A felelet

Amit Szent Antalnak ígért a csábító rém, azt Áldorfay Incének mind megadta. (Most már ipszilonnal írta a nevét: nemes ember volt.)

Az új asszonyszemek tükréből egészen új világ ragyogott felé: a nélkülözések, a küzdelmek világa helyett a gyönyör, a szenvedély paradicsoma. Minden alvó indulat eltépte fékeit szívében, s nyargalt vele egy mámorító örvény felé. Egy tengerbe vetette bele magát, csupa élvezetbül: elébb úszni akart e tengerben, majd ki akarta azt inni fenékig.

Oda volt láncolva e nőhöz: annak a mosolygása volt rá nézve a napfény, könnyei a zivatar. Vele álmodott, róla gondolkozott, s érezte az életunalmat, ha tőle távol volt. S féltette őt az egész világtól. Ösztönei mind azt súgták neki, hogy ez a leány, aki egyik pillanatban az egész lényén átömlő ártatlanság kifejezésével tudta mutatni azt, hogy még csak eszmében sem közelíti meg e fogalmat: szerelem, s a másik pillanatban egy egész világot tár fel előtte, megnépesülve a teremtő szenvedély minden csodatüneményeivel; hogy ugyanaz a leány akkor is el tudja ezt az ellentétes két szerepet játszani, mikor két külön férfiról van szó: egyiknek az egyiket, a másiknak a másikat. Megtanult féltékeny lenni minden csekélységre: egy virágra, egy gyűrűre, egy látogatójegyre, egy szóváltásra más férfival, még nővel is; kiváltképp a színpadra s annak veszedelmes kiváltságaira: a kacér jelmezekre, a közönség koszorúira és tapsaira.

Azt pedig nem kívánhatta tőle, hogy hagyja oda a színpadot. Hisz a színpad volt az, ami adhatott ennek a hölgynek valamit, amit ő nem adhatott neki: – nevet.

Pedig Incét kínozta a színpad. Az ő szenvedélye nem a rafinált kéj mámora volt, melyet a művészi nimbusz felfokoz, melyet a kacér jelmez, a ledér játék újraébreszt, mely a frivol dallamokat utána dúdolja, s gyönyört talál benne, ha megalázhatja az asszonyt azzal, hogy a művésznőtől az eljátszott vaudeville folytatását követeli. Őt kínozta az a gondolat, hogy az egész világnak szabad legyen azt a mosolygást látni, teljes gázvilágításnál, aminek csak a félhomályban van létjoga! Egy befejezett kéjenc dicsekedni, parádézni szokott az olyan diadallal, minő az övé: ő pedig kész volt verekedni azért, hogy az egész világ azt higgye, hogy az a leány nem Fatime, hanem Serena!…

Az egész leány egy talány volt előtte; csupa szeszélyes ellentétekből álló, miket összeilleszteni az oidipuszi rejtélyoldásoknál nehezebb volt. A színpadon játékmodorában kihívó, kacér, érzékingerlő, a színpadon kívül kegyetlen mindenki iránt, aki neki hódolni megkísérté: azon az egyen kívül, aki azt jól eltitkolta. Valódi eszményképe volt a bibliai apokrifok Lilitjének, ki az első embert az első asszonytól elcsábítá; kígyó, míg meghódít; galamb, ha meghódolt; eszes a cselszövésben, őrült az élvezetben; az a démon, aki visszavezeti Ádámot a paradicsomba, ahonnan az angyal kiverte (azért a bűnéért, hogy a feleségét szerette: pedig szegény Ádám még nem is volt pap!).

Egyszer születése napjára tömérdek ajándékot összeküldtek neki minden rendű és rangú tisztelői, s ő azokat meghítta mind estélyre, s rendezett számukra pompás lakomát. Ő pedig elszökött az estélye elől hazulról, elment Incét fölkeresni egyedül, annak a karjába akasztotta magát, s késő éjszakáig barangolt vele alá s fel Bécs sétányain, s csak akkor tért haza, mikor már a vendégei mind elmentek a szállásáról. Akkor aztán az anyját megverte, amiért az neki szemrehányásokat mert tenni. Megverte őt kegyetlenül. Máskor kényeztette Caesarine-t, csupa dédneve volt előtte; cifrázta, piperézte, haját maga bodrozta fel neki; szerelmes volt belé; hanem ha Áldorfay miatt csak egy szó ellenvetést próbált neki tenni, akkor megrohanta, mint egy párduc, és megtépte.

S egy dologra volt a leány különösen féltékeny. Arra, hogy Ince azt ne higgye, hogy mindazt a bűbájt, amivel őt elhalmozza, valahogy meg lehet jutalmazni.

Ha Ince megkísérté őt gyémántokkal ajándékozni meg ünnepélyes alkalmakkor: más alkalommal Fatime ajándékozott neki viszont még értékesebb ékszert, s azonfelül nem is tette fel soha a drága emléket, hanem ha vetetett vele magának egy ötvenkrajcáros brosst, aminőket az utcaszegleten árulnak, azt aztán viselte megválhatlanul.

Egész rendőri kémkedéssel ügyelt fel arra, hogy családtagjai valahogy pénzt ne kérjenek valami szín alatt Incétől. Pedig azokban igen kifejlett hajlandóság volt ilyesmire. Különösen monsieur Belle Ange-nak nagy megerőltetésébe került, valahányszor Ince azt kérdezé tőle: „Comment vous portez vous?”, mindannyiszor azt nem felelni rá: „Átkozott jól, csakhogy nincs pénzem!”

Egyszer aztán bedugták Belle Ange urat az adósok börtönébe egynéhány száz nemlétező forint miatt.

Ince megtudta a veszedelmet, s nem tétovázott pénzbeli áldozat árán kiszabadítani a szorongatott családapát e kényelmetlen helyzetből.

Ekkor aztán három napig nem látta Fatimét. Eltűnt előle. Harmadnap Grácbul kap egy levelet, melybe annyi összeg volt téve, amennyit ő Belle Ange úrért fizetett. Semmi kísérőlevél hozzá.

Ugyanaz nap aztán Fatimét is otthon találta.

– Hol járt ön? – kérdezé tőle neheztelve.

– Grácban voltam, vendégszerepelni.

– Ön Grácban volt?

– Igen. És jövőre mármost, ha azt akarja ön, hogy elszökjem valamerre vendégszerepelni, hát csak fizesse ki a jó Belle Ange úr adósságait.

Ebből megtudta Ince, miért ment Fatime e pár napi vendégszereplésre, azért, hogy azt a pénzt megszerezhesse, amit ő Belle Ange úrért kifizetett, s azt neki visszaküldhesse.

Ezt a nőt nem lehet megjutalmazni – azért, hogy szeret. Pedig Áldorfay most már valóban gazdag ember volt. Amihez hozzákezdett, az mind fényesen sikerült. Annyi pénzt csinálhatott már, amennyit akart.

Úgy okoskodott, hogy akik a csekélységeket megvetik, azok a nagyszerűt majd elfogadják.

Fatime többször megnyilvánítá előtte, hogy mennyivel jobb szeretne ő e lármás utcák helyett valamelyik csendesebb városrészben lakni; valami olyan házban, melyek ablakai kertre nyílnak; melynek magának is kertje van; ahol nyáron át virágokat lehetne ápolni.

Egyszer aztán azt mondá neki Ince, hogy talált a számára egy olyan alkalmas lakást, és pedig hallatlan olcsót. Fatime azt mondta, hogy majd megnézi azt.

Egyike volt ez azoknak az újonépült házaknak, miket egy építőtársaság a Praterre forduló telkeken, mintegy varázsszóra emeltetett. Szép kilátással, kényelmes berendezéssel. A szállás megtetszett neki, nem is volt drága; az egész első emelet kizárólag az övé lehetett az utca felől.

Fatime az új szállást kényelmesebben óhajtá berendezni az eddiginél, s ez iránt alkuba lépett egy kárpitossal, ki erős alkuvás után elvállalta tisztességes árért és részletfizetés mellett a csinos bebútorozást.

Mikor készen volt a kárpitos, felkérte Fatime-Serenát, hogy tekintse meg szállását, s nyilatkozzék, meg van-e vele elégedve?

Fatime elhűlt, mikor szobáin végigment. Minden úgy volt, ahogy ő elrendelé: csakhogy papír helyett selyemszőnyegek a falakon, angol vászon helyett damasztfüggönyök, cserép helyett márványkandallók, s dió- és cseresznyefa helyett mahagóni, paliszander és teakfa bútorzat; famozaik helyett, amit fűrész sokszoroz, orosz drágakő-kézművészet; velencei tükrök a falakon; a padlatot két hüvelyknyi vastag szőnyegek fedik.

– Ki rendelte ezt így? – kérdezé elbámulva a hölgy.

– Kegyed maga – felelé a kárpitos, s elémutatta a számlát. A számlában az egész fényűző kiállítás nem volt drágábbra számítva, mint amennyiben a hölgy a tervezett szerény berendezést kialkudta. Meg kellett benne nyugodnia. Azt nem mondhatta a kárpitosnak, hogy nincs azzal megelégedve, amit kapott.

Nem nagy leleményesség kellett ugyan hozzá, hogy kitalálja, miféle bűvész volt az, aki az ő kedvéért tízszeres értékűvé varázsolt át mindent, de ezúttal nem vághatta vissza a tromfot.

Amint aztán beköltözött az új szállásába, mindjárt az első napon hívatta a házfelügyelőt. Tudatta vele, hogy most nincsen pénze.

– Jól van – mondta a házfelügyelő, s azzal eltávozott. Néhány óra múlva megint visszajött; az egyik kezében hozott egy csomag bankjegyet, a másikban egy marék irományt.

– Tessék: itt van a pénz, s itt meg a nyugtatványok.

– S mit csináljak én ezzel a pénzzel, meg ezekkel a nyugtatványokkal?

– A pénzt tessék eltenni, e nyugtatványokat pedig aláírni.

– Minek írjam én alá e nyugtatványokat?

– Azért, mert a lakók bizalmatlanok; nem érik be vele, hogy én beírtam a könyvbe a lefizetett házbérüket: bélyegezett nyugtákat követelnek a háztulajdonosnő aláírásával.

Fatime-Serena most tudta meg, hogy ő ennek a háznak a tulajdonosnője.

Nem árulta el meglepetését a házmester előtt: aláírta a nyugtákat, megszámlálta a pénzt, és elzárta azt rózsafa szekrényébe.

Mikor Ince meglátogatta őt új szállásán, úgy tett, mint aki semmi megjegyzésre méltót nem talál a körüle támadt változásokban. Nem is beszélt neki a házról. Ízetlen, kedvetlen volt. Azt állította, hogy egészen ki van fáradva, összetörve a költözködés keserveitől.

Egy hétig mindig kedvetlen volt; durcás, kényeskedő. Minden szóért megneheztelt: alig lehetett tőle valami választ kicsikarni. Azokkal a nagy fekete szemekkel úgy nézett az emberre, mint egy kísértet, s homlokán ránc kezdett már támadni a sok szemöldök-összehúzástól.

A hetedik napon aztán, amint belépett hozzá Ince, az alcoven szőnyegajtajánál lesett rá, s orozva nyakába ugrott, majd lerántotta lábáról, s aztán olyan kedve támadt, hogy fölvette vele a házat. Kacagott, gyermek volt; leült a szőnyegre, elővett hat gömbölyű kavicsot, s kényszeríté Áldorfayt, hogy térdeljen mellé, s tanulja meg tőle a „kőkapósdi” gyermekjátékot, amit az iskolás gyerekek „pitykövezésnek” is neveznek, s nem hagyott neki addig békét, míg végig nem csinálta annak valamennyi mesterségét. Ince egész ottléte alatt csupa dévaj jókedv volt a leány: ezerféle bolondot csinált magábul. Mikor aztán Ince hazament, egy levelet dugott a zsebébe, arra kérve, hogy ne törje fel hamarább, mint amikor otthon lesz.

De bizony feltörte azt Ince, amint a legelső gázlámpa alá ért az utcán.

Abban a levélben pedig a bécsi telekkönyvi hivatalnak egy kivonatát találta, melyben tudtára adatik, hogy a Belle Ange Fatime Serena úrhölgy **-utcai házát Áldorfay Ince úr nevére íratta át.

Áldorfay elbámulva fonta össze karjait. Még ezt sem fogadja el!

Nem kell neki egy ajándékba kapott úrilak! Mi kell hát ennek a hölgynek?

Ennek…?

… Minden!

*

Eközben folyvást érkeztek Hannától az üres levelek Incéhez. Segítették nagyobbítani kettőjük között az űrt.

Egyszer egy ilyen üres levél láttára valami még üresebb gondolata támadt Incének.

Érezte, hogy neki valami menedékre, valami mentségre, valami oltalomra van szüksége valaki ellen, akit nem tud lerázni a nyakárul.

Ez a valaki: saját énje.

Ez a valaki mindig otthon várja őt, mikor hazamegy; megkérdi tőle, hol járt, rossz álomlátásokkal gyötri, mikor elalszik (az álom a legkíméletlenebb igazmondó!); néha még Fatime lakáig is elmegy vele; sőt néha odaül kettőjük közé, ez a hajdankori „Én”, ez a törhetlen lelkű Én, ez a becsületére büszke Én, ez az ellenségnek adott szót is megtartó Én; ez a fényes árnyék – és kísértő jelenlétével útjába áll minden örömnek. Ez az igazi hazajáró kísértet!

Ennek a „halottnak” kell valami temetőt keresni. Áldorfay Ince talált ilyen kriptát.

Emberi dolog, de nem emberséges, hogy valaki a felesége múltjáért legyen féltékeny; fürkésszen adatokat olyan időkbül, amikben neje őt még nem is ismerte. Hát talán szobor volt az, akit elvett? Márványból volt mindaddig, amíg az ő epekedésére jóltevő Cythere meg nem indította keblében a szívdobogást?

Ince azt hitte, hogy miután első Serenája ilyen szobor volt, joga van minden nőtül azt követelni.

Ennek a bolondságnak is van rendszere. A múltban jelent és jövendőt keres. Az a rögeszméje van, hogy aki meg nem halt, az még mindig él! Hogy egy hajdankori eszménykép, amíg el nem temetik, addig nem halott.

Még azonfölül, akárhogy megvált is a dogmáktul, akárhogy túltette is magát a társadalmi szabályokon: azt nem tudta magától elhagyni, hogy teozófistának megmaradjon. Hitte, hogy minden ténynek megvan az ellenténye, s ha a delejtű északmutató hegye egy más delejtű délsarkát keresi, ugyanakkor a délmutató vége egy harmadik éjsarkához közelg.

S a féltésnek még gyakorlati célja is volt.

Egy bizonyítvány a kézben még feloldhatná ezt a láncot, mely most már nem rózsalánc többé.

A fürdőidény legvége felé járt már. Hanna ezóta tán az utolsó vendég Vihnyén, aki folyton vár, hogy férje érte menjen. Aki el nem utazik onnan egyedül, nehogy a világ megsejtse azt, hogy közöttük feszült viszony támadt.

Erőt vett magán, hogy írjon Hannának, röviden tudatva vele a napot, melyen érte fog menni.

Azonban úgy intézte a dolgát, hogy egy nappal hamarább érjen oda.

Több hónapi távollét után valami ajándékrul is gondoskodott Hanna számára. Kötelesség ez.

Kikereste a legszebb rubint, mely az ékszerészeknél kapható volt, s abba belevésette Starrwitz Hanna címerét, pontosan azon minta után, mely leveleinek pecsétjén látható volt. Hanna eddigi gyűrűjének köve csak ametiszt volt. Rubinba címert vésetni, fejedelmi pazarlás.

Mikor ez megvolt, akkor búcsút vett Fatimétől – a viszontlátásig.

És azután elutazott Vihnyére.

Hanna csakugyan utolsó vendég volt már ott, s csakugyan őreá várt.

Ince megdöbbent, mikor őt meglátta. Azt képzelte, hogy akit hónapok előtt oly felüdülten hagyott el, az most ragyogni fog az egészség teljétől. És talált helyette egy megtört alakot, kinek arcán minden vonás rávallott az eltitkolt szenvedésre.

Ez a látmány egészen lefegyverezte. Nehéz lett a szíve miatta. Minden nemesebb érzés fölébredt lelkében újra. Érezte az önvád súlyát. Ezek a megnyúlt vonások, ezek a beesett szemek mind őróla beszélnek.

– Önnek nem használt ez a fürdő – mondá Hannának gyöngéd aggodalommal. – Önnek nem szabad a télre égaljunk alatt maradni. Én önt most innen elviszem Meránba.

– Köszönöm. Jó lesz! – felelt rá Hanna engedelmesen.

– Kívánja ön, hogy egyedül hagyjam ott, vagy hogy én is ott legyek?

Hanna ránézett és gondolkozott.

S ha a büszke hölgynek jobb géniuszai lettek volna, mint az ősök kevély szellemei, ha csak egyetlenegy azok közül a szentek közül, akiknek képei előtt térdelni szokott, malasztsugalló szellemének egy ihletével érintette volna szívét: most még egyszer kezében lett volna mindkettőjük sorsa. Neki volt adva még egyszer ez a férfi; kezébe téve annak egész lénye, tisztán minden salaktul. Hasztalan! Büszkesége nem engedé, hogy a boldogság útját válassza. Szövetkezett a sötét vakbuzgósággal. Elzárta magát rideg balítéletei mögé.

Ince még egyszer oly gyöngéden hangoztatá e nevet:

– Hanna!

S ha e gyöngéd hangra a hölgy kinyújta kezét, s azt mondja: „jöjj!”, akkor az a másik csábító fantom a légbe oszlik szét, eltűnik, mint egy ködfátyolkép, mint egy csába álom: Fatime! Akkor a visszahódított férj odaomlik lábaihoz, előveszi az emléket, a rubingyűrűt, s azt mondja neki: „nézd: a távolban is rád gondoltam; viseld ez emléket ama másik helyett, amit a püspök nagybátyádtul kaptál.”

És aztán elmennek együtt Meránba, Nizzába, majd Rómába, együtt meglátogatják a szent helyeket; onnan elutaznak a szent földre, Jeruzsálembe, s mire visszatérnek, úgy találják, hogy a világ elfeledte őket: nem léteznek rá nézve többé…

S az milyen jó!

A nő elveté magától e jobb sorsot. Nem nyújtá kezét. Azt felelte:

– Jobb lesz nekem ott egyedül!

Ezzel a szóval aztán el voltak egymásra nézve veszve végképpen.

Ince most már nem adta át nejének a hozott emléket. Tartotta más célra.

Azt mondta nejének, hogy tehát eszerint rendeleteket fog tenni az elutazásra. Útjaik kétfelé válnak. Hanna délnek utazik, neki pedig észak felé kell mennie, egy galíciai bányavállalatot megtekinteni.

Mikor visszatért nejéhez a postamestertül, hol a fogatokat megrendelé, valamit megérzett Hanna szobájában. Az áruló illatot, amit mindenki rögtön felismer. Az égetett pecsétviasz szaga az. Hanna levelet írt valakinek, elutazása előtt.

Egy szóval sem kérdezősködött. Elmondá, hogy mikorra rendelte az útihintót, s aztán eltávozott.

Egy óra múlva visszament a postamesterhez: a régi jó tarokkkompánistához, akinek annyira ment a konfidenskedése, hogy a nejének érkezett leveleket is át szokta adogatni a férjnek, kézbesítés végett.

– Barátom uram – mondá Ince a postamesternek: – Nehány perc előtt küldött ide a nőm egy levelet nagybátyjához, Bauernhass Siegebert grófhoz!

– Igen, igen – mondá a postamester. – Még itt van! (Tehát itt van.)

– Óhajtaná azt egy percre visszavenni, miután azóta utazási célja megváltozott; azt helyre kell igazítani a levélben, s nem akar most másikat írni.

– Óh, kérem, tessék!

A postamester minden aggodalom nélkül előkereste Hanna levelét, s átadta azt Incének.

– Uraságod számára is van itten pedig három levél, kettő Pestrül egy Bécsbül. Az utóbbi pénzeslevél.

Mind a hármat zsebre dugta Ince, meg sem nézte a címzetet rajtuk; sietett, mint a tolvaj a lopott jószággal, szobájába. Melegített késsel felnyitá a pecsétet Hanna levelén.

(Már ennyire ment! Leskelődni! Pecsétet feltörni!) Aztán elolvasá a levél tartalmát:

Uram!

Ami elmúlt, az örökre visszahozhatatlan. A félreértés is a sors végzése. Hiszem, hogy az ön távolmaradásának legyőzhetlen akadályai voltak, s megszűnt a jogom azokért szemrehányást tenni. Asszony vagyok. Feleség. Hitvestárs. Férjem becsülete az én becsületem is. Ne keressen ön engem olyan utakon, melyek a nőt megalázzák; azokon nem fog ön engem megtalálni. Felejtsen el örökre, mint ahogy én el tudtam önt felejteni. Mint nő, kerülni fogom önt, s ön kegyetlenséget követhet el velem, ha azon köröket felkeresi, amikben én meg szoktam jelenni, mert azáltal kényszeríteni fog, hogy száműzzem magamat ismerőseim világából.

Én nyugodt vagyok, s nem kívánok az égtől több boldogságot, mint amennyit ingyen kegyelméből adott.

Azon célzás, amelyet ön említett, s melynek rejtélyét könnyű kitalálnom, irtózattal és undorral tölti el lelkemet. Amely órában valakinek – akárkinek – eszébe jut törvényszék előtt ezt a szót kimondani: Starrwitz Johanna házassága semmis volt: ő nem asszony, a másik órában én halott vagyok.

Több levelet ne intézzen ön hozzám, mert azt feltöretlen fognám visszautasítani.

S ha azt akarja ön, hogy valaha az idvezültek paradicsomában még találkozzunk egymással, úgy arra kérem önt: fogadását, nemesi szavát kérem rá, hogy két embert kerüljön az életben: az egyik én vagyok, a másik férjem. Mert tudja meg ön, hogy Starrwitz Hanna háromszor naponkint térdel Isten előtt, imádkozva, hogy Áldorfay Incének adjon hosszú életet e földön, s örök üdvöt, bűnbocsánatot az égben. Ezért önöknek nem szabad egymással soha találkozniok.

„Áldorfay Hanna.”

A vezetéknév kétszer is alá volt húzva.

Ince lankadtan ejté ki kezéből a levelet.

Ez a levél kidöntötte lábai alól az eddigi piedesztált. A büszkeség talapzata eltűnt alóla: a sárba esett.

Most már egészen föléje emelkedett az asszony, s ő alant maradt.

Elvesztette ezzel jellemének utolsó tartalékát is: a bosszút. Nem volt többé az előtte vonuló árnyék ellenében az a mentsége, hogy csak egy hűtelen nőnek adja vissza a tromfot. Védtelen maradt önmaga ellenében.

Nem merte azt a levelet még egyszer elolvasni.

Minő érzéseket hagyott hátra lelkében ez a levél!

Megcsalatni egy nő által, aki mást szeret: még csak előérzete a pokolnak; de eldobatni egy nő által, aki hű marad; az maga a pokol!

Elővette a tolvajkulcsot, a rubin pecsétnyomós gyűrűt, s újra lepecsételte vele a Bauernhass Siegebertnek szóló levelet.

Ah, mint meglakolt azért, hogy felbontott egy levelet, melyen másnak a címe áll!

Sietett azt visszavinni a postamesterhez, s aztán kérte, hogy fogjanak kocsijába rögtön.

Nem ment Hannához többé vissza. Futott előle, mint gyilkos a megölt árnyéka elől.

Kocsisának az volt mondva, hogy észak felé fog utazni Galíciába.

Útközben eszébe jutott, hogy három levél van a zsebében. Elővette azokat egymás után, hogy üldöző gondolatait elűzze velük.

Az egyik levelet a hajdani pártelnökétül kapta, melyben ez felszólítja őt, hogy, bárha a közjogi téren nem követnek is többé azonos elveket, de legközelebb olyan kérdés fog az országgyűlés elé kerülni, mely nem lehet pártnézet tárgya: a magyar honvédségnek ágyúkkal leendő ellátása. Mindenki számított e kérdésben Áldorfay tábornok erélyes pártolására.

Elvárják, hogy e nagy kérdés tárgyalására haza fog sietni a fővárosba.

A másik levelet a hajdani honvédsegélyző egylet elnökétől kapta, ez meg azt tudatta vele, hogy szükség van rá mint a bizottság egyik tagjára, a segélyben részesítendő honvédek osztályozásánál, azért siessen a kitűzött ülés napjára Budapesten megjelenni.

– Majd mindjárt! – dörmögé magában mindkét levelet útitáskájába gyűrve. – Egyéb dolgom van most!

Ő mondta ezt! A Mehádia-kulcs hőse, ki egykor az utolsó ágyúval védte meg a menekülő bajtársak seregét, ki az úton felszedett utolsó sebesült honvédeket le nem rakta a martalékul talált aranyért, ezüstért. Ő mondta azt: „Mi gondom a ti ágyúitokra, mi gondom a ti béna hadastyánaitokra! Egyéb dolgom van most! Bányát kell most megnéznem, ahol arany terem!”

Mivé alakították át azok a bűbájos szép szemek!

– Csak hajts egyenesen!

Azután a harmadik levélre került a sor.

Ez Bécsből volt keltezve, öt pecséttel ellátva, kívül ráírva a tartalmazott összeg: egyezer forint.

Sok hányt-vetett ezeressel volt ez idő szerint Incének találkozása.

Amint ezt a borítékot felhasító, nem talált benne semmiféle levelet, csupán csak egy puszta ezerforintos bankjegyet. Hanem amint a bankjegyet megfordító, annak a hátán talált valamit írva piros tintával, ezt a két szót:

„Imádlak! Serena.”

Az eszelős tündér ama bizonyos lakház felvett bérét beváltó egy újdonatúj ezeresre, s mintha az csak egy látogatójegy, egy billet doux volna, arra írta ezt a szerelmi nyilatkozatot. Most még ki sem lehet azt az ezerest adni.

– Megállj! – kiáltá Ince a kocsisra. – Fordulj vissza!

– Hát nem Galíciába megyünk?

– Nem. Hanem Bécsbe.

Nem kellett már neki se mentség, se védelem, se aranybánya. Ment vissza kárhozatába.

Azért ment, mert tetszett neki elkárhozni.