A dudai lévita

Egy őszi napon valami parasztszekér állt meg a kolostor előtt. A fuvarosgazda levelet hozott az apátúr számára.

Valami messzeeső faluból kértek egyházi segítséget. Keresztelni kellett egy újszülöttet.

Az egész falu protestáns, az újszülött anyja pedig római hitű, a gyermek gyönge, útra nem vihető, a szertartás sürgetős; a feladat a kolostoré: tagjai közül valakit kiküldeni, aki azt végrehajtsa.

A rendes lelkész távol volt: az apátúr Ince testvért szólítá fel, hogy keljen útra a kívánt szertartást elvégezni.

Ince készen volt hirtelen; ő és az egyházfi felültek a szekérre. Az egyházfinak jobb dolga volt: ő a kocsis mellé került, s az magának jó ülésről gondoskodott, míg Ince számára csak egy kéve zsupp volt odadobva a saraglyába ülésnek; hanem hiszen (mint Gideon testvér mondó) az első apostolok, mikor keresztelni jártak, még ilyen alkalmatossággal sem voltak ellátva.

Négy óráig tartott az út oda; ha ugyan útnak szabad nevezni egy szakadatlan kővágányt, aminek az a célja, hogy egy szekéren ülő embernek minden porcikáját kipróbálja, hogy jól oda van-e a másikhoz kapcsolva.

Dudának hítták azt a falut, ahová Incének kegyes küldetéssel kellett mennie.

Ott feküdt valahol a Bakonyban az isten háta mögött. De annál szebb volt a lakosaitól, hogy ők még a háta mögött is tisztelték az istent, mégpedig hogy erősen tisztelték, az azzal bizonyítható be, hogy mindannyian kálvinisták voltak, akik maguk kenyerén dicsérik az urat.

Templomot is építettek maguknak, már olyant, amilyen tőlük tellett, biz annak tornya nem volt; mellette állt a harangláb, s maga csak azért nem harangozott a pap, mert először is a csengettyű régen el volt repedve, másodszor pedig, s ez a fő dolog: nem is szokott őnáluk pap lenni, hanem csak lévita, aki egy személyben képvisel papot, kántort, tanítót; prédikál, imádkozik, keresztel, temet; ábécét tanít, s a híveknek beénekel meg kiénekel. Akad azért erre a helyre is mindig ember, s a dudaiak meg vannak az állapotjukkal elégedve, s nincs az a földi kincs vagy égi malaszt, amiért hitüket elhagynák.

Pedig bizony nagyon szegény emberek. Népdal is van róluk „Dudaiak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek.” Igenis, szenet égetnek, ez az ő földi hivatásuk. Nem is tagadhatnák el, ha akarnák sem, mert a szénpor annyira bevette magát epidermiszük minden pórusába, hogy színükre nézve etiópi fajnak tekinthetők.

Kis helységük el van dugva mély hegy-völgy közé, tekervényes, zökkenős út vezet odáig, melyen még akkor is kerékmarasztó sár van, mikor másutt országos aszályról panaszkodnak. Ereken, patakokon keresztül kell járni híd nélkül; terebélyes vén fák keresztülnyújtogatják az úton vastag gyökereiket, s a meztelen sziklafalról csepeg alá a víz.

A hegyeket rengeteg erdők borítják. Itt terem a falu népének a kenyere: a fa, amit előbb szénné kell égetni; mert ha faalakban akarná a városba beküldeni, többe kerülne neki a fuvar, mint amit a fa érne.

Egy mély üst fenekén fekszik a kis helység, melyben már délután négy órakor nyáron is este van. Köd és füst közül feketéllenek elő a szalmás háztetők, rendetlen hosszú utcát képezve egy kanyargó hegyi patak mentén, mely elébb jól felmossa az odavezető utat.

Amint a fakó szekér, mely Incét idáig hozta, az úton átcsergedező patakhoz ért, ahol a lovak szokás szerint megálltak a vízbe belekóstolni, a patakon túl egy férfialak látszott az érkezőre várni, akinek nem kellett bemutatás, hogy első tekintetre meg lehessen benne ismerni a falu lévitáját.

Hosszú, sovány alak, előrehajlott nyakkal, melyet egy fekete nyakkendő oly szorosan tart bepólyázva, mintha büntetésből volna rácsavarva, úgyhogy mikor a fejét félrefordítja, az álla egyet vonaglik belé. Arcát nézve lehet az ember nagyon fiatal is, lehet kicsinyt vén is. Simára van az borotválva, de elég ráncos; s bár nagyon komoly mindig, de azért mégis bohókás. Haja hosszúra van eresztve, s fekete kabátja állig begombolva, ami nem csekély vezeklés nyári időben. Minden ékszere egy lószőrből kötött gyűrű balkeze kis ujján; azt nyilván maga készítette; s jobb kezében egy görcsös pálca, melynek fejére egy kutya van faragva: ez is saját művészi alkotása.

A parton álló alak elébb egyet köszörült a torkán, azután rekedten, torokba szorult hangon megszólító Incét, balkezével belekapaszkodva a lőcsbe:

– Jó napot, felebarátom. Itt várék, mondván szent Dáviddal aki utasokkal eszik, áldozik. Nem hallgatom el ugyanis, hogy az út, mely falunkba viszem oly sáros és zökkenős, hogy sokkal jobbnak találnám, ha felebarátom leszállana itten, s én aztán elvezetném itt a szép mezőn keresztül a kerteken át a parókiáig, a szép zöld pázsiton. De meg azután – khm, rhm (ez a torokköszörülést jelenti) – hogy az igazat megvalljam: „Igazmondás légyen szájamnak ejtése” –, tartván Ezekiással; nem igen szeretném, hogy egy más hitű szerzetes menne végig szekéren az egész falun, s a parókián szállna le; mivelhogy olyan az én népem szent Dávidként, mint Básának bikái; ennélfogva jobbnak látnám, ha e szép virágos pázsiton keresztül; s a többi.

Azzal szokta a mondását bevégezni rendesen, hogy „s a többi”, mikor már sejtette, hogy úgyis érti a hallgató.

Ince mind a való indokot, mind a helyettesítettet elégnek találta arra, hogy a szekérből leszálljon, ami négy órai zötyögtetés után valódi pihenés volt ránézve, s szívélyesen sietett kollégáját üdvözölni.

– A dudai lelkész urat tisztelhetem – kérdezé.

– Nem lelkész, csak lévita – igazító ki az elfogadó. – Nevem Sós Márton, semmi egyéb. Ha úgy tetszik.

Azzal maga mellett bocsátva vendégét, azon igyekezett, hogy azt a keskeny gyalogút használatában megtartsa, az ő csizmáinak kevesebbet ártván a harmatos fűben gyalogolás.

– Engem egy véletlenül itt született katolikus kisded megkeresztelésére híttak ide – mondá Ince.

– Az bizony akképpen történt – magyarázó a lévita –, hogy valami kóbor asszonyszemély itt bujdokolván, az elkerülhetetlen sors e faluban érte utól, ahol is senki őt be nem fogadván, utoljára is a parókiára menekült, s ott a tiszteletes asszony által befogadtatott, és ápolás alá vétetett. Úgy tudom, hogy leányzó az, aki született, s mivelhogy az anyja katolika: ezért máshova kellett folyamodnom, mert félő, hogy a gyermek meghal.

– Pedig ez a véletlen nagy kellemetlenség lehet önre nézve – mondó Ince. – Önnek igen hitbuzgó népe van.

(Ezt onnan tudhatta Ince, mert kocsisa az egész úton nem volt rábírható, hogy valami kérdésére feleletet adjon; ha pedig szemközt találkozó ismerős kérdezé, há megy, mit visz, annak azt felelte dacosan: ördög vagyok, papot viszek.)

Sós Mártont nem vitte rá igazmondó lelke, hogy egy el nem követett jó tettel dicsekedjék.

– Nem az én cselekedetem az, hanem a tiszteletes asszonyé meg a leányáé.

– S az nem az ön családja?

A lévita meggondoltan lógatta a fejét, s sokáig gondolkozott rajta, hogy mit feleljen.

– Az az elődöm özvegye. Én még új ember vagyok itten.

S hogy még jobban elhárítson magárul minden érdemet és felelősséget, egészen tisztába hozta a helyzetet.

– Az özvegy most a kegyelemesztendőt tölti itten. Nálunk az a szokás, hogy a lelkész özvegye férje halála után még egy évig a parókiában marad, mint Mózes mondja: „Ne űzd ki a kecskét gödölyéjével együtt”, s azon évben az egész fizetést ő kapja.

– S mennyire megy ez a fizetés Dudán?

– Biz az sok. Tizenöt forint készpénzben, tizenkét öl fa, kilenc szapú kétszeres, hat zsák karórépa, hat zsák csöves kukorica, fél mázsa só, egy birka, egy tehéntartás, fél lánc kertiföld, négy sertésre makkoltatás, azután minden pártól egy sonka; ha szilva terem, minden üsttől egy icce vutka lukmának, aztán minden gyerektől, aki iskolába jár, egy tyúk meg tizenkét tojás; minden szekeresgazdátul egy fuvar, azután minden temetésért egy huszas énekkel, egy tízes ének nélkül. – S a többi.

A lévita mindezt nagyon komolyan adta elő.

Ince közel volt hozzá, hogy elnevesse magát e furcsa fizetési sorozaton, mely soknak az igaz, hogy „sok”, csakhogy együttvéve „kevés”.

– De hát meg lehet ebből élni?

– Bizony nem olyan bőven, mint a kalocsai érsekségből; hanem hát erre is akad ember. Nálunk is vannak jó parókiák; de azokba csak olyan ember jut, aki első eminens volt, vagy akinek esperes az apja vagy legalább az ipa; az olyan ember pedig, mint magam, akinek csiszlik volt az apja, s aki mindig első volt a klasszisban – hátulrul: – mert mint szent Márk evangelista mondja: „Az utolsók lesznek egykor az elsők;” – annak idejut ki Dudára; s a többi.

A jámbor lévitában jó adag maradt meg a „bennlakói” mórióskodásbul, keverve az öngúny cinizmusával.

Ince érzé, hogy tőle gyöngédtelenség volna ezt a kérdést tovább űzni-fűzni, s abbahagyta azt. De nem úgy Sós Márton. Ő benne megvolt a cinikusok dicsvágya: a nyomorúsággal kérkedni, s most már egészen be akarta avatni a helyzetbe kollégáját.

– Még az előttem megholt lévitának könnyű volt a dolga. Életrevaló felesége volt: az könnyített a sorsán olyaténképen, hogy a kertjében káposztát termesztett, s rengeteg pénzt árult belőle. Nevetni tetszik ugyebár azon a szón, hogy „káposzta”? Pedig ne tessék nevetni; mert az ő káposztái olyanok a káposzták között, mint Góliát a filisteusok között: elhordták azokat messze földre; még Veszprémbe is. Kérdezze meg csak a püspöktől!

Ince azt mondta, hogy inkább elhiszi.

Sós Márton pedig már benne volt a káposztában, s nem akart belőle kijönni.

– És aztán nem tudja ám senki más ennek a káposztatermesztésnek a titkát, egyedül a tiszteletes asszony. Hiába is próbálgatja azt más. A többi szomszédjának csak karalábéja terem, az is fás. Én tudom, mert nekem főznek belőle. Mensa ambulatorián éldegélek addig, amíg az özvegy kegyéve tart; s a többi.

Azután úgy látszik, mintha más érdekesebb tárgyra akarná átvinni a beszélgetést.

– Nézze csak felebarátom, találja ki, micsoda fából van ez az én botom? De csak vessen hozzá. Mondjon valamit.

Ince találgatta; az igaz, hogy csodálatos egy termény is volt az: erei, csomói, cikkei vannak, bunkó a végén:fiatal szágópálma? áloészár? fává lett pulykaorr?

– Egyik sem! – szólt diadallal a lévita; – ez annak a káposztának a virágtorzsája, amit a tiszteletesné termeszt.

Ince gyöngéden érinté azt a kérdést, hogy elvégre is mi sors vár az ilyen elárvult papözvegyre, ha a kegyév letelt, s azontúl se fizetés, se káposztáskert?

– „Jó az isten: ki a mezők liliomait ruházza”, mondja bölcs Salamon. Azért csak nem látott még senki özvegy papnét koldulni menni. Többnyire vagy maga férjhez megy, ha még fiatal, vagy ha eladó leánya van, azt veszi el valaki, s aztán annál telepszik le. Gyakorta maga a hivatalbeli successor az, akit számára rendel az isten, mondván Mózessel: „Nem jó az embernek egyedül élni.”

Ince discrétus célzást tett, hogy talán itt is találkozunk az isteni gondviselésnek hasonló ujjmutatásával?

A lévita arcvonásai akaratlan mosolyra vonultak e kérdésnél. Sovány arcbőre feszes redőket vetett e mosolynál, melyet hasztalan iparkodott el-elsimítani; az áruló derültség erővel visszatért megint. Tetszett is neki a kényes gyanúsítás, meg nem is. Hízelgett a férfiúi büszkeségnek, de homályosítá a papi méltóságát.

– Nem lehetetlen a dolog. Az özvegy ugyan már kissé idős; de igen jó áldott teremtés, és kitűnő jó gazdasszony; a leánya ellenben szép és fiatal, de nagyon akaratos természet és még mindig tudatlan.

– És így nehéz a választás.

– De ha bölcs Salamonnal tartunk, könnyű. A leány feleségnek, az anyja napamasszonynak és – s a többi.

– Eszerint csak Isten áldása kell hozzá.

– De bizony van a dolognak egy bibéje. Egy igen nagy bibéje. Tetszik tudni: én fanatikus nem vagyok. Én semmi más vallásbelit nem gyűlölök. Én soha a pápista diákokkal nem verekedtem, sem őket pullusoknak nem csúfoltam, a lutheránusokról sem terjesztettem odiosus anekdotákat, még a zsidókat sem bántottam soha, rácot pedig testi alakjában nem is láttam, erre mifelénk nem teremnek: valamennyit mind magamhoz hasonló istenteremtésének tartom.

Ince mindannyiak nevében elismerését fejezé ki e méltányosság fölött.

– De tetszik tudni, a köznép nem olyan. Ez a magáéhoz szít, s rugódozik a másszőrűek ellen. Előttem van antecessorom szomorú példája. Ő katolikus leányt vett nőül. Ez volt a főoka, amiért idekerült Dudára. Se a hívek, se a consistorium nem tudták ezt neki elnézni. Sohasem jutott promotióhoz. Pedig úgy prédikált, mint szent Pál, s olyan tudós volt, hogy még a leányát is megtanította anglusul, franciául. Mégsem tudott Dudánál tovább jutni. Ez az én népem pedig kegyetlenül buzgó a maga hitéhez, s minthogy a lévita felesége nem járt az ő templomába, azzal büntette meg a lévitát, hogy vizet töltött a lukmájába, csermelyét kevert a búzája közé, s a legsoványabb sonkákat válogatta ki a számára. Én pedig három dolgot nem szeretek: a vizet a pálinkában, a csermelyét a kenyérben, s a csontot a húsban.

– Annálfogva meg kellene a balhelyzetet váltani az által, hogy a menyasszony térne által. – Ince kitalálta az enigmát.

– Az ám – hebegé a lévita. – Ez a bibéje a dolognak! S a kisasszonynál ez már nem volna olyan nehéz, mint az asszonyságnál; mert ő már atyja után félig úgyis nostras. Neki csak fél lábbal kellene átlépnie.

Ince meg volt felőle győződve, hogy azt minden bizonnyal meg is fogja tenni Sós Mártonért, s azután ez a nagy bökkenő is el lesz hárítva az útból.

E meggyőződésében teljesen megerősödött akkor, midőn a mezőn keresztülvágva, végre eljutott barátságos kalauzával együtt abba a kertbe, mely a parókia hűbérét képezte. A mellette elfolyó patakot egy keresztüldöntött bükkfaderék hidalta át.

– Íme, a tiszteletesné káposztái! – mondá a lévita, a szerzetest bevezetve „in medias res”.

S azok valóban megnézni való, sőt megtapogatni való tünemények voltak. Másfél láb átmérőjű hatalmas ellipszoidek, hüvelykujjal benyomhatatlan kemény koponyákkal, kalapnagyságú levelekkel. Egy-egy felmagzott növény virágtorzsája, izmos karóhoz kötve olyan volt, mint valami agavé virágbokrétája.

– Nézzen ön ide! Micsoda fejek – magyarázá elragadtatással a lévita. – Akármi legyek, ha ezek a káposzták nem gondolkoznak. „Cogito; ergo sum.” (Gondolkodom, tehát vagyok.) Azt mondja Kánt. Márpedig a káposztának feje „van”; tehát „gondolkozik”.

Ez olyan nagyszerű élc volt, hogy Sós Márton megállt, és kiegyenesedett maga magát megbámulni. Ince is mosolygott rajta.

Pedig azok a nagy zöld fejek, ha gondolkoznak, akkor beszélnek is. S ha beszélnek, azt mondják egymás között; „Aha! már itt van. Ő még nem tudja, hogy mi kik vagyunk? de mi már tudjuk, hogy ő kicsoda!… ,Hallgassatok!’ parancsolt rájuk az ölnyi magas virágzó dédős, megrázva maghüvelyeit, amint a vendég elhaladtában vállával hozzáért: ,Csendesen odalenn, ti egyéves novitiusok! ti itt maradtok, mi vele megyünk.’”

És amint Ince végighaladt a duplaszegfűkkel és violákkal szegélyezett úton, egy percig úgy volt, mintha álmodnék. Egy percig mintha álmodná mindazt, ami körüle van; de más vidéket, más eget hozzá: – és más érzelmet odabenn.

A lévita felköltötte belőle.

– Íme felebarátom: ez az én kastélyom. Mint Horatius mondja: „Non ebur, neque aureum mea renidet in domo lacunar.”

(Sem elefántcsont, sem aranyos mestergerenda nem ragyog én házamban.)

Az igaz, hogy elefántcsont és aranyozás mentül kevesebb volt rajta. Egy deszkagunyhó volt az, éppen akkora, hogy egy hárságy elférjen benne. Luxusnak lehet azonban nevezni, és méltán, hogy deszkafalai be voltak ragasztva papírral, melynek vonalazott sorai közé iskolai szorgalom írt verébfejű betűkkel kegyes zsoltári mondatokat.

– Annyiban hasonlít a szultán palotájához – mondá a lévita –, amennyiben az is tele van írva alkoránbeli frázisokkal. A lévita szokott élcelni, ha belejön.

Az ágy egyúttal könyvtár is volt: a vánkos alatt állt két vaskos foliáns, meg egy nagyon elnyűtt kötet, aminek az egerek a tábláját megették, s minden levele fel volt kunkorodva. Az ágy lábához volt támasztva egy gitár, az ágy fölött függött egy vadászpuska, s az ajtósarkon lógott egy törülköző. A lévita szokott énekelni, lövöldözni és mosdani.

– Ez az én rezidenciám – szólt büszkén és elégülten. A parókiát engedem mind a két szobájával az özvegy használatára; ámbátor az egyiket jogom volna magamnak követelni. Innen legalább a káposztáskert fölött is őrködhetem, s ekként duplex libelli dos est. S a többi.

Valóban még ez a hivatal is együtt jár a lévitasággal. Egyébiránt ez a figyelmes gyöngédség becsületére válik Sós Márton jó szívének, s kedvező elővéleményt ád felőle.

A kertből egy kis méhesen át lehetett az udvarra jutni. A méhkasok üresen álltak most.

– A babonás nép azt szokta tartani – mondá a lévita –, hogy a méhtartó gazda halálával a méhei is elvesznek, csupa szimpátiából; hanem az csak babonás hit. Tömérdek gyilkos csomorika termett az idén a mezőn, annak a virágátul vesztek el a méhek. – Azonban keresnők fel azt a bűnös asszonyi állatot; s a többi.

Ince bámulva tekinte Sós Mártonra.

– Kit?

– No azt a gyerekágyas személyt, aki a felebarátomat ide hívatta.

– Ismeri ön őt?

– Én-e? „Deus avertat!” Egyszer és utoljára láttam őt életemben tegnap.

– S miért nevezi őt bűnösnek? Igaz, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk; de nem hordjuk ezt mint predikátumot a nevünk előtt.

– Magátul hallottam – felelt a lévita komolyan. – Furcsán járt az velem nagyon. Hát amint az új világpolgár, azaz hogy polgárnő már örvendett az Isten világának: odahivat engem magához az anya, és mindenkit eltávolítva a szobában, elkezdi nekem elmondani bűnös élete folyását, melyből az volt a tanulság, hogy ő voltaképpen egy férjét elhagyott nő: aki éppen nem susánnai életet folytatott. Bámultam az őszinteségén. De még nagyobb lett elszörnyedésem, mikor elmondta mindazt, ami rosszat életében cselekedett, majd elkezdé még azt is bevallani, amit cselekedni szándékozott és ezután szándékozik. Elmondá előttem, hogy föltette magában, hogy fia születik, azt valahol a félreeső falvak egyikében kiteszi valakinek az ablakába, s ott elhagyja; mert az úgyis korhely lenne és háládatlan; de miután leánya született, azt megtartja és fölneveli, mert az jobban megmarad az anyjánál, s később még segíthet is rajta, ha szép lesz. Én álmélkodva kérdezém, hogy immár miért kellett nekem megtudnom mindezeket? Felele pedig ő, mondván: uram, adj feloldást nekem az én bűneimből! – A boldogtalan: azt hallva, hogy pap vagyok, katolikus papnak nézett, s meggyónta a legtitkosabb gondolatjait is nekem… s a többi.

Ince összeborzadt, s hátralépett a beszélőtől. Előtte szentségtörés volt az, amit ez most előtte tett: a gyónástitok elárulása; pedig a jámbor lévitánál nem volt az egyéb gondatlan indiszkréciónál, egy általa erkölcsileg mélyen elsüllyedtnek látszó, tehát megvetendő személy ellenében, kivel ilyen furcsa „qui pro quo”-ba keveredett, akinek a titkait ő se nem kérdezte, se nem ígérte, hogy őrizni fogja. Nem is vette észre, hogy ezen a másik pap megütközik.

– Ha úgy tetszik, lépjünk által az udvarba… s a többi mondá, megnyomván a fakilincset, mely az udvarra nyíló méhesajtót betéve tartotta.