A titkos kulcs

Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. Ami egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte magával Hanna, abból egy fillér árút sem hagyott meg Fatimének elajándékozni valót.

Ince érzé jól, hogy ő Hannától milyen mélyen meg van alázva! A nő tud szenvedni egyedül, s midőn neki is kínálkozik a tiltott vigasza hajdani eszményképben, akiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e vigaszt magától, s halálra kínozni magát női becsületéért.

Most aztán mindazok a gyanúsítások, amiket Fatime mondott Hannára, meg vannak hazudtolva.

Amennyit Hanna emelkedett, annyit süllyedt Fatime.

S Ince azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával. Süllyed, nem emelkedik.

Fatiménél van a szíve.

S ennek a leánynak becsvágya van, annyi, mint egy hercegnőnek. Azt vehette észre Ince mindannyiszor, mikor megkísérté gazdagságával egyenlíteni ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű ajándékozási kedvet, s Ince adósa maradt e leánynak: – egy egész új világrésznek az árával.

Mégsem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye. A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szívnek. Vajon, ha Fatime is önálló vagyonnal fog bírni, olyan bolondja lesz-e neki akkor is, mint amilyen most – a szegény színpadi hamupipőke?

Ehhez pedig csak ravaszság útján lehetett juttatni a leányt. Ince kitalálta annak a módját.

Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e kísérletbe.

De Ince megcsalta a leányt, anélkül, hogy az észrevette volna, hogyan?

A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki. Ezáltal mindazok a sorsjegyek, amik a kihúzott sorszámmal bírtak, mint bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre ötvenszeres árra emelkedtek fel. Ince Fatimének az egyszerű sorsjegyek helyett ilyen nyerésre kihúzott sorszámúakat vásárolt, amikkel aztán Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harmincezer forinthoz jutott vele. (Igaz, hogy Incének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)

Ince ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így becsempészhetett Fatime tárcájába egy arra nézve elég nevezetes összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbé adósa neki annak az új világrésznek az árával.

Hanem az új világrész létezése még jól el volt titkolva.

Ince látogatásai Belle Ange-éknál gyakoriak voltak ugyan, s családias otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajon több-e még a gyermeknél is, azt nem tudta senki.

Még Belle Ange úr sem (akire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).

Sőt még Caesarine sem tudta – egészen.

Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől; de a tényt be nem tudta volna bizonyítani. Áldorfay, amint a szivar utolsó hamva a teáscsésze aljába hullott, szépen kezet csókolt Fatimének; Caesarine-nak kinyilatkoztatá, hogy legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy „bonne nuit”-t monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garzonszobában lakott; forintot nyomott a kikísérő szobaleány markába, s dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.

Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abbul a folyosóbul megint egy csigalépcső visz fel egész Fatime budoárjáig, s onnan egy keskeny ajtó nyílik be, amit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan szemek előtt.

Ehhez a két ajtóhoz csak egy embernek van kulcsa.

A házat az építteté így, aki e kulcsok birtokában van. A rejtekbejárat az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. Ahonnan tetszés szerinti időben távozhatik el. Az ajtón ércbetűkkel pompáz e szó: „Comptoir.”

– Milyen sajátságos kulcsok ezek – szólt egyszer Fatime Incéhez, mikor már egyedül voltak, s minden ajtó zárva; – a kettő egymásba csukható, s fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő megtalálná nálad!

– Nem találhat rájuk.

– Nem szoktak az asszonyok néha férjeik zsebében kutatni?

– Nem tartom e kulcsokat ottan.

– Hát másutt nem kutatják fel?

– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, ahol nem keresi: a dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.

– Haha, szegény!

S azzal Fatime kivette Ince szájából a szivart, és maga szívta azt tovább.

Ez így folyt hosszú időn keresztül.

Ince Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.

Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azontúl állandóul Budapesten lakott. Ince, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, színházba. A világ előtt egymáshoz udvariasak, szívesek voltak. A panaszt jól el tudják titkolni ottan a magasban.

És aztán, mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna hideg és rideg következetesen.

Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt aziránt, hogy férjét féltse. Nem azért, mintha Incét tartotta volna valami magasztos lénynek, hanem saját magát.

Ahogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért, mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele. Hogy Ince a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem látta.

Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi hűségén, ami arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre, hogy Ince is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi köntöst, s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy elkövetett bűneért. Semmi újságot se mondott volna neki vele, aki azt súgta volna be, hogy férje minden matutina-harangszóra veszi a flagellumot, s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek találta volna.

Aztán meg a szép gesztenyeszín fürtök kezdenek is már világosodni, s a göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem féltetésre.

Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon Bécsbül, ismeretlen kéztül írott levelet kapott, mely szórul-szóra így hangzott:

Méltóságos grófnő!

Önt a férje megcsalja. Bécsben a * utcában, *-ik számú házban lakik a kedvese, akiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt. Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet, a négy plasztikai állású kariatidáiról az erkélyen, a környékben a „négy táncosnő-ház” neve alatt ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy mesterséges kulccsal a lépcsőfordulatnál levő „Comptoir” szóval jelölt ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, amit azon angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime budoárjába nyílik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohánydoboza fenekén szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspór mi célra szolgál, könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Ince Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születésnapja. Más vendég nem lesz jelen ez alkalommal rajta kívül. A háziak tizenegy órakor saját szobáikba vonulnak vissza. E sorok íróját nem vezeti bosszú; csak igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.

A levél női kéz írása volt. Ki írhatta ezt?

Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kívül. Ince nem tartozott azon rouék sorába, aki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekszenek, s furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mindazt oly összefüggően, ahogy a levélben meg volt írva.

Fatime írta maga azt a levelet.

De hát őrjöngés szállta-e meg a szívét, amikor ezt tette? Hogy elárulja Incét; beszennyezze saját magát?

Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre mindent.

Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.

Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét, s bizonyosra számított nála.

Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem maradhat utána.

Egy csattanós botrány aztán végképpen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay Ince még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat kockáztatott volna ezzel.

Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, akik, ha meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.

S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is lehet, hogy Áldorfay Incére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem egyúttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Ince elhagyja ugyan örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.

Azonban Fatime soha sem szokott fellépni anélkül, hogy egészen ne tudja a szerepét; ő sohasem játszik súgó után, s ezt a bluette-et maga rendezte!

Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.

Ha azt hozták volna neki hírül, hogy nem igaz, hogy Szent Nepomuk a vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából, s még most is él: nem lett volna rá nézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a szentségkáromlással.

Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek tartozik hitével, becsületével; aki viszont az ő hitét, becsületét őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!

És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly konkrét adatokat hoz fel, hogy nem lehet benne kételkedni.

Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való, akkor minden igaz.

Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!

Végre is az „asszony” győzött az „úrnőn”.

Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányúlt ahhoz az ellenszenves tárgyhoz, amiben a vágott dohányt tartják; aminek a szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan, s megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot. Kivette azt, és tenyerébe tette, úgy nézte.

Kezében volt a tárgy, érezte, milyen hideg! Csalhatatlan, eltagadhatatlan tanújel.

Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran vannak használva.

Undorodva ejté ki kezéből.

Azután egy csíptetővassal felvette a földről, s ismét visszadugta a dohánydoboz fenekére.

Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arcképeik egymás mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen szép férfi volt Ince azon a képen!

Egyszer aztán kitört belőle az indulat. Ez az ember!… Ez az ember!…

– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy gróf.

Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt magában, mintha valakinek szólna.

– De várj! de várj! de várj! – Ez volt a végszó. (Ki várjon? És mit?)

Mikor előjött, nem mutatott arcán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is.

Csak arra várt, míg egy napon Ince reggeltől estig el lesz foglalva. Akkor elhívatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.

Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember tizenötödikére.

Incének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.

Ince elindult a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli rendes személyvonaton. Incének déli két órára kellett odaérni, Hannának esteli kilencre.

Hanna nem vitt magával az útra semmi poggyászt. Egy kézitáska, egy esernyő meg egy lovagkorbács volt minden készlete.

A fogadóbul, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát, s megnevezte a házat, ahova hajtsanak.

– Tudod: „a négy táncosnő-ház” – mondá a bérszolga a bérkocsisnak.

Az aztán tudta.

A ház elé érve, odahívatta Hanna a kocsihoz a kapust.

– Ez a gróf Monbelli-féle ház? – kérdé tőle.

– Nem. Ez az Áldorfay-ház.

– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?

– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourral is szolgált.)

Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az utcát és házat, ahova hajtatni kívánt. „Az Áldorfay-ház: a négy táncosnővel.”

A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a háziasszonynál estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyílt volt az út.

Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az alacsony ajtóra, mely „Comptoir” szóval volt jelölve. Megpróbálta a kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyílt, s ő belépett rajta.

Egyedül volt egy idegen házban, ahol soha sem volt azelőtt. Álkulccsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el! Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van.

Az vezette e labirintban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvarlámpa gyéren világító meg; amint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.

Nem félt! Egy nőoroszlán szívén járt vére ki és be. Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, amik gondosan be voltak vonva posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.

A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövellt elő egy kis lyukon át valami halvány világosság. Az a rejtekajtó kulcslyuka. Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan belülről, hogy a zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.

Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn. Arditi csókkeringőjét játszotta.

S az első akkordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép csengő althang: „Sul la, sul la labre…”

De nem folytathatta tovább, mint odáig, hogy „Dolce baccio…”

Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.

Óh, e „hang” hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!

Az, aki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, aki a dalt félbeszakítja ajkain!

Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.

Egy hajtűt vont ki kontyából, s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte, hogy könnyebben léphessen.

Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy durranás, minőt pezsgős palackok szoktak hallatni. S arra néhány perc múlva dévaj kacagással kiálta fel ugyanazon női hang:

Viva noi! (Éljünk mink!)

S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kacajnak. E kacaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.

Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran utánam lehet jönni: nem lesz semmi „shocking”.)

Mikor Ince Fatimét meglátogatta születésnapja estéjén, kilenc óra tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.

De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk számba venni.

Ince nem is titkolta el afeletti csodálkozását, hogy őt otthon találja. A derék Belle Ange úrnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Incétől egy kis útiköltséget ne kért volna a japáni vagy dahomeyi expedícióhoz; hanem az a különös szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész útravaló pénzt, s ekként idejekorán hajótörést szenvedve, jó szerencse volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette partra. Legutoljára az éjsarki expedícióhoz szerelte föl a kitűnő travellert Áldorfay, még a vasúti jegyét is megváltotta neki Triesztig, s maga ültette fel a vagonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán nagy volt a nevetése, mikor egy hét múlva megint Belle Ange úr nyitja előtte az ajtót.

– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?

– Igen, Gumpoldskirchennél! – válaszolt helyette Fatime. – A miatt a jég miatt, amibe a pezsgős palackokat behűtik.

– Ezzel az akadállyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni – szólt Ince, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.

Erre aztán Caesarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma vacsorára!

– S nem leszünk hozzá; csak mi hárman! – mondá Fatime.

– Kérem: négyen! – szólt Caesarine, Belle Ange úrra mutatva.

– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! – toldá ki Belle Ange úr.

Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit, s egész teste összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástul. Azon nevetett úgy magában: hogy hátha van még egy hívatlan vendég! Az is eljön még! S akkor leszünk sokan!

Az óra tízre járt.

Caesarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a budoárban fognak vacsorálni.

Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.

– Mind összepiszkolod a szép piros selyemruhádat – pörölt reá.

– No, nézze – panaszkodék Caesarine kényeskedve. – Ő öltöztet fel ilyen maskarának, s aztán még kicsúfol! Még virágokat is rakott a hajamba. Ugye kidobjam innen?

– Hagyd ott, az odavaló! – szólt Fatime lábaival toppantva.

– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! – szólt Caesarine naiv szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.

– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép vagy: fiatal vagy! Nézze csak, Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.

– Eredj, te hízelgő macska – szólt naiv szemérmetességgel Caesarine, karjai mögé rejtve piruló arcát. Amin aztán Fatime teljes kedvességgel nevetett.

Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta, s egy galoppot eltáncolt vele saját danolása mellett szobahosszat.

Pedig már egynegyed tizenegyre!

A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle színű és alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.

Minden tányér mellé volt téve egy porcelán lepke, annak az összefogott szárnyai közé volt csíptetve az arany nyomatú „menü”, ami csodadolgokat ígért.

– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze erre a napra? – szóla Fatime Incéhez. – Aztán én itt hagytam vendéget és vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, és egész éjjel kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.

– Az elég nagy bolondság volt tőled! – feddé őt Caesarine.

– Ah, dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben. Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a friss illatos levegőt tele tüdővel; beültünk egy bozótba, ahol teljesen sötét volt, s úgy nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk, s betértünk egy pincekocsmába, ahol még mulattak. Soha életemben jobb ízűt nem ettem ecetes vereshagymás szalonnabőr-hurkábul, mint akkor! Ah! megettem egy tállal!

– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itt hagyott vendégeidet – sápítozék Caesarine.

– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én kivettem a kezéből a hárfát, s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok tudtak aztán tapsolni! ököllel meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval, s Áldorfay egy perc alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből a life preserver-t.

Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy roulade-ot dalolt ki az éjszakába, s kihajlott a szabadba; azután visszajött.

– S most éppen oly szép csillagos éjszaka van, mint ma egy éve volt. Olyan meleg a lég, olyan sötétkék az ég.

– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba szalonnabőr-hurkát enni ecetes vöröshagymával – nyafogott szenvelgően Caesarine.

– Miért ne? Az igen jó!

– Engem meg nem csókolsz egy hétig az ecetes vöröshagymás száddal.

– Vannak, akik nem félnek úgy a vereshagymás csóktul – szólt Fatime halkan, a fogai közül, Incére villantva szemeit alattomos csábbal.

– Én kész vagyok mindenre – monda Ince.

– No csak nem teszed tán azt a bolondot – lamentált Caesarine –, hogy most megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fácán, pástétom van, crème rosée, bordeaux, château Lafitte!

– Haha! haha! – kiáltott Fatime, alá s fel szökellve, táncolva a szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza: „osztriga! fácán! château Lafitte! Adieu! Pour jamais!” S aközben kalapot, sált kapkodott fel innen-amonnan, s egyre táncolva, dalolva csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a sált, aztán egy tánclejtéssel odaperdült Incéhez, megkapta a karját, s magával ragadta: „Hahaha! bon appetit! bonne nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind. Allons vite! Siessünk. Hahaha!”

S elvitte magával Incét, születésnapja éjszakáján Bécset keresztül-kasul kóborolni.

Ideje volt! Háromnegyed múlt tizenegyre!

Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás balhelyzetében.

Az egész pompás vacsora az ő diszkréciójukra volt bízva.

S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a budoárját, amit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem eresztette bele, ha maga ott nem volt.

Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime bútorainak fiókjaiban, rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit? Ugyan mit? Valamit! Akármit!

De semmit sem lehet megtalálni.

– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!

Végre egy fali szekrény odújában felfedeznek valamit. Az egy otthoni sipka.

Kék selyembül van horgacsolva, a tetején a dessint egy nyolcágú ezüst csillagkereszt képezi.

Ez valami.

– De hátha ezt csak most készítette Fatime? – szól Belle Ange úr.

– Lehet. De kinek?

– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz éppen a fejemre illik!

Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, akik nagyon szeretik használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé. Ott hagyta a fején a sipkát.

Azt pedig Fatime nem neki, hanem Incének készítette. Egyszer, mikor Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.

A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve, másodmagával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök. Vacsora után Caesarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud. Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé. Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palackot.

Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyegajtó.

Egy delnő lép be, akinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.

Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy cifrán öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.

S e férfinak a fején megismeri azt a házisapkát, azzal a nyolcágú csillagkereszttel, amit ő maga hímzett egykor.

A düh vad rohamával szökött oda feléjük, s egy perc alatt sipka, chignon és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortul.

Nem is tarthatott az tovább egy percnél, mert a megrohantak sem állták ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, aki az első mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza, s a jogtalanul buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az olvasatlan lovagkorbácsokat; de Caesarine rémültében leesett székéről, s amint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami gyors gondolat igazoló előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele ily kegyetlenül bánni.

Hanem Hanna még jobban megijedt, amint észrevette, hogy ő most egy tökéletesen idegen embert vert meg, akit nem is ismert, meg egy asszonyt, akit ismer ugyan, de akinek szabad jó barátságban lenni azzal az idegen emberrel.

A düh egyszerre rémületté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva hagyott maga után, s futott a kapu felé.

A kapus útját állta. Feltűnt neki e dúlt arcú siető alak. Feltartóztatá.

Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogatójegyét kivegye tárcájából, s átnyújtsa a kapusnak.

Hejh, hogy megjuhászodott az egyszerre, amint azt a nevet olvasta! Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni! Mikor aztán Ince reggelfelé visszatért Fatimével, odasúgta neki a fülébe a kapus

– A grófnő itt volt az éjjel, s megvert valakit odafenn.