A lévita

A hegygerincre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a völgybe, ahol a magyar csapatot sejtheté. A gránátok pattogtak a felhők között.

A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.

– Csókold meg ezt is – szólt Ince, kivont kardját Serenának nyújtva. – Ez a mi utolsó szentségünk.

A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hízelgően végigsimítva annak élét, s aztán a hegyét oda irányzó a szívéhez.

– Ugye, elébb engemet? – szólt szerelmeséhez.

Az ajtón dörömböztek.

A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz, azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.

A lévita sovány arca szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött. Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.

– Nagy dolgokat mondok, felebarátom – lihegé fulladozó sietséggel.

– Elébb halld, amit én mondok neked – szólt Ince.

– Az én dolgom legfontosabb.

– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.

– Azt jól tudom.

– Nem is sejted.

A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalmafekhelyen látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot, és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.

– Sejtem – viszonzá halkan.

– Ülj le; itt írószereim – szólt Ince. – Írj nekem bizonyítványt mint protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve, kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.

– Hogyan? – szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. – Te a felszentelt pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?

– Éspedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól cselekszem. És mindazt hiszem most is, amit eddig hittem. A szentek dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol örök kínjait s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, ami az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek becsülete.

A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.

– Legyen meg a te akaratod.

A leány pedig odacsúszott hozzá térdein, és megcsókolta annak a férfinak a lábát, aki ezt tudta mondani…

A lévita írt.

Egy ágyúteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az írást, melyet a lévita készített.

A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:

– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) – S odanyújtá Incének az okiratot.

Ince magához emelé a leányt.

Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!

A lévita keblébe nyúlt, s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások alkalmával. Azt felköté gallérja alá, s szertartásosan bal karjára ölté annak felemelt uszályát.

S aztán így szólt hozzájuk:

– És most váltsatok gyűrűt, és nyújtsátok egymásnak kezeiteket.

Az ellenség bombái ropogtak fejük felett.

Ez volt a szentesítése annak az esküvésnek, mely így szól: „holtomiglan, holtáiglan.”

A lévita áhítattal mondá el reájuk az áldást: „Legyetek megáldva az időben, legyetek megáldva az örökkévalóságban”, és hangja nem reszketett.

Ince gyönyörteljes áhítattal szorító karjai közé azt a véghetetlen kincset, s homlokát megcsókolva, rebegé:

– Nőm… Hitvesem… Feleségem…!

Mily édes megszólítás.

A „nő” csak zokogni tudott.

Még egy csók: az már az örök elválásé; aztán kardja után nyúl a „férj”. Hívják!

– Még egy szóra, felebarátom – szól a lévita. – Nem végeztünk el mindent. Maradjatok még egymás mellett állva: még lelkésztek vagyok.

Azzal szétgombolta dolmányát, mellényét, s kihúzott alóla egy nagy fóliókötésű könyvet.

– Hátra van még a matrikula. Elhoztam azt magammal a paplakból, s itt viseltem az öltönyöm alatt, egyrészt azért, hogy magammal hordozván, jobban megőrizhetem; másrészt pedig, hogy jó vastag lévén, gondolám: páncélul szolgál nekem, amit nem jár át a golyó. Most az előttem kötött szent házasságot feljegyzem bele; ki tudja, érek-e rá máskor? Mondjátok tollam alá neveiteket, születéstek évét, napját, s a két őr nevét, ki az ajtóban áll. Ezek a házassági tanúk: a násznagyok s a többi.

A lévita pátriárkai nyugalommal tölté be a rovatokat.

– Készen vagyok – szólt felkelve helyéből, s aztán az egész anyakönyvet átnyújtá Incének. – Már most vedd te ezt magadhoz, felebarátom; neked adom által. Egyrészt azért; mert te jobban meg tudod azt őrizni, mint én: saját kincsed lévén benne; másrészt pedig, mert már nem kívánom azt tovább páncélként hordani: nem félek már úgy a golyótól; s a többi.

A szegény öreg fiú tréfás mosollyal akarta meghazudtolni a szemébe tóduló áruló könnyeket.

– És mármost megint nem vagyok lelkipásztor, hanem tábori kém, s következik a tudósításom. Mármost ülj te a helyemre, uram, tedd hüvelybe a kardodat, s jegyezd tárcádba, amiket előadok. Ne törődjél az ellenfél ágyúpuffogtatásával. Hallottál te már olyat eleget. Vaklárma az. Még a dobot se üttesd meg érte. Nevetség az nekünk.

Nem félt már a szegény lévita semmitől.

– Ültesd nődet is magad mellé: elfértek ott mind a ketten; s törüld le könnyeit, mert bizony mondom néktek, hogy ma meg nem halunk; sem senki nem diadalmaskodik fölöttünk. „Nec portae inferi!” Nec – s a többi.

A sovány, roskatag alak oly biztos nyugalommal szólt, hogy meghatotta vele az elkeseredett katonát.

– Meg vagyunk szabadítva – kezdé újra, összecsavargatva papi stóláját. – Diákkoromban jártam e tájon, mint supplikáns; emlékezem a vidékre, melyet füvészkedve összebolyongtam. Itt, a hegyek aljában, a falutól keletre, a puszta kallómalmon túl, van egy rég elhagyott tárna. Egy kifogyott ezüstbányának az alagútja, mely a völgyből egyenesen a hegy túlsó oldalára visz át. Ha Mózes kedvéért megtehette az Úr, hogy a Veres-tengert kétfelé válassza, mint a kőfalat, s aztán megint összecsukja, mikor fáraó üldöző népe utána ered: miért ne tehetné meg azt a csodát a bércfallal is miértünk? E tárna most is megvan. Rátaláltam. Oda- és visszatérő lábnyomaim a hóban meg fogják mutatni az utat. Nyílása el van rejtve kőomladékok közé, miket telenőtt a boróka és a páfrán. De csak a nyílás van beomolva: az alagút járható. Benne voltam. Láttam azt. Meggyőződtem róla. Ha a beomlott nyílás romladékait félreháríttatod, átkelhetsz rajta egész csapatoddal, s utánad az egész különszakadt dandár s az ellenség összeszoruló vasmarka megfogja a semmit. Az Úr, ki járt Izrael előtt tűzoszlopban és ködoszlopban, a mi nyomainkat is el fogja takarni. Eredj. Siess. Intézkedjél. És szabadítsd meg azokat a kincseket, amik rád vannak bízva! Nem arra hívott az Úr e napon, hogy meghalj, hanem, hogy élj, cselekedj és boldogíts!

A lévita oly ihlettel mondá e szavakat, mint egy próféta. Rút arca az ihlettől átszellemült, és magasztos kifejezést vett föl. Utolsó szavai voltak ezek.

A hegytetőről vaktában ágyúzó ellenségnek egy süvöltő gránátja abban a percben csapott be a tetőtlen szobába, rongyokká tépve a kifeszített ponyvát, s búgva fúrt magának mély lyukat az agyagpadozatban, míg tűzcsapja szikrákat okádott szét a vájt üregből.

Ince a rémület és féltés ösztönével karolta át Serenát, elfordítva őt a halálveszély elől. Öntestével takarta el kedvesét a szétpukkanó bomba pokoltüzétől. A lévita pedig odaveté magát a bombára.

Az egyik szerető az imádott nő alakját takarta el saját testével: – a másik – a gyilkos pokolgépet magát.

A következő pillanatban egy földrendítő dördülés rázta meg a sárfalakat; s amint a füst eloszlott, a lévita nem volt sehol. Fölment az égbe, mint Illés próféta, tüzes szekéren. Csak forró vérének hulló cseppjei permeteztek a szeretőkre vissza. Ez volt az áldás, amit leküldött rájuk.

A hózivatar még egész nap, egész másnap éjjel tartott. Nem volt az ellenség, hanem jó barát. Mikor másnap délután az ellenfél üldöző csapatjai északrul, délrül a romfalunál összejöttek, egy lelket sem találtak ott a magyar táborbul. Föld nyelte-e el az egész dandárt? egy egész hadosztályt? lovastul, szekerestül, ágyútelepestül?

Valóban a föld.

Történelmi tény, hogy ők ellenfeleik lábai alatt csúsztak keresztül, s míg az kereste őket, rég egyesültek táboruk zömével, s utólérhetlenül hátrahagyták üldözőiket.

A háromnapos hófergeteg eltakarta nyomaikat; a hófuvat betemette a tárna nyílását kétölnyi magasan; s a leégett falunak nem volt lakója, aki a kérdőnek feleletet tudott volna adni.