Egy kis tévedés

Walter Leó meg sem mozdult a helyéről.

Brandlerné tétovázva nézett Gideonra, hogy tréfa-e ez, vagy a bor hatása?

– Asszonyom! – szólt Gideon az úrnőhöz. – Vitesse el az asztalrul az edényeket. Itt most törvényszéket fogunk tartani.

(– Hohó! Még én nem kaptam chartreuse-t! – kiáltó a cidevant súgókönyvházaló az asztal végéről, megijedve, hogy már elhordják a palackokat.)

– Miféle törvényszéket? – kérdé Brandlerné.

– Vésztörvényszéket, asszonyom! – felelte Gideon. A parlament elfogadá a martiális törvényeket, s azoknak kihirdetése óta minden csapatvezérnek joga és kötelessége, ahol a haza ellenségeit feltalálhatja, azokat elfogni, elítélni, megsemmisíteni, vagyonukat elkobozni.

– De hát hol a hazának itt olyan ellensége?

– Azon ember ott! – szólt Gideon Leóra mutatva, ki azalatt, székét a két hátulsó lábára döntve, kedélyesen hintázta magát, s a fogait piszkálta.

Brandlerné összecsapta a kezeit.

– Az én öcsém, Leó?

– Igenis. Walter Leó bankár. Nem ön maga vallotta-e meg nekem, két tanú jelenlétében, hogy Walter Leó bankár Pestről menekül Galíciába? Titkos küldetéssel az osztrák hadvezértől. Nagy pénzösszeget szállít hazaáruló célokra magával.

– Én mondtam azt, uram? – szólt elbámulva Brandlerné. – Asszonyom, hallotta ön ezt tőlem? – Az úrnő azt hitte, hogy ha nőtársára hivatkozik, annál mégis valami szeméremérzetre talál.

Az pedig kacagva ugrott fel helyéről, s szökése közben még hozzáért kezével Walter Leó hajfürteihez, mint Delila, mikor Sámson ellen behítta a filiszteusokat. Egészen hasonlított ahhoz a bibliai árulónőhöz. Ragyogtak a szemei, mikor áldozatára nézett, s szemöldei biztató integetéssel rándultak felfelé.

Walter Leó most már tudta, hányadán van.

Addig óvatos volt, amíg a veszélyt elkerülhetni hitte; most aztán, mikor látta, hogy egészen benne van, s nem szabadulhat belőle, felyülkerült nála a dac és elszántság. Nevetett.

Érezte, hogy itt ez a legjobb védelem.

– Ne ijedj meg, néném. Nem látod, hogy ezek az urak itt csak egy tréfás jelenetet akarnak eljátszani a te mulattatásodra, ebéd végeztével. Valami improvizált színdarabot. Hoztak magukkal súgót, zsonglőrt, escamoteurt, még kötéltáncosnőt is.

Az illetők, akik találva érezték magukat a rájuk illő címmel, lesunyták a fejeiket; hanem a hölgy az övébe dugott késhez kapott, s kígyóvá tekerülő szemöldei, fehérével felfelé forduló két szeme, szétnyílt ajkai között összecsikorgatott Tagsorai kifejezték a névtelen dühöt, mely e bántalomra támadt szívében. Gideon nem akarta elengedni a rémjelenetből az ünnepélyes színezetet.

– Álljatok fel, bírák! – szólt társaihoz az asztal mellett – és esküdjetek!

– Jurate! – kacagott közbe Walter Leó. – Tehát papot is hoztak magukkal! Ön kiesett szerepéből, citoyen! Robespierre idejében nem imádkoztak és nem esküdtek!

Gideon le volt főzve. A társai is kezdtek gyöngén vihogni.

– Ön, uram, folyvást azt hiszi, hogy ez tréfa? Ez komoly dolog. Ön bűnös. S én bírája vagyok. Ön szökni akart, s én utolértem.

– Én pedig nevetni fogok az ön szavain az utolsó pillanatig.

– Egy óra múlva függni fog ön.

– Sajnálom, hogy akkor már nem változtathatom meg a véleményemet.

– Adja ön elő iratait! Hol van tárcája?

– Azt meg éppen nem fogom megmondani.

– Nekünk jogunk van motozni és kobozni.

– Ennek a jognak rablás a neve.

– Ön rablóknak nevezi az állam közegeit! Ez maga hazaárulás! Ok a halálra!

Brandlerné kétségbeesetten ragadó meg Gideon kezeit.

– Uram: Az Isten szerelméért! Ne kövessen el gyilkosságot! Ha gyanúja van önnek öcsém ellen, vitesse a főhadiszállásra, állíttassa rendes törvényszék elé, ítéljék el ottan, hogy vétkes-e?

– Ah, persze! hogy ott megvesztegesse a bírákat! Ismerjük a főhadiszállást. Az az árulók fészke. A zsarnokok cimborái mind. Majd csak előbb meghozzuk, és végrehajtjuk az ítéletet, s aztán kérünk reá utólagos jóváhagyást. Bírák, üljetek le! Danton, te vagy a jegyző. Tedd fel a pontokat. Hívjátok fel a nyakkötő mestert!

E rémítő szavaknál Brandlerné ki akart futni a szobából, hanem az a vendégnő útját állta, és karjaival átszorítá.

– Nem innen, asszonyom! Jelen kell önnek lenni az egész komédián. Ide fogjuk függeszteni önnek az unokaöccsét az erkély keresztvasára. Az lesz a szép. Ijesztésül minden hazaárulónak. Ah, ah! ne féljen ön! nem törik az a vas le alatta; megbír az egy embert.

S hogy próbáját adja állításának, kifutott a terem nyitott ajtaján át az erkélyre, melynek két oszlopát egy hosszú keresztvas tartó egybe befuttatva virágzó folyondárral, s ott felszökve egy székre, két kezével belekapaszkodott a keresztvasba, s aztán kirúgva a széket maga alól, elkezdte magát a légben himbálni, s lábával pajkosan kirúgott, hogy kilátszott a piros harisnyakötője.

Brandlerné ájuldozva támolygott egy karszékig, míg a hintáló hölgy démoni csintalansággal tekinte rá vissza és kacagott. Hanem amint aztán egyszer a hintáló hölgy az út felé is fordító tekintetét, hirtelen ijedten ereszté el a keresztvasat, s leszökkenve térdre esett, s rémülettől kikelt arccal sikolta a teremben levőkre.

– Jézus Mária, szent József! Gideon, menekülj! Itt vannak a vasasok!

Gideon eleinte valami rossz tréfát sejtett e fordulatban. (Ettől a némbertül minden kitelik.) De a nyolc társ annál komolyabban vette a rémhírt, s tolakodott az ajtó felé, egymás sarkára taposva. Egy perc múlva egy sem vala ott. S másik percben visszaordított az ajtóból Danton (alias Ferbli Peti):

– Végünk van, Robespierre! A kertet is elfoglalta a kürazir! Kétszázan vannak! Én futok!

Könnyű neki. Csak a veres tollat kell letépnie a kalapjárul, s azzal azt mondhatja: „Én senki sem vagyok!” és szaladhat a bozótnak; de hová legyen a vezér maga „ahol-nem-zöld-ottveres” egyenruhájával? Hisz őt rögtön felismerik.

– Védjétek magatokat az utolsó emberig! – ordítá Gideon, kirohanva a folyosóra.

Hiszen védték is azok magukat az utolsó emberig, csakhogy nem kézzel, hanem lábbal. Két perc alatt úgy eltűnt valamennyi, mintha kazal, kémény, pincelyuk nyelte volna el. Gideon és társnéja egyedül maradtak a kastélyban.

A vértesek sisaktarajai pedig ott csillogtak világosan a kert bokrai között. A szabadcsapat nem vette neszüket elébb, csak mikor már ott voltak.

– El vagyok veszve! – hebegé Gideon, s sápadt lett, mint a viasz.

– Még nem: én megszabadítalak – suttogó fülébe Caesarine, s betuszkolta őt abba a szobába, melybe szállásolva volt, és rázárta az ajtót. Maga aztán visszasompolygott az étterembe, hol a háziasszonyt unokaöccsével egyedül hagyta.

Alázatos sunnyogással jött a nő. Megcsókolta a kezét Brandlernénak, s a kéregető koldusok hangján kezdett el hozzá beszélni.

– Nagyságos asszonyom. Bocsásson meg nekünk az elkövetett tréfáért. Hiszen, hogy csak tréfa volt, azt észrevehette mindjárt. Lám, a nagyságos úr kitalálta, s csak nevetett rajta.

– Kegyetlen tréfa volt – nyögé a házi úrnő –, még most is odavagyok bele.

– Én vagyok a hibás egyedül – szólt Caesarine, letérdepelve Brandlerné elé. – Verjen meg, taposson reám. Bort ittam szokásom ellen. Ez az ördög sugallta ezt az ötletet. Aztán (folytatá szemérmesen, szemtelen suttogással) Leónak véltem tartozni e rossz tréfával; korábbi fájdalmakért, amik legyenek eltemetve! Én vagyok egyedül a bűnös!

S azzal elkezdte mind a két kezével verni a homlokát, s aztán fejét a padlóhoz, mígnem Brandlerné kérte szépen, hogy ne tegye azt, inkább megbocsát neki.

– Ön is megbocsát? – esenge Caesarine Leó lábaihoz csúszva térdein.

– Mindent megteszek, csak álljon fel, és beszéljen okosan. Caesarine kezet csókolt neki.

– Szabadítsa ön meg férjemet!

– Asszonyom. Ön csalatkozik bennem. Nekem semmi legkisebb befolyásom sincs a császári hadseregnél. Ezt az imént nem szorultságból mondtam, de igaz. Legkisebb közöm sincs hozzájok.

– Óh, tudom, óh, nem vonom kétségbe. Csak tréfa volt az egész. Ön derék, jó hazafi. De nyújthat ön segédkezet férjem megszabadítására.

– Hogyan?

– Adja ön ide kölcsön a borotváját!

Leó önkénytelen elnevette magát e nem várt kérelmen.

– Ön pedig, asszonyom, legyen olyan kegyes, kölcsönözzön férjem számára női ruhákat. Valami cselédöltönyt. Én átalakítom őt ismerhetlenné. Fejére nagy díj van téve, s személyleírása közkézen forog. És önök mind a ketten ígérjék meg nekem, hogy nem fogják őt elárulni; ha üldözői idejönnek, eltagadják, hogy itt van! Önök olyan jó, kedves emberek! Önök megbocsátják nekünk e rossz tréfát, s jósággal fizetnek érte. Igen, igen, azt fogják tenni. Ez a nemes lelkeknek a tulajdona, hogy a rosszért mindig jóval fizetnek. Mi önök kezeibe tesszük le fejeinket, s tudjuk, hogy jó helyen lesznek azok ott.

Caesarine jól ismerte az embereit. Leó szótlanul előkereste útitáskájából borotválkozó eszközeit, s átnyújtá azokat Caesarine-nak, mialatt Brandlerné egy teljes öltöző ruhát szedett össze női gúnyákból.

Caesarine kezet-lábat csókolt az ajándékokért, s ment Gideont fölkeresni.

Brandlerné azalatt az izgalmas jelenetektől kimerülten dűlt le a pamlagra, míg Leó szótlanul járt alá s fel a szobában. Igen rövid idő múlva már készen volt a maszkerád. Caesarine előjött a mellékszobából, követve egy szemérmetes pesztonka által, kinek tarka kendőivel volt bekötve a feje, s ki olyan vékony hangon tudott beszélni, hogy mikor Walter Leó legelőször meghallotta a hangját, visszatarthatlanul kitört belőle a nevetés. Egy valóságos falusi „debella” állt előtte.

– Tegyünk úgy – suttogá Caesarine –, mintha most ebédelnénk; ha jönnek, ne kérdjék: ki lakmározott itt? – „Ő” fel fog szolgálni nekünk. Az ő neve Böske, én pedig unokahúga vagyok „kedves asszonynénémnek”, a nevem „Eszter”, úgy-e nem felejtik el kedves nénikém, kedves bácsikám?

A jó háziasszony, s az emberséges bankár még azt is megtették a kedvéért, hogy újra leüljenek az asztalhoz, s egymásután felhordassák maguknak a már egyszer kihordott ételmaradékokat; mialatt „Böske” váltotta a tányérokat.

De a vértesek csak még sem jöttek fel a kastélyba.

Ez talány volt, melynek nem lehetett a nyitjára akadni. Egyszer aztán egy ágyúdördülés zavarta föl a csendet.

E hangra rögtön felugrott az asztal mellől Caesarine, s kifutott az erkélyre, megnézni, hogy mi az?

Leó is utána ment.

A kastély erkélyéről egyfelől a gödöllői erdőre, másfelől a rákosi rónára nyílt kilátás. E róna felől egy porfelleg látszott közelíteni a kastély felé, s a porfelleggel párhuzamos irányban látszott felállítva két ágyú és egy röppentyűtelep egy emelkedettebb halmon. A röppentyűk irányából kivehető volt, hogy azok ott valami ellenséget képviselnek.

Böske még mindig igen vékony hangon kérdezé Brandlernétől, hogy szabad-e előle elvinni a tányért a késvillával együtt?

Egyszer a porfelleg megállt, s amint azt tovavitte a szél, kitűnt alóla egy csapat huszárság.

– Hahó! Guido! – (most már nem „Böske”) – kiáltá át a terembe Caesarine. – Huszárok vannak itt!

– Sokan? – kérdé most már szokott természetes férfihangán Böske-Guido.

– Háromszáz, két ágyúval és egy röppentyűteleppel!

Böske erre a szóra földhöz csapta a kezébe vett tányérokat (azokbul cserép lett), s futott ki az erkélyre. Az erkély mellvédje keskeny volt három ember számára, s a rajta kihajló Walter Leó úgy tapasztalá, hogy az ál-Böske most már olyanformán fekszik az ő hátára, mintha meg akarná akadályozni az ő eshetőleges menekülési kísérletét. Mindez még csak a kíváncsiság örve alatt történt.

– Háromszáz huszár kétszáz vasas ellen! Ez már fordít a dolgon! – Hencegett az álcázott gerillavezér. – Mindjárt tiszta lesz itt a csatatér!

Walter Leó úgy érzé, mintha valakinek a marka nagyon tapogatná az ő nyakát.

A röppentyűk a kastély kertjébe kezdtek hullani, ahol a vértesek tömege volt elrejtve.

Azok nem sokáig tűrték a kellemetlen interpellációt; hangzott a trombitaszó, elővonultak a kert mögül, s ugyanakkor két ágyújok, mely a szőlőben volt elrejtve, elkezdett dolgozni az ellenfél röppentyűtelepe ellen, s a negyedik lövésnél elhallgattató azt.

Ekkor az ellencsapat, a huszárság, rohamra trombitált. A vértesek szemközt vonultak rá. Meg lehetett őket számlálni, nem voltak többen, mint száznyolcvanan. Ellenfelük csaknem kétszer olyan erős. Aztán huszárok!

– Lesz itt most mindjárt nyúlvadászat! – dörmögé Gideon, szíves házigazdáját odaszorítva az erkély oszlopához – csak úgy barátságbul.

Amint aztán a szemközt robogó két lovas csapat mintegy kétszáz lépésnyire jutott egymáshoz: egyszerre megállt mind a kettő. A huszárok előtt lovagló főtisztek távcsöveket látszottak elővenni; míg a vértes csapat sorfalat képezve, leakasztá karabélyait a nyeregkápáról, vezényszóra célzott, s egyszerre sortüzet adott.

Erre az egész huszárcsapat amennyi volt, tömegestül megfordult: hátat adott az ellenfélnek, s elvágtatott a térrül; az ágyúkat is felkapcsolták, elvontatták; a távozó porfelleg mutatta, hogy merre tűntek el? A vértesek jó darabon üldözték őket.

Ez kegyetlen nagy csalódás volt. Háromszáz huszár száznyolcvan vértestől elkergetve!

Böske hunyászkodottan visszatért a terembe, s elkezdé a tört tányérok cserepeit összeszedegetni, megint olyan vékony hangon könyörögve az úrnőnek, hogy ne haragudjék az ügyetlenségeért: meg foga téríteni a kárt, amit okozott; míg Caesarine ismét csupa kézcsókoló atyafi lett egyszerre nénikémnek, bácsikámnak.

Pedig ezúttal a vértes csapat már egészen hatalmába készült venni a kastélyt; hangzott közeledő trombitaszavuk; a vezér parancsa, mely a sorba felállást vezényelte, s azután sarkantyús lépések, kardcsörömpölés a lépcsőkön, a folyosón végig.

– Fogadd te el őket! – súgó Brandlerné öccsének –, nekem nagyon fáj a fejem.

Nem is volt csoda; de meg nem is volt ő nagy barátja annak az érkező csapatnak.

Caesarine a benyílóba tuszkolta át Böskét, s összetett kézzel rimánkodék Leónak, hogy ne árulja el titkát.

– Amit egyszer ígértem: azt megtartom.

Caesarine és Guido ott maradtak a félig nyitott ajtón át hallgatózni.

A folyosórul hangzó lépések a teremajtóig jöttek. Egy tiszt lépett be az ajtón. Szürke köpeny rajta, az is sáros, két könyöke foltos. Csákója kezében. Nem lehet hirtelen megítélni, hogy miféle rangbeli tiszt?

Walter Leó eléje siet, s üdvözli őt németül, mit a belépő hasonlóul viszonoz.

Első kérdése az érkezőnek:

– Nincs itt az ellenfél csapatjából senki?

(A mellékszobábul áthangzott valakinek a fogvacogása.)

– Senki sincs, uram – felelt Walter Leó.

– Nem is volt itt?

– De igen. Egy szabadcsapat a magyar részről: de amely az önök közeledtére elfutott – mind.

– Szép tőlük! Hát azok is úgy jártak velünk, mint az imént a banderiális huszárság.

– Hogyan? uram, hát az a banderiális huszárság volt: a császáriak egyetlen és leggyöngébb huszárcsapatja: akiket Jellasics-huszároknak és Jézus Mária-huszároknak is neveznek? De hát akkor az önök vértes csapatja micsoda?

– Ez pedig az alkotmányos hadsereg egyetlen vértes szakasza, mely a szolnoki csata után alakult, az ott elfogott vértesek fegyverzetével. Ez nagyon alkalmas ilyen kémszemlészetekre, mint a mai volt. Én a kémszemlészcsapat vezetője vagyok: Áldorfai Ince őrnagy.

Hej, most áldotta aztán magában Walter Leó bankár azt a principálist, aki neki fiatal gyakornok korában azt tanította, hogy az adott szó megtartása mindig kifizeti magát. Íme, ha ő most inkább hallgat bosszúállása rossz sugallatára, mint nemeslelkűségére, s felülve az optikai csalódásnak, azzal fogadja a kérdezősködő tisztet, hogy de biz itt van egy elrejtett magyar csapatvezér: itt a nyaka, fogd meg, akaszd fel, hát akkor éppen belefut a veszedelem torkába, s nemcsak megfogja, de egyúttal el is ítéli magát.

Ámde ennek a felfedezésnek a mellékszobára is kiterjedt a hatása.

Egyszerre hangzott onnan a csapatvezér rikácsoló hangja.

– Polgár-őrnagy! Én neked parancsolom, hogy ama hazaárulót rögtön fogd el!

Walter Leó a fékezhetlen indulat dühével kiálta:

– Uram! Én nem árultam el önt! S ön elárul engem!

– A hazaárulóknak nincs irgalom! – hangzott ki a mellékszobából.

Ince meglepetve nézett hol az ajtóra, hol a bankárra.

– Mi ez? Ki kiabál ott? Mért mondta ön nekem, hogy itt senki nincs elrejtve? Ki az a férfi odabenn?

Azzal odament, s betaszította az ajtót.

S aztán még jobban bámult, mikor nem látott maga előtt mást, mint – két asszonyt; egy cifra lovarkomédiásnét, meg egy paraszt szolgálót.

A parasztleány azonban hirtelen letépte fejéről a tarka kendőt, s akkor Ince maga előtt látta egykori bajtársát, a kolostori szobatársat, éppen úgy simára borotvált arccal, mint hajdan csakhogy leányruhában.

És ez alak feledve álöltözete komikumát, a terrorizmus hősének komoly prosopopoeiajával állt eléje, követelve, parancsolva.

– A haza nevében követelem, parancsolom önnek, polgárőrnagy, hogy fogja el ama hazaárulót ott!

E parancs hatása legelőször is az volt Incére, hogy féktelenül elkezdett kacagni. Valami olyan keveréke állt előtte a véres drámának s az alacsony bohózatnak, hogy félig kínjában, félig kedvében kacajra tört ki.

A komédiának azonban ensemble-je is volt.

Amint a magyar vezényszó és a körmönfont mondatok elárulták, hogy ez a vértes csapat a magyar sereg alkatrésze, egyszerre előkerült innen is, onnan is az eltűnt gerillacsapat. Mintha kazal és krumplisverem mind egyszerre vérszomjú daliákat szülne. Azok aztán rögtön elkezdtek a vitéz bajtársakkal fraternizálni – és dicsekedni!

Nekik persze volt mivel! Emezek (a gyávák) nem tudtak egyebet tenni, mint csupán három század Jellasics-huszárt elkergetni; de ők eredménnyel küzdöttek; elejtettek egy szarvast, megettek egy ebédet, s elfogtak egy nevezetes hazaárulót; aki most akart Galíciába szökni, hogy onnan új hadsereget hozzon a magyarok hátára.

Ince meghallotta a lármát, s aztán nem nevetett. Hidegvérrel fordult el Gideontul, s azt mondá:

– Jól van. Ha ön ez urat itt azzal vádolja, hogy hazaellenes járatban van, akkor én el fogom őt szállítani a főhadiszállásra: ott van a vésztörvényszék, az meg fogja vizsgálni az ügyet, s igazságot fog szolgáltatni.

– Megnyugszom benne! – kapott rajta Walter Leó.

De Gideont dühbe hozta ez a biztatás.

– Tiltakozom e beavatkozás ellen! Ismerem a vésztörvényszéket. A prókátorok minden hazaárulót, kémet, ellenséget felmentenek. Ezen ember itt az én foglyom. Én fogtam őt el. Az én fennhatóságom alá tartozik. Az én fegyvertényem. Követelem őt magamnak kiadatni!

Ince vállat vont, s nem hallgatott rá. Karon ragadta Leót, s azt mondta neki: – „Jöjjön velem!”

Ezalatt a benyíló ablakán át Caesarine sietett értesíteni az udvaron ácsorgó bajtársakat az idebenn történtekről. Ebből aztán nagy lárma támadt. A gerillahad hangosan követelte jogos tulajdona kiadatását. Danton felállt a kapukőre, s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat. „Árulás van! Meg akarják szöktetni az árulót, aki az ellenséget behozza ránk! Polgárvasasok! Ne engedjétek magatokat eladatni! Halál az árulóra!”

Walter Leó most kezdett reszketni először. Odalenn a bőszült tömeg látszott úrrá lenni.

Csak látszott.

Ince kilépett az erkélyre, s dörgő szóval kiálta le:

– Porkoláb! Padot ki! Harmincat rá, aki lármáz!

Érthető szónoklat!

Danton felnézett rá mérgesen a szeglet körül.

– Engem is oda értett ön? – kiálta mellére ütve.

– Nem. Önnek ötvenet.

Erre aztán Danton leszállt a kőről, s több lárma nem volt odalenn.

– Jöjjön velem, uram – szólt Ince Walter Leóhoz.

Gideon útját állta.

– Ez gyalázat, amit ön csapatomon elkövetett. Ezért ön nekem elégtételt fog adni!

Ince keserű humorral felelt neki.

– Dámákkal nem szoktam verekedni.

Gideon kikelt arcából e szóra; vadul rikácsolá:

– Különb férfi vagyok, mint te!

S volt bátorsága Ince karját megragadni.

Abban a percben Incét elhagyta a hidegvére: mellberagadta őt, s félkézzel belökte a benyílóba.

Guido toporzékolt dühében.

– Hol a kardom – ordíta Caesarine-ra.

– Én azt a kútba dobtam.

– Hol az egyenruhám?

– Azt a sütő kemencébe dobtam.

Ez már csakugyan végső őrjöngésig fokozta a férfi dühét. A hű asszony azért, hogy az üldözők elől kedvese ittlétének minden nyomát eltávolítsa, megsemmisíté a fegyvert és egyenruhát, s most ez mehet sereget vezetni pesztonkaruhában egy piszkafával!

– Megöllek! – ordító vérszomjú haragjában a vezér, s kirántá a hölgy öve mellől a görbe török kést.

Ince, mint lovag és férfi, nem nézhette közönnyel e jelenetet, odalépett közéjök, s a nőt védelme alá vette.

De ugyan megjárta vele. Most a megmentett hölgy fordult őellene.

– Uram! önnek nincs joga közénk lépni, ha férjem engem meg akar fenyíteni. Lépjen vissza közülünk. Ha meg akar verni, hadd verjen meg; ha meg akar ölni, hadd öljön meg: itt vagyok!

S eléje térdelt.

E szóra Gideon kiejté kezéből a török bicsakot, lefegyverzett haraggal, szemeiből könnyeket erőszakolt, s érzékeny pátosszal terjeszté ki kezeit a térdeplő nő feje fölé.

– Én neked megbocsátok!

Incének a gyomrát émelyíté ez a komédia.

– Gyerünk, uram – szólt Leót maga előtt bocsátva, s aztán nem bánta, hogy mit csinál a hátramaradt úr és asszonyság, ölelkeznek-e vagy megölik egymást az ő eltávozta után. Tökéletesen közönyös lett ez ránézve.

Leó befogatott útikocsijába, s magához vette irataival terhelt tárcáját. Ince ebédelni küldé a legénységét visszatértéig. Két óra az út Gödöllőre és vissza, a haditörvényszéket is beleszámítva. A duzzogó gerilla a kazal mögül dünnyögött utána.

– Nézzétek, még mellé ül a hazaárulónak!

– Guillotine-t neki is – dörmögé Danton; de előbb körülnézett, nem hallja-e valaki?