Egy magyar kolostor

A „fehér barátok” kolostora (ahogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik, két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha hógúlák volnának zöld mezőben.

A kolostor egészen modern stílben épült palota. Az északi szárnyát képező kéttornyú katedrál nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború alatt leégették, s kirabolták; egy portálé az úton a régi alapkő lapidárbetűs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokbul megmaradtak. A gótstíl remekei ily töredékekben is.

Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint alakítva; a parkban egzotikus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, sima héjú amerikai cembrák, bár a torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél. Gyermekkor náluk.

A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint „res nullius”-t (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd ausztriai szerzetesrend provinciálisai foglalták el azután, s két századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat, ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben agyonverették; arcképe alá oda van írva: „ex insidiis occisus.” S utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák főnöknek, csak e század elején szabadítók ki nyakukat a hűbériség járma alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, amidőn I. Ferenc átadja a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tűnik fel a képen a király mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a borotválás dacára is feketéllő bajusz, a merész szemek tanúskodnak róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.

A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, ami elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, múzeumok gyűjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka faneműekből, a díszítések gyönyörű tiszafa- és szömörcelapokbul alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy fóliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a klasszika és a modern literatúráig; köztük becses inkunábulák, egyetlen példányok, érdekes kéziratok, a régi nyomdászat remekei s a miniatűr-festészet és szépírászat türelempéldányai.

De nemcsak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotó, vele azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos képzettségben, a szabadelvű felfogásban s a hazafias érzületben minden más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.

„Haladás, szabadelvűség, hazafiúság” egy kolostorban! szokatlan fogalom; de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedesztálul a külzetet is élethíven kell kifaragnia, hogy szobrábul érthetlen torzkép ne legyen, vagy hihetlen ábrándkép, vagy ami legrosszabb: prózai sáralak.

Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt, hanem egy világ.

A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.

A tantermek mindegyikében csak nyolc növendék foglal helyet saját íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyűlnek össze egy közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott mulatsággal: minden tanoncnak van külön kertje; a közös kertben fedett tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrásvíz csorog a folyosón márvány medencébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyűlnek össze, s ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott vannak a hegedűk, violoncellók, fuvolák, mikkel kvartetteket rendeznek; télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és ízletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két hónapjuk, amikor a rend minden tagja: novitius, diakónus, tanár, perjel és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, amerre kedve tartja, s nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; amikor még szerzete fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.

Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv, sem mezítláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások, aszkétai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki hibát követ el, vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja hagyni.

Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a kölcsönös szeretet.

Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek, nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.

Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy „testvérek”. Főnökük az apátúr, egy szelíd arcú, jámbor kedélyű agg; Szókratész-fő – szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozatkelyhen kívül), soha föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem haragszik. – Úgy tűnik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nemcsak atya volna, de maga az „alma mater” is benne személyesülne.

Nem félnek tőle: – szeretik.