Az „Újvilág”

Bántotta Incét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedélyokmányon áll a nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasbul: az x–y-i vasút.

Kezdte összevetni a körülményeket, s ennek az egy „idegennek” a kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.

Bauernhassnak azért kellett őrá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a konzorciumba harmadiknak, mint Siegebert hajdani imádottjának férje.

Mármost azt is kitalálhatja, miért volt második találkozásukkor Siegebert oly erőltetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy ő a kesztyűs kézszorítást megbántásnak vette?

De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leó! Megmondta, hogy az eszményképet legyőzni pirrhuszi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!

Az a pletykaasszony ott Bécsben tud még valamit. Féltékenykedése, bosszúsága rávette Incét, hogy legközelebb, mikor Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarine-t.

Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, akiknek az a fátumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s reggelre orozva betörő idegenek telerakják az íróasztalukat pénzzel. Csak félre kell fordítani a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.

S most már óhajtott gazdag lenni.

Amint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más emberek, más fogalmak hatottak mindennap életére.

Megváltozott ízlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket eddig másokban kigúnyolt, s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála, mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.

Most már Walter Leó megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s minthogy minden kísérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen elhitte magárul, hogy neki ehhez lángesze van. Nem is igen válogatott. Tíz-húszezer forintos nyereségekért is aláírta a nevét.

Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért, hogy vitézül harcolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmívelődés érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve után 1000-eket írogatni, jótékony célokra, hulladékát könnyen gyűlt nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. Amikor nagy érdemei voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.

Mikor Vihnyéről hazaérkezve ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon meghagyta, hogy ami levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön vissza), azokat csomagolja össze, s küldje utána az ismert szállodába.

Az érkezett levelek között aztán talált négyet, amiknek címzetén Hanna kézírását ismerte meg.

Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papír hull ki. És így a másodikbul, harmadikbul, negyedikbül. Egy betű sincs azokba írva.

Ince megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt bosszantó gúnnyal akarja üldözni; mindennap egy üres papírlappal juttatva eszébe, hogy közöttük semmi mondanivaló sincs többé. Pedig ez nem azért történt.

Hanna azelőtt mindennap írt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta már a postamestertül az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak; hogy a világ kitalálja, ami közöttük történt. Büszkeségét takarták az üres levelek.

Ince szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát, hogy elmenjen Caesarine-hoz.

Meg akart tudni valamit.

Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint amit akart.

Caesarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.

Caesarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange úrral. Fatime ott marasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.

– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyújtva Incének.

– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak azáltal okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.

Fatime e szónál hosszasan nézett Ince szemébe, mintha ki akarná olvasni e szavak értelmét, s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül fordult hozzá ezzel a kérdéssel:

– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?

– Nem.

A leány erre a két kezét keblére tette, s szemeit ég felé emelve, nagyot sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.

– Az ég meghallgatta imádságomat!

– Hogyan? – szólt Ince elbámulva. – Ön ezért imádkozott? – Hisz ön kért rá, hogy azt tegyem.

– Akkor Walter Leó is hallotta, hogy mit beszélek.

– És most?

– Most csak önnek beszélek egyedül.

– S ön kívánta azt, hogy én ki ne béküljek?

A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsló, megigéző tekintete volt.

– S ön azt hiszi, hogy én nem tudom, mi következése lesz annak a kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságbul ejtettem ki azt a szót, ami önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam afelől, hogy ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.

– S miért tette ön azt akkor?

– Miért? Miért? – szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól. – Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga bírni egy kincset, melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.

– Fatime!

– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok eljegyezve a pokolnak, s az ő földi képviselőjének, a publikumnak. Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem: Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.

– Jó. Legyen. Serena.

– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, aki attól a pillanattul fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a porbul kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt, és észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a célért, mint a pátriárka a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett, hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi nyomort, amennyiről a Terézia-rend hölgyei nem is olvastak együtt és valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam, egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e mosolyt; tartottam annak a számára, akitől lelkem sugárait kaptam. S hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szentkép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas, koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön egy hidegvérű úrhölgy, aki unatkozott meg nem szolgált kényelmében; megharagszik valakire, s dacbul, dölyfbül letépi azt az útjába esett virágot, amit én könnyeimmel öntöztem mindennap!…

Ince elzsibbadtan állt, és bámulta e titokteljes lényt.

A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán folytatá:

– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Incét (mert az vette el önt), első gondolatom az volt, hogy odamegyek mármost én az ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat. Nem leszek apáca! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szívemet, tépem én még apróbbra, s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel! Menjünk kacagni, ittasulni, belerohanni abba a forgószélbe, ami a többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, akihez gondolataim zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, aki őt olyan ingyen kapta a vak sorstul! Fogott önön az én imádságom? No, ne hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szívére téve kezét: volt-e egyetlenegy napja, amelyben össze ne hasonlította volna őt azzal az én megdicsőült szentemmel, s vádat ne sóhajtott volna az égre, amiért őt elrabolta a földtül!

Ince keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.

– Üljön le, kérem – szólt a leány. – Ön nekem bírám e percben. Én gyónok és vallok. Ítéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart szívemben; megnyugodtam abban, amit a sors határozott. Ekkor a végzet közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta. Ön engem meg sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önrül beszélni. Óh, miket beszélni! Akit én magamban egy fennkölt lovagnak, egy félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő jelenlétében élceltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a kormányi keggyel. Hanna grófnő azt mondta erre: „Nem értek hozzá, nem tudom mi a politika; nem olvasom az országgyűlési beszédeket.” Óh, hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy dolgot mégis tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy akadt mégis a társaságban valaki, aki szembe mert szállni az egész gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: „Én bizonyos vagyok felőle, hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett vagy mondott, amit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, akik nem értik, nem az övé!” Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt védelmezni egész szenvedéllyel, egész szívvel? s hogy az a valaki egy nő volt, egy komédiásnő! akinek ön semmije sem: még csak honatyja sem, mert neki hazája sincs!

Ince sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség démona árnyékozá be arcát denevérszárnyaival.

– No, de jól van – folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. – A hír, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet eziránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény elitélte, s aki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e őt nem szeretni annak, aki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös arckifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert mesterségem a komédiázás, s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez valót.

– Mit akar ön mondani? – szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva helyéből.

Most aztán a leány ült le egy karszékbe, s fejét tenyerébe hajtva, a legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:

– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, amit a vaksors ölébe dobott.

– Serena, gondolja meg e szót!

– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába, s kitöltöttem neki a keserű poharat: „Megissza-e, vagy nem issza?”

– Mit tett ön azzal?

– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel; üvegharang alá tette a szívét. Megvédte magát.

– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.

– Mit akarok? Azt, hogy mármost hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az egyik, a büszke félistennő, elutasítja magátul azt a férfit, akit boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják, hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a világ idelenn? mit ítélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán szeret, szeret!…

És azzal zokogva zuhant végig a földön. Ince fel akarta őt emelni.

– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!

Az alcovenben volt egy falióra. Az elkezdett e percben zenélni; ezt a melódiát pengte: „Du hast mich nie geliebt.”

Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki, mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könnyeket az ő kötelessége letörülni.

És azontúl sokszor letörülte ő még e könnyek ismételt árjait ez óramű méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a „Du hast mich nie geliebt” a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.

Ettől a naptul fogva Áldorfai Ince nem viselte többé a medaliont keblén a két szemközt fordult nő arcképével.

És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve egészen.