltam, és özvegy.

– Óh, átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy megkérdeztem öntől, miért sírt előttem, mikor legelső borzasztó összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kísértet csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját simára taposni, hogy utána csússzam én is? Soha ne hallottam volna az ő nevét!

– Hanna! – szólt Ince mély bánattal. – Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné ön azon óra borzalmait, amely minket összekötött, ha tudná azt a megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott: elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontúl sem hagyott el soha, amíg e nő velem volt. Egy folyton tartó istenítélet volt rám nézve az élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, ami az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét, Hanna. Ő nagyon szeretett engem.

– Én többet tettem. Mert én tiszteltem önt.

Ince elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt alvó szent emléke. Amikor ehhez nyúlt kíméletlenül Hanna, megtágított vele minden köteléket, mely őket egymáshoz fűzte.

Ince keblébe dugta kezét, s megérezte, hogy ott egy levél van.

Bauernhass Siegebert levele.

Egy percig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja Hannának a neki szóló levelet.

Talán nyereség lett volna az rá nézve. Szomorú nyereség.

Megint mást gondolt. Ott hagyta a levelet a zsebében. Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is jól megnézhették már. Visszatértek. De nem nyújtották többé egymásnak karjaikat.

Ince még aznap elutazott Vihnyéről.

A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy percig azon gondolkozott, hogy felbontsa azt.

Talán veszteség lett volna az rá nézve Szerencsés veszteség. Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse. Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot felkeresni, s végre-valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, ami az ő számára van öntve.

Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta, hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…