A föltámadás

Aki egy hajdankori magyar pénzt látott, ezüstöt vagy aranyat, azon ama nő képét találta, kinek fején a koronán kívül még a dicsfény is sugárzik, s körül a párkányzaton e szókat olvasható Patrona Hungariae, 1848-ban már e magyar fölirattal: „Magyarország védője.”

Az ifjú hitbajnok nehéz kísértetei közepett ez alakot hívta segélyül. Megjelent. S egy világító sugárt vetett dicsfényéből kétségbeesése kínzó homályába, melytől annak lidércnyomású rémei egyszerre ismerős fénylő alakokká lőnek, s a félelmes ködkép ragyogó tájékká idomult át.

1848 nyárutója volt. Keservekben gazdag hónap.

Az a „népkór” (epidémia), amit említettünk, általános volt már. Mindenkire elragadt az; és kínlódott vele férfi és nő, és a gyermekek is szenvedtek bele, s nem volt kiváltságos osztály, melyet érintetlen hagyott volna. Belopózott a jól bekerített várakba, s ezredenkint tette betegeivé a katonákat, s nem múlt el a tömjénfüstben; a templomba is behatolt, és meglepte magát a papot az oltár előtt, a szószéken, hogy mikor Jeremiás siralmaiból szól a textus, elkezd beszélni Pannónia szorongatott népéről, s Senakérib király s Heródes helyett a „bán” és a „kamarilla” nevét szalasztja ki száján.

A nyomtatott betű mindenüvé elhordja ezt a ragályt.

Addig volt csak zárda a kolostor, amíg fogva tartotta az „írást”, amíg a szerzetesek tolla volt a tudás egyedüli sokszorozója. Amint a betű kiszabadult: nincs zárda többé! Hasztalan az index, a szillabus! Az írás betöri a kaput. A papok hírlapokat olvasnak. Jerichónak trombitaszó sem kell már: a néma betű is megteszi.

Ez a parányi démonok tábora mindennap új meg új borzalmakat fuvallt szét az országon; mint a szél: a betűk légiójának pusztítása rettenetes volt.

Először kiirtotta a szívekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje testünknek reszketett a vágytól a bosszú keserű gyönyörei után, minden pórusunk ragályos embergyűlöletet lehelt, s szívünk falát ütötte a felforrott vér, követelve a sebeket, amiken át ellensége vérével összeszökellhessen!

Még tovább mentünk. Ahol megszűntünk hinni. Először csak az emberekben, rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember bálványa, maga az isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a harangokat a toronyból, és megöntöttük ágyúknak.

Óh, be rettenetes idők voltak azok!

Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, ami eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delírium hagymázos víziói véres valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.

De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!

Az apró démonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi bórát, másik nap a buzdítások forró sirokkóját.

A sirokkó pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.

Mindenki beteg volt már bele.

Nem védett meg ellene a fehér talár.

(Mondtad uram: „Az én országom nem a földről való!”, de azért mégis könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát a mi szívünk erősebb lehet-e?)

Mindennap olvasá Ince társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit. Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok katedráikat, iskolás gyerkőcök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A rovat naprul-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!

Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint hordja össze aranyát, ezüstjét kicsiny és nagy ember. A főurak mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda… csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre naprul napra: ennyi százezerrel több van!

Ince tépelődve gondolkozott rajta.

„Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor, hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.

Nem elég!

Nem elég nekünk a mennyország!

Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk elkárhozott!”

Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:

„Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a hogy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas mennyország minden angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy, kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az ínség minden kísérő démonaival. Mindkettőnek joga van könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?

Ha választhatnál!”

Ince várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ. Adott.

Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az olvasóterembe hívta, s átadta neki a legújabban érkezett hírlapot.

Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi hírlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.

A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Incének. „Áldorfai Innocenc *-i cisztercita szerzetes átadott a nemzeti alapra száz darab aranyat”…

A fényes árny válasza volt ez…

A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Incét üdvözölni, s rögtön aláírást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem maradt ki a lajstromból.

Ince pedig elmélázott, mint egy álmodó, s nem hallá, mit beszélnek körülötte; hanem azon merengett, hogy mi célja van a sorsnak azzal, hogy egy lényt teremtett, akinek hivatása az, hogy kitalálja az ő szívében a még meg nem született gondolatot is, s amíg ő töpreng és tusakodik, azalatt meg is tegye azt, amit neki kellene tenni? Ki az a lény, aki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, akinek tartoztunk vele?

A válság egyre súlyosabb lett.

A mákonyálommal elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha tízezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit megkötöznék, tagjait elrabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.

Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy amit álmodott, az valóság.

Mint a szent inkvizíció mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab szíve felé saját útnak indult határai, mozgó ércfalak, szuronyerdők, százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szíve felé fordítva.

Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat feltartsa. Óriási erő volt a karokban.

Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere. Egy jajkiáltására meglett mind a három.

Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből, a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel, lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva. Harmincezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az éppen felényi volt. Tízezer pedig oldalvást húzott, hogy azt két tűz közé szorítsa.

Csak napok voltak már a védelemre adva.

A magyar kormány felhívást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz, fegyverbe szólítva mindenkit, aki csak férfinak nevezi magát: aggot és fiatalt, urat és szegényt.

E felhívást a kolostorok főnökei is megkapták.

Este érkezett meg az a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhívó parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a háromszínű zászlót a vendéglő ablakába.

Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegen ajkú nép lakja, aki nem szeret verekedni, s aki a terített asztalán és puha ágyán túl nem ismer semmiféle hazát.

Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hírnök. Itt a béke és a kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.

A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel zajos vitatkozás hangzott.

Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a „matutinát”, mint az őskeresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben. Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.

A szerzetek tagjai mentek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.

A tanóra rendes idejére ismét felgyűltek a növendékek a nagy terembe. Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arcon. Áldorfai Ince tanórája nyitá meg a napot.

Az ifjú tanár a consistorium terméből jött. Arcvonásai hideg nyugalmat erőtettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető ajkai elárulók a belül háborgó indulatot.

Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.

Magyarország történetéből elmélkedett, s amit előadott, az sajátszerű összeállítása volt az eseményeknek.

„Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg hazájukat?”

„1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel megütközve, ott harcolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harc alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve: Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi és Jakab nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott, s akkor nyilaktól átfúrva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert esztergomi kanonok, mind vitézen harcolva, hazájukért menekülnek.”

„Ugyanazon évben Uriás apátúr, a bencéseket fölfegyverezve, elveri a tatárokat Pannonhalma falai alól.”

„1453-ban János püspök a hős Hunyadi János oldalán küzdve, dicső halált szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Sztambulba.”

„1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a dúló cseh hadak ellen.”

„1456-ban Kapisztrán János ferencrendi barát hatvanezernyi hadat toboroz össze a népből, s vezeti azt Hunyadi segélyére, Belgrád falait ostromolja, harcol földön és vízen, s a meghódított vár falára kitűzi a keresztet.”

„Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek, földészek. A szent Pál rendi perjel hét szerzetes társával ment a harcba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhírű hadseregeit.”

„Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! Ahol Tomory érsek áll a húszezernyi mártír élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot ragad a pásztorbot helyett, s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül Szálkán László, Perényi Ferenc, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy Ferenc, Palinay György püspökök esnek el a hős halállal, vérükkel pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!”

…E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Ince, s végigtekinte tanítványain.

Aztán halkan azt mondó:

…„És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a négyes folyót és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!”

Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az? Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi angyal leírhatatlan jeladása, amely a kriptákat, a sírokat föltöri?

Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos fogadásra.

Mind, mind, mind el fognak menni.

Ahová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!

Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, amint a fejük fölött megzendülő rivallást meghallók: megérték, mi történt odafenn?

A kegyes apátúr felállt helyéből, s meghajtá fejét az ércfeszület előtt.

„Alea jacta est. Fiat voluntas tua…”

S midőn a felső emeletről robogva jött alá az ifjú sereg, tanárát körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek könnye mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.

Így kellett annak jönni.

– Én is velük fogok menni – mondá Áldorfai Ince.

– Te is? – rebegé az apátúr, s megcsókolá az ifjút, és aztán félre fordult sírni.

Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez! Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!

Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beíratták magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit, s nemzeti színű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem volt.

Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban tisztes ősi kovás puskák: ahány, annyiféle űrmértékű; de mind jó lesz az, ha jó kézbe kerül, s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy kegyéből alhadnaggyá neveztetik ki, s lesz a csapat vezére. Nem tud hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az ütközetbe.

A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját, vasvilláját, s megindul a toborzó hely felé. A népgomoly nő, mint a hógörgeteg.

– Mit míveltél? – szól egy falhoz húzódó alak Incéhez a sötét folyosón, midőn az este szobájába tér. Karddal az oldalán. Gideon áll ott.

– Jót – felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét. A gúnyolódó útját állta, és megfogta kezével a zsinórt, melyre Ince kardja volt akasztva.

– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, amit magadnak alkottál?

– Ember tervez, isten végez.

– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a könyvre, midőn a trombitát megfújták, hogy kardot kössön?

– Én voltam az. Plutark tanított rá, és Anonymus és a Carmen miserabile Rogerii és a többi krónikaírók, hogy így tegyek.

– Ki mondta azt: enyim az ifjú nemzedék világa, csillaga leszek, melytől fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki, s belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifjú nemzedék élére, hogy őt a halálba vigye, ahol lemészároltatik, s elvész szentség nélkül, kegyelem nélkül?

– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A csatatéri halál az égbe visz.

– Ezt prédikálja a pópa a muszka harcosoknak. S azok elhiszik neki. Aki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatóriumot is átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál nekünk róla: „Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert aki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni.”

– Igaz; de azt nem tiltó meg az Úr tanítványainak, hogy oda menjenek, ahol fegyver áltál lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.

– Ah – monda diadalmas gúnnyal Gideon –, tehát te nem azért sietsz a vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom: te nem vagy „hős”, nem vagy „hazafi” – hanem szerelmes.

Ince megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.

A folyosón elhaladó társ gúnykacaja visszhangzott sokáig.

És Ince nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tűnt előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.

Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta, s térdre omolva imádatának jelvénye, a Madonna-kép előtt: kivonta kardját, s annak markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt, s a Madonna-képhez emelé:

„Óh, égi tiszta alak! Tekints szívembe alá, és mondj rám ítéletet. Ha igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátlan érzületnek; ha igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva keresem a harcmezőt, törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.”

A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye megcsókolta markolatát, és nem törött ketté. Jó fringiaacél volt. És ő úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.

Azon éjjel nem aludt az ifjú. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont kard; azt fényesíté, azt csókolgató; annak mondott hízelgő szavakat, annak fogadott örök hűséget; tied leszek, élve el nem hagylak, ha meghalok: nevemet fogod viselni, s dicsekedel vele.

…Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard akkor ketté nem törött!