A szűz eredetije

A lévita jól ismerte a maga népét.

A paplak udvara tele volt már akkor összecsődült hívekkel. Vén asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyűködéssel; vásott suhancok kapaszkodtak fel a léckerítésre zsivajogni, még az udvaron levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán; a bejáróajtó előtt pedig állt maga a kurátor és a két presbiter, elszánt tekintettel támaszkodva fütyköseikre. Ez az ellenállás.

Amint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest, nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó előtt, messziről kiált:

– Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog! Ezt a házat mi építtettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot az apátság. Itt én parancsolok!

S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi segedelem.

Hasztalan határozza el az „oecumeni concilium”, hogy a pápa csalhatatlan, a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a „non possumus”.

Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintéllyel és ékesen szólással mit lehet kivinni, s odasietett a hívei csoportja közé.

Hanem a kísérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem bírt tovább jutni beszédében a megszólításnál: „Kedves atyámfiai!”, menten letorkoltaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor pedig a botját felemelé, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán ő is abbahagyta az erőtetést, mondván Bölcs Salamonnal: „Az okosabb hátrál”. A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az istennek sem enged. (Feljebb pedig nem apellálhatni már.)

Ince abban a kínos helyzetben érzé magát, hogy küldetésének végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog.

Ekkor belülről megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon.

Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke hajzatát félig eltakarta.

Arcáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom: szemeiben szelídség: egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. – És karjai között egy kisdedet emelt, arcát felé hajtva.

Lám: a madonna képmása!

Amint kilépett a zajongó nép közé, éppen a leglármásabb asszonnyal találta magát szemközt, aki éppen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni azt a jöttment személyt porontyostul együtt.

A leány nem szólt semmit; csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján, és nézett szelíden a szemébe.

A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt mondta alantabb hangon:

– Itt van ni: a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az emberre! s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rám néz!

Akkor megszólítá őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hízelgő hangon tudott szólni.

– Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kisgyermekre? Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt; aztán visszajöttünk a sírocskájától, valahány kisgyermeket az utcán talált, mind felvette az ölébe, összecsókolgatá; hogyan mondta akkor: bárcsak az Isten adná vissza az enyimet! Milyen boldog az, akinek az Isten egyet adott! És azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a síró kisdedet, akivel az rosszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kisgyermeket dédelgetni, elringatni, hogy elszenderüljön, s ön most haragszik erre a szegény kis ártatlanra, akit az Isten ide küldött?

A lányka odatartó karján a gyermeket a nők elé.

Nincs az a kerekes ágyú, amivel azokat az asszonyokat el lehetett volna hallgattatni; de amint a kisgyermeket meglátták, megfordult a haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan.

– Ni, hogy nevet! Ejnye, milyen helyes poronty!

Összebújtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt.

– Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az én kedveskémé a fiókban. Mindjárt elhozom szegénykének. Pólyácskával, vánkoskával együtt. Nem téged, nem! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal mutatóujját odaértette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.

Egy nyelves asszony mégis csak közbekiáltott onnan hátulrul.

– Hanem az anyja mégis csak gonosz személy; akinek ura sincsen. Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.

– Édes, jó Csalánné asszonyom! – szólt a leány a kofálkodóhoz; – mikor egy vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta őt palástjával s azt mondá: „meg van bocsátva neki az, hogy vétett; mert nagyon szeretett!” Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is betakarva tartja.

– Úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes – nyilatkozék erre Kaszásné asszonyom.

– Jól van, jól, no! – szólt közbe tekintélyes arccal a kurátor. – Nincs az ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk „belső embereknek” csak az ellen van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katolikus szertartású keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.

– Tudom – szólt fejét lehajtva a leány. – És ennek mi vagyunk az okai: anyám és én. Önök sokat szenvedtek amiatt, hogy minket a sors idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza voltunk a községnek, amit minden igyekezetünkkel sem tudtunk elfelejtetni.

(„No, az nem igaz” – dörmögött közbe a kurátor.)

– De hiszen nem sokáig fog már tartani – folytató a leány –, s ha önök úgy kívánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, míg letel a szomorú kegyelemesztendő: megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal, s elmegyünk, amerre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé, az isten áldja meg az eddig velünk tett jókért…!

(„No, az sem úgy van ám.”)

– Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyem le a gyermeket mint keresztanyja, a patakhoz; majd ott az isten szabad ege alatt, amely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész, és nem fog vele megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vadmadár is megfürödhet.

Erre a felhívásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe karolta a gyermeket, s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes felé.

Ince lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen odasietett a leány elé, s elébb ott volt előtte, mint az a sokaságot elhagyhatta volna.

Ince apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a délszigetek minden vad népeire; ámde itt a civilizáció vadembereivel találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket fétissel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a felvilágosodás mohikánjai vagyunk, s lehúzzuk a közénk jövő misszionárius fejéről – nem ugyan a skalpot – de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a szellemét mutassa; ha bízik hozzá! – Ince bízott a magáéhoz.

– Rokonaim! Földieim! – szólító meg őket.

A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak!

– Önök teljes igazságukban vannak – kezdé meglepően a szerzetes. – Ezen háznak küszöbe oly szent és sérthetetlen, mint a szent Péter templomáé, s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós lelkipásztorai bizonyosan elmondták a nagy megpróbáltatásokat, miken egyházuk keresztülvitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetetlenek maradtak önöknél. Hogyan hurcolták lelkészeiket gályarabságra? hogyan foglalták el templomaikat? minő furfanggal küldtek máshitű lelkészeket híveikre? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet egymáshoz; mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj, mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn azokat idegen ellenség veszélyezteté. A „lapis refugii”, a menedék sziklájánál. Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi bencéseink apátura, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyűjtve, a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak: annál nagyobb érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgunyhónak, melyet önkezeik hordtak össze az Úrnak tiszteletére.

A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné asszonyom kezdte cirógatni Ince tógáját.

– Én a hitbuzgalmat tisztelem – folytató a szerzetes. – Úgyis lankadóban van az egész világszerte; s azt mondom az írással: „Vagy meleg légy; vagy hideg légy; mert ha langymeleg vagy, kiköplek szájamból.” És én nem jöttem önökhöz ez istenes buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna, jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök utánam énekeljék a zsoltárt: „Öröködbe uram pogányok jöttek.” Egyedül jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve: könyörögve egy ártatlan újszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból, mely őt az életbe – és abba a másikba is – bevezesse.

A nép között helyeslő morgás hallatszott.

A lévita elszontyolodva tapasztalá, hogy az ő nyája, mely saját pásztorát nem akarta kihallgatni, a barát szavait hogy beveszi. Az igaz, hogy nem is baráttól megszokott beszéd volt az. Méltó irigységében azt dörmögé a kurátornak:

– No, hanem iszen ebből a barátból sem lesz ám esztergomi prímás soha.

A leány, azzal a kis gyermekkel karjain, az eksztázis gyönyörével hallgató Ince beszédét. Arca egészen átszellemült; szemei ragyogtak, keble hevült.

S most odalépett hozzá a szerzetes, egészen eléje.

– Engedjék tehát önök, hogy a kisdedet keresztanyja lehozhassa a patakhoz, ahogy helyesen kívánta. Légy üdvöz leányom!

A kurátor meg volt illetődve. Egyfelől ama szűz szelídség, ama szenvedő elhatározottság, másfelől az idegen pap alázatos buzdító szavai, mikből a saját fensőbbség érzete tört keresztül, megbéníták haragját; megfogta a papkisasszony kezét:

– Nem. – Nem viszik a patakhoz keresztelni azt a kisgyermeket. Azt már nem engedem. Ha már meg kell lenni, isten neki. Tessék besétálni, főtisztelendő úr!

De csak háttal fordult azért a pap felé, mikor kínálta.

S még azután egy ideig kezében tartá a papkisasszony kezét, s megjuhászult dörmögéssel mondó neki: „Aztán abból az innen elmenésből sem lesz ám semmi. – Ugyebár, tiszteletes úr?” – Ez meg félvállrul Sós Mártonhoz volt intézve.

A lévita arcán megint megjelent amaz akaratlan mosolygás, pergamen redőivel. Nem tudott ellentmondani, csak lesüté a szemeit nagy szemérmetesen, s egyet szippantott az orrával.

Azután engedte a kurátor a papkisasszonyt meg a szerzetest belépni a házba a gyermekkel együtt, s egész elérzékenyülve mondá a körülállóknak:

– Mikor olyan áldott jó két teremtés az anyjával együtt; de csak pápisták ne volnának.

S hogy azután ellágyulását valamely erélyes tettel palástolja, megsuhogtató a botját feje fölött, s nekiförmedt a bámészkodó gyerekeknek:

– Leszálltok onnan az eperfáról meg a kerítésről mindjárt! – s amelyik nem sietett, a nyaka közé hányt a mogyorófával.

Hanem az idegen hitű szertartáshoz be nem ment a hívek közül senki.

Odabenn a konyhában aggódva várta a zavaros jelenet kimenetelét az özvegy papné.

Arca szakasztott mása volt leányáénak, csak a szenvedések nyomai tették azt különbözővé. Ez is, az is a Madonnára emlékeztet; csakhogy az anya már arra az alakra, aki a Golgotán holt fia lábait ölelte, könnyezve.

Az anya kezet csókolt Incének, ki nem tagadhatá meg, hogy azt ne mondj a neki:

– Önnek a leánya egy szent.

– Bír azoknak a bátorságával – monda az özvegy. – Én nem mertem volna ezt tenni. Úgy tesz, mint a gyermek a vadállattal: nem fél tőle, mert nem ismeri még; s az nem bántja őt, mert látja, hogy nem fél tőle.

Ezalatt előkerült valahonnan az egyházfi is, akit addig le sem hagytak szállni a szekérről. Míg az a kereszteléshez szükséges előkészületeket megtette; Ince belépett abba a szobába, hol a gyermek anyja várt reá, bűneit meggyónni.

A kalandornő ez alkalomra szépen kifesté magát fehérre, s aztán elég színpadi rutinnal adta Stuart Máriából a gyónási jelenetet; végül azt az óhajtását fejezé ki, hogy kis szülöttét Fatimének kereszteljék, ami ugyan elismerten pogány név; de az nem tesz semmit: úgy sem lesz abból semmiféle szent. Ince aztán úgy tett eleget a kánonnak is meg az anyai szeszélynek is, hogy a keresztségben hozzáadta még a keresztanya nevét is, s lett belőle: „Fatime Serena.” A kalandornő a vezetéknevét is megmondá, az anyakönyvbe beírás végett. Egyébiránt ki tudja, minek fogják híni már jövő esztendőre?

Mikor a keresztelés végbement az első szobában, s a kisdedet visszavitték az anyjához a hátulsó szobába, már akkor a kalandornő arca gyönge pirosra is ki volt festve: ez jelentette az örömöt és anyai boldogságot. Következett egy jelenet: „Mari, egy anya a népből.”

Ince röviden búcsút vett az özvegytől és leányától; sietnie kellett, hogy még ma visszatérhessen a kolostorba: a nap nyugovóra járt már.

Odakint megköszönte a kurátornak és a lévitának a szíves fogadást, s az egyházfinak azt mondta, hogy csak üljön fel a szekérre, és térjen vele vissza: ő maga a gyalogutat választja az erdőn keresztül.

A lévita egészen helyeslé ezt a szándokot.

– Gyalog sokkal közelebb esik Dudához minden világrész, mint szekéren.

Aztán még annyira vitte a barátságot a szerzetes iránt, hogy úti kísérőnek ráerőtette a saját botját, azt az ő büszkeségét: aminek a fája valóságos hazai káposztatorzsa, s a faragott kutya rajta tulajdon műremeke. Incének el kellett azt fogadnia. Jó lesz az a kolostor ritkasággyűjteményébe: ilyen bizonyosan nincs még ottan.

Aztán ismét elkísérte a szerzetest a káposztáskerten keresztül egész az erdei útig.

Mikor Ince végighaladt ama nagy zöld fejek között, amik gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak: „Aha! már viszi a botot!” S hogy förmedt rájuk a virágzó torzsaóriás: „Csitt, laposfejűek! a bot viszi őtet.”

Az özvegy és leánya is elkísérték őt a patak széléig. Ott volt egy bokor széles levelű balzamita. Ince öntudatlanul leszakított egy illatos levelet róla. Serena azt mondta, hogy ezt „Boldogasszony virágának” nevezik. Ince eltette a viráglevelet keblébe.

Itt aztán elváltak: ő sietett fel a hegyi útnak, az özvegy és leánya visszatértek a paplakba, a lévita beült rezidenciájába, mely egy dologban hasonlít a szultán palotájához, s levéve gitárját a falról, elkezdé keserves hangon énekelni az ismeretes dalt: „Jöjj az ablakodra kedves, Minden nyugszik már. Csak egy pár boldog szerelmes, Ide s tova jár.”

Ince messze járt már a hegyoldalra felkapaszkodó úton, s még onnan is hallá a búbánatos dalt a kertek közül: „Alusznak minden állatok, Nyugszik föld és ég; Csak a vidám indulatok Vannak ébren még.” Végre egy lövés dördült el. Ez üdvlövés volt a lévita puskájából az eltávozó után küldve.

És akkor, amint Ince visszatekintett az esthomány ködeitől fátyolozott völgyre, ismét úgy jött neki, mintha álmodnék, s álmában más tájat, más vidéket látna, s azt mondaná a lévitának, midőn ajándékbotjára támaszkodik: „A botodat már elvettem, majd elveszem még a gitárodat is, a puskádat is, meg a fagunyhódat is, és ki tudja még mit, amit magadénak tartasz, te szegény ember.”

Te szegény ember, aki mégis olyan gazdag vagy!

Tied vagy magadé!…

Az út folyvást fölfelé vezetett. Sok ideig egy meredek fehér sziklafal képezte egyik oldalát, melytől az erdős hegyoldal meredekesen futott alá, a fák koronái emelkedtek csak az út magasáig alantról. A telehold odasütött a fehér mészsziklára, s a szerzetes árnyékát éles körvonalokban rajzolta oda. Az árnyék előtte járt messze elnyúlva.

S az árnyék beszélt hozzá:

… Rátaláltál. Ez az. „Az enyim.” Az oltárkép eredetije. A szűz. Eszményképe a szűznek. Valahányszor a szentkép elé letérdelsz, mindig előtted fog állni az eredeti: s nem fogod imádhatni az égit anélkül, hogy a földit is ne imádd vele…

… S neked csak az imádat jut. A boldogság másé.

… Az a „más” az utolsók egyike: te az elsők elsője vagy. Az egy vézna, félszeg, nevetséges alak; te egy délceg dalia. Az egy homályos eszű korlátolt lélek, kinek minden világa egy falu, minden tudománya egy biblia: abból is hamisan idéz; meg ami ráragadt az iskolában, ott is az utolsó padon; akinek minden élce a vén diákos pennalismus; te pedig egy lángész, ki a korszellemmel együtt haladtál, s a tudomány egész csillagrendszerében ismered az utat. Az egy szegény ördög, ki a dudai vályogházon s a káposztáskerten kívül sohasem fog egyebet bírni; te egy hatalmi pályának bizonyos diadalra hívott versenyzője; egy fényes névnek önteremtő örököse: egykor az optimates egyike, prelátus, felsőház tagja, egyházi fejedelem: öneszed, önérdemed erejénél fogva…

… És mégis mennyivel több az a „másik”, mint te vagy: ő bírhatja azt, amit te soha!

„Apage Satanas!”

De az árnyékot nem bírta elűzni magától.

A puszták magánya, az erdők csendessége nagyon jó a kísértőnek arra, hogy az embert megtalálja.

Ince védte magát az árnyék ellen, mely együtt lépett vele.

– Nem igaz! nem boldogabb az, akinek szabad minden gyönyör. Én a szellem gyönyöreit bírom, más a testét. Az én gyönyöröm örökké tartó, soha nem hervadó. Az övé rövid, múlékony, hosszú bánattal viselős. Én is szerethetek, mindent és mindenkit. Engem is szerethet mindenki. Lehetek boldog, és tehetem boldoggá azt, akit szeretek. Lehetek ember; de nem lehetek állat… Ő a keresztség sacramentuma által már szellemi kötelékbe lépett velem. Még az a másik nem bírja őt. S ha bírni fogja is valaha, az csak a test lesz: lelkét én jegyeztem el magamnak. S ez nem vétek fogadalmam ellen: ezt kánonaink rendelik így; a keresztelő pap s a keresztanya szellemi jegyesek. Szűz jegyesség, mely átkísér az örök üdvösségbe.

Az út a fehér sziklafaltól letért a völgy mélyébe, a holdvilág eltűnt, az árnyékot elnyelték a fák homályai, s elriasztók a fénylő szentjánosbogárkák a fák alatt: mire hazaért Ince a kolostorba, kedélye fel volt tisztulva, arca nyugodt és szenvtelen. Midőn ágyába lefeküdt, nyugodtan mondá el az Ave Máriát a Madonna-kép előtt.

De ettől a naptól fogva kerülte Gideont. Nem akart tekintetével találkozni.

És imakönyvét elzárva tartó, nehogy más lapozzon benne, s megtalálja azt a zöld levelet.

Pedig hiszen – mit találna rajta, hisz azt minden ember tudja, hogy ennek a levélnek a neve „Boldogasszony virága”.