A jutalom

Gödöllőn a vésztörvényszék elnöke egyike volt a pesti leghíresebb ügyvédeknek. Egyike azoknak a klasszikus jellemeknek, aminők oly ritkán teremnek; akiről köztudomású volt, hogy ügyvéd korában soha igazságtalan ügyet el nem vállalt semmi jutalomért.

Az elnök jól ismerte Walter Leót, s amint azt Áldorfai Ince eléje vezette, a legnyájasabban fogadá, s a vádlottból panaszos fél lett: a vádló meg sem jelent. Hanem azt a napot ott kellett tölteni egészen. A vége a tárgyalásnak az volt, hogy a vésztörvényszék Walter Leót egészen ártatlannak nyilvánítá; ellenben Áldorfainak kötelességévé tette, hogy azokat, akik őt letartóztatták, fogja el, s most azok álljanak a vésztörvényszék elé az erőszakoskodás miatt.

Hol vannak azok már azóta! Bizony nem is vártak ám Áldorfai visszatérésére; hanem elővették azt a hadászati remeklésüket: hogyan lehet két ellenség közül úgy eltűnni, hogy egyik se találjon rájuk?

Mikor Walter Leó Gödöllőn megkapta a szabad átutazásra szóló menlevelet, s azután Brahma-záras nagy tárcáját felnyitá, hogy e becses okmányt a többiek közé tegye, így szólt Incéhez:

– Nézze, uram: itt van összes vagyonom. Papírban. De mind olyan papírokban, amiknek értéke soha kétség alá nem jövend, sőt biztosan növekedni fog. Rothschild-sorsjegyek, északi vaspálya-részvények, azután londoni váltók, amik rögtön ércpénzzé tehetők. Az életemmel nem sokat törődtem; mert az, ha elvész is, más nem találja meg. De az keserített nagyon, hogy ezt az egész vagyont, melyet ésszel és jó szerencse kedvezésével szereztem: egy dühös gyülevész csak úgy malapropos elvegye tőlem, s megosztozzék rajta. Ön nekem nemcsak életemet mentette meg; hanem vagyonomat is. Engedje kibeszélnem magamat. Ön azt akarja mondani, hogy csak kötelességét teljesítette. Igaz. Hanem én is kötelességemet teljesítem. Abban a nagy halálos szorongattatásban én azt a fogadást tettem, hogy ha valaki most engemet valahogy megszabadít: azzal én megmentett vagyonomat megosztom; fele az enyim, fele az övé. Íme kétfele van nyitva a tárcám, válasszon ön: melyik fele tetszik. Ez rám nézve becsületbeli adósság, mert fogadás. Válasszon ön.

Áldorfai tréfával hitte elüthetni a kényes ajánlatot.

– Lássa ön, uram, itt két ellentétes fogadás áll egymással szemben. Én szerzetes voltam, s akkor én is fogadást tettem, hogy szegény maradok; s ezt az egy fogadalmat megtartom.

– Uram. Az én ajánlatom nem tréfa. E tárcában itt félmillió forint van.

Most már elszörnyedt Áldorfai Ince.

– Hogyan? félmillió! S ön azt akarja, hogy én egy negyedrész milliót fogadjak el jutalmul azért, hogy egy ártatlan embert nem hagytam megöletni, kiraboltatni? Hisz akkor magam volnék a rabló, isten és önmagam előtt!

– Nem, uram. Én visszaszerzem a megfelezett részt a mai mozgalmas világban, s azt is önnek a segélyével szerzem vissza. Engem ne szánjon. Az pedig legnagyobb örömem lesz, ha azt tudathatom, hogy ön általam gazdag emberré lett. Önnek azt el kell fogadni. Én gyönyörűségemet találom benne, hogy odaadjam. Nekem ez becsületbeli tartozásom, amit teljesítenem kell. Ez egy csomó talált pénz, mely már el volt veszve, s melyet együtt találtunk meg. Ön hasznot tehet vele az ügynek, a hazának, melyet szolgál. Négyféle jogcíme van önnek arra, hogy az ajánlatot elfogadja.

– S arra, hogy el ne fogadjam, csak egy; de az lenyomja valamennyit.

– S mi az?

– Az önérzet az, uram! Most büszke lélekkel harcolok azért, ami zászlómra fel van írva; mert nem jutalmaz meg érte senki, én áldozok érte mindent: véremet, családomat, jövendő sorsomat. E büszke öntudat az én védelmem az előtt a soha nem alvó bíró előtt, akit szívemben hordok, s aki nem szűnik meg fölöttem ítélni. Én elhagytam a lelkészi pályát azért, hogy a katonait válasszam. Ha végzem azt szegényül, talán bénán is: fel vagyok mentve; ha végzem gazdagon: el vagyok ítélve. Az én lelkem önérzete az én millióm. Azt én az önével fel nem cserélem. Én ismerem az ördögöt: eleget harcoltam vele. Ismerem magamat is. Ember vagyok. Ha én ma elfogadok egy negyedmilliót azért, mert egy ilyen közönséges kötelességet teljesítettem, holnap már éhezni fogok félmillióra, bármi áron, és holnapután egy egész millióért el fogom árulni a hazámat.

– Ön rettentően védelmezi magát. Ördögnek nevez engem, s azt mondja: „Apage Satanas!” Nem hiszem, hogy valaha egy másik ilyen embert találjak a földön. Jól van. Tehát ön nem fogadja el, s én adósa maradok önnek a visszautasított összeggel. Talán még egyszer likvidálunk együtt. Most még csak medio van; majd eljön az ultimo is. Addig bele lesz jegyezve a tétel a „Haben” rovatba. Tehát egy kézszorítást. Azonban azt mégis megteszi ön a kedvemért, hogy ez első emlékezetes találkozásunk megörökítésére egy szerény emléket elfogad tőlem, mint baráti zálogot.

Walter Leó egy pompás solitaire-t vont le ujjáról, s azt Ince ujjára akarta vonni.

Ince kivonta kezéből a magáét. Arca lángolt.

– Nem fogadom el, uram. Hagyjon nekem békét.

– Még ezt is visszautasítja ön? Még ezért is megneheztel? Ezt nem értem.

– Sokat nem lehet én rajtam megérteni. Azonban én nem akarom, hogy ön engem idiótának tartson. Lássa ön: nekem nőm van. Szegény leányként vettem el; útközben, futás közt, ágyúdörgésben esküdtünk meg; nyomorban éltük át mézesheteinket, de bírtuk egymást, s félistenek voltunk. Ha én majdan egyszer nőmmel összetalálkozom, hogyan állom ki csodálkozó tekintetét, midőn egy ilyen pompás ékszert meglát kezemen? Mint nézzek szemébe, melyből azt a kérdést olvasom: „Hogyan szerezted ezt? mit adtál érte?” Tűzze ön vissza gyémántját, uram. A gyémánt gazdag ember kezén ékszer, a szegényén cégér.

Walter Leó a fejét rázta bámultában.

– Van ilyen ember, mint ön, még több is itt, uram?

– Van. Debrecenben két miniszter lakik egy szobában, a kormányzó gyalog jár, a hadügyminiszter krajcáros szivart szí; s a főhadvezér egyenruhájának mind a két könyöke foltos.

– Akkor én kezdek önöktől félni!

– Csak kezd? Pedig még vissza kell önnek velem jönnie nagynénjéhez, hogy megnyugtassa a derék asszonyt.

– Menjünk. Aztán nagyon kérem önt, hogy rémítgessen engem egész úton ilyen beszédekkel. Én szeretnék egészen félni.

Egy óra alatt visszaértek a kastélyhoz. Mint előre képzelhető volt: Gideon szabadcsapatja már akkorra elszelelt onnan. Brandlerné az erkélyről várta az érkezőket.

Amint a terembe léptek, a két rokon érzékenyen összeölelkezett. Azután Brandlerné Incének nyújtotta kezét megköszönve hálakönnyes szemekkel, hogy öccsét életben hozta vissza.

– Bizony kedves néném, azt, hogy most engem élve látsz, egyedül csak az őrnagy úrnak köszönhetjük. De sohasem láttál te ilyen embert. Tudod mit mondtam neki? Azt, hogy megosztom vele vagyonomat.

– Méltán, mert ő mentette meg számodra.

– S ő büszkén visszautasította. Aztán legalább ezt a gyűrűt akartam baráti emlékül rátukmálni. Gondolod, hogy elfogadta? De majd kidobott vele együtt. Ez egy megjutalmazhatatlan ember.

Brandlerné jószívű ravaszkodással mosolygott.

– És én mégis meg fogom tudni őt jutalmazni. No, ne mondjon ön ellent. Ne mondja, hogy mindent visszautasít. Tőlem? Egy nőtűl? Hogy valami becses tárgyat nem? De éppen azt. Nekem egy drágaságom van az ön számára. Adja karját.

Brandlerné a tétovázva vonakodó őrnagy karjába öltve kezét, átvezette őt saját szobáin keresztül legbelső termébe, s mikor annak az ajtaját kinyitá, azt súgá fülébe:

– Itt van az ön számára tartogatott klenódium!

A másik percben Ince karjai közt tartá Serenát. Óh minő igaz volt ez !

Ez a minden kincsnél nagyobb drágaság: ez a királyoknak megvehetetlen gyémánt! Két karral átölelhető egész világ! Nevettek és sírtak; – s aztán újra kezdték a nevetést. Egyszerre intéztek egymáshoz annyi kérdést, hogy senki sem győzött volna rá felelni.

– Milyen szép vagy! – úgy találták mind a ketten. (A távollét szépít!)

A nő vette észre hamarább, hogy itt még mások is vannak, s hogy oly hosszan örülni a viszontlátásnak nem illik.

Serena sietett Incét felvilágosítani ittlétéről. Háziasszonya megtudta Ince segédjétől, hogy annak neje Szolnokon van, s hogy mennyire szeretik, s milyen régen nem látták egymást. Brandlerné nem kétkedett azon, hogy öccsét épen fogja visszahozni az őrnagy (hiszen nem vétett senkinek), s ő azalatt befogatott, áthajtatott Szolnokra; felkereste Serenát, s éjjel utazva meg is hozta őt, mire Ince Gödöllőrül visszakerült.

– Hiába, no – mondta Leó –; az asszonyok csak jobban kitalálják az ember szívének nyitját. Én azt hittem, ez a mi barátunk csupa jég és vas, és ímhol ni, hogy elolvadt!

Ince olyan volt, mint egy gyermek. Hogy senki meg ne botránkozzék a csókon, sorba csókolta Brandlernét is.

– Ez mind agapé? – kérdé tréfásan Leó. (Az első keresztények üdvözlő csókja.)

– Igen! Az – felelt jókedvvel Ince, elértve, hogy hajdani szerzetes voltára céloznak.

– No, ha az, akkor nekem is kell belőle jutni.

– Tessék.

Azzal megcsókolta Leót is.

– Ez nem minden – kötödék Leó. – A hajdankorban, mikor egy akasztófára ítélt embernek megkegyelmeztek, az apácafejedelem-asszony meg szokta azt csókolni, a megváltás jeléül. Engem is az akasztófa alul hoztak most el.

– Isten neki! – szólt nevetve Ince, s megengedte Serenának, hogy csókolja meg a gonosztevő homlokát: hadd javítsa meg az életét.

– No, ez jó volt kezdetnek– mondta Leó. – De én még tovább akarok menni. Önt nem sikerült elcsábítanom: már most el fogom csábítani a nejét.

Serena tudta, hogy ez valami tréfa; de azért mégis szorosabban húzódott férjéhez, s felnézett rá. Megnyugtatta, hogy az nevet e szóra.

– Csak simuljon kegyed mentül erősebben hozzá, annál több esélyem van az elszöktetésre, mert én férjével együtt akarom elszöktetni.

Ezen aztán hangosan kacagott mind a kettő.

Leó vállát rángatta.

– No nézd – szólt Brandlernéhez. – Még kinevetik az embert. Nem akarják elhinni, hogy én komolyan beszélek. Engedje uram, hogy őnagysága rám figyeljen.

– Serena, kérlek, figyelj a mi barátunkra. Ő igen nevezetes dolgokat fog neked mondani.

Serena Ince vállára támaszkodott egy kezével, másikkal annak jobbját szorítá.

Leó Brandlernéhez fordult, mielőtt hozzákezdett volna, s azt mondá:

– Milyen szép pár! Milyen kár érte!

– Igenis.

Azután ismétlé szavait Serenához:

– Kár ilyen két embernek ilyen világban elveszni, mint a mostani. Én most csupa prózai száraz dolgokat fogok önöknek mondani. Mikor én az ön férjének ezelőtt pár órával azt az ajánlatot tettem, hogy ossza meg velem vagyonomat, nagy ügyetlenséget követtem el. Majd elmondom, hogy miből állt ez a balfogás. Pedig már akkor ismertem az ő jellemét; mert a vésztörvényszék elnöke sokat beszélt nekem felőle. Elmondta ön férjének múltját, személyes vitézségét, önfeláldozó készségét, önzetlen, nyílt, igazságszerető jellemét. Ezek mind olyan tulajdonok, amikkel az ember ellenségeivé teszi a pályatársait. Áldorfai Incét a katonáin kívül, kiket vezényel, senki sem szereti. Ő nem segít szidni a fővezér híveinek a kormányzót, s a kormányzó híveinek a fővezért. Inkább mind a kettőt védi mind a kettő ellen. Ez hálátlan feladat. Mikor két nagy ember összetűz, vagy az egyiknek, vagy a másiknak a pártján kell állani; mert aki középen akar maradni, azt skartba teszik. Áldorfai Incének rég ezredessé kellett volna már lenni; de mindannyiszor átugrották. Ő nem fraternizál a nagyhangú emberekkel, nem hízeleg a kormánybiztosoknak, nem pajtáskodik az újságírókkal. Egy ilyen tette, mint a mostani volt, elég lesz arra, hogy valamennyi hírlapban kikürtöljék, mint hazaárulót, az ellenséggel cimborálót. S el fogja hinni mindenki. Be fogják őt tenni valami városba térparancsnoknak, s ott megáporodhatik, vagy elküldik egy futó hadoszlop élén az ország valamely zugába, s leszorítják tisztességes szín alatt a dicsőség mezejéről.

– Ezt mind tudom – szólt közbe Ince.

– Hanem ez hát csak a legközelebbi jelen. De mi lesz ennek a hadjáratnak a vége? Most önöknek kedvez a hadi szerencse. Lehet, hogy az önök kormányférfiai megragadják az alkalmat, hogy egy előnyös békét kössenek. Ha így lesz, ennek első következménye, hogy a hadseregnek kilenctized részét hazabocsátják. A tisztikarból csak azokat tartják meg, akik a keretek felállítására és begyakorlására szükségesek. Itt Áldorfai Ince éppen nem jövend számba a szakértő, sokáig szolgált tisztek mellett. S akkor hova megy? – Vagy pedig folytatni fogják a háborút a végletekig. Az iránt nem lehet önnek semmi kétsége, hogy ebbe mármost más európai nagyhatalmak is bele fognak szólani, s önök egy óriási túlerő ellen veszik fel a harcot. Nem beszélek arról, hogy ilyen végnélküli harcban elvégre is az ön kedvese a csatatéren vérezhet el. Ez dicsőség, ez gyönyör. De hátha nem? Az önök ügye vagy győz, vagy veszt. Győzni csak úgy lehet a szövetkező európai abszolutizmus hatalma ellen, ha viszont szövetkezik Európa minden romboló elemével. S ha győzni fog azoknak a segélyével, felkavarva minden lángot, mérget és szenvedélyt, ki fog akkor hatalomra kerülni? Ezek a tegnapi látogatók! Ezek megmaradnak, nem vesznek el. Ezeké lesz a konvent, a napi sajtó, az assignaták özöne, a guillotine, önöké pedig, kik vitézek voltak és hazafiak: – a szegény bűnösök szekere, mely a Grève-piacra visz. – És hátha elbuknak? hátha ellenfeleik lábai alá kerülnek! Minő sors, minő végzet vár egy ilyen messze kifénylő alakra, minő az ön kedvese? Legkedvezőbb esetben egy nehéz börtönben eltöltött fiatalság. Gondoljon ön rá, hogy a búcsúcsók még egy szöghajú ifjú arcát éri, s a viszontlátás csókja egy megőszült vázalakét. És közbe a nyomor és üldöztetés gyászéveinek sora. És azoknak a végén egy elrontott jövendő, egy semmivé lett pálya. Gondoljon ön a féltés kínjaira, a kétségbeesés örökkétartó álmaira, miket egy élve eltemetett férjnek végig kell szenvednie, ki szép ifjú nejét idefenn hagyta, a rossz önző világban, ínségnek, csábnak martalékul. Gondoljon ön erre, szép asszony!

Már nem volt mosoly az arcokon.

– És most hallgassa meg ön azt, amit én csábításnak neveztem. Nincs elszökésről szó. Hanem amely percben önnek kedvesét félre akarják tenni az útból, pedig akarják, dicső pályafutását átterelni valami zátonyra – katonák értenek ehhez nagyon –, ön azt mondja férjének: nem engedsz magaddal játszani, megköszönöd nekik a szolgálatot, s ha útjokban vagy, félreállsz előlük, s visszavonulsz, ahogy ezt önérzettel bíró katonák mindenütt és minden időben szokták tenni. És akkor itt hagyok önnek egy betöltetlen útlevelet, láttamozva a francia követség által. Ezt töltse ki ön, s vigye ki férjét magával Párizsba. A többi aztán az én gondom lesz. Most már nem háladatosságból beszélek. Önérdekembül szólok. Nekem Párizsban üzleti házam van, mely most igen jó üzleteket csinálhatna, ha volna olyan emberem, akiben teljesen megnyughatom. Ezt nehéz találni. Vagyonos üzlettárs nem szövetkezik velem, mert az most a saját kezére is könnyen dolgozhatik, s nincs oka velem megosztani a nyereményt, mit esze és szerencséje ad neki. Szegény embert pedig a sok pénz konfundálja. Aki a becsületesség mintaképe volt, amíg kevés pénz volt rábízva, amint egyszerre nagy összegek kerülnek a kezére, elszédül, elbukik; gonosztevő lesz. A sok pénz méreg annak, aki azt meg nem szokta. Ritkaság, mint a gyémánt, az ilyen ember, mint az ön kedvese. Ez először is visszautasít egy olyan nagy tömeg pénzt, ami egyszerre úrrá tehetné, s amit kínálva tuszkolnak rá. Nem tartja azt megérdemeltnek. Másodszor visszadob egy gyémántot, s azt mondja: „Mit szólna hozzá feleségem, ha azt meglátná rajtam?” És harmadszor, mikor ezt a feleséget a véletlen karjai közé hozá: a világ urának képzeli magát. Ilyen embert keresek én régóta, meg egy ilyen asszonyt hozzá. Ez nem fog az én pénzemnek csatornát nyitni a Mabille-ba. Erre rábízhatom a párizsi házam igazgatását. Egyszerű feladat az. Nem kell hozzá egyéb, mint becsületesség és pontosság. A vállalkozás az én feladatom, az ügyvezetés az alárendelt hivatalnokoké. Üzlettársam semmi más, mint egy ember, akire üzleti titkaimat és pénztáram kulcsait rábízhatom. S ezért van negyvenezer frank évi fizetése és tíz százalék a tiszta nyereségből. Elvégeztem. – Mit szól ön ezekre, uram?

– Feleségemhez beszélt ön. Feleljen reá ő.

Serena hosszasan szemébe nézett Incének, mintha engedelmet akarna tőle kérni, hogy az ő gondolatait elmondhassa. Mert hisz ők együtt szoktak gondolkozni, s ha tartományok feküsznek is kettőjök között, lelkeik mindig együtt járnak.

Azután hozzáfogott a nehéz felelethez.

– A csáb erős, a kísértés nehéz, elismerem. Semmit azokbul, amiket ön elmondott, megcáfolni nem tudok. Minden úgy van és úgy lehet meg, ahogy ön mondá. És mi mégis maradunk azok, akik vagyunk. Hívei egy úrnak, aki nem jutalmaz, hívei a sírig, a börtönig, a kétségbeesésig. Ez az úr: a mi zászlónk. Ez a zászló adott bennünket egymásnak. Ez üldöző harc, e vérrel hintett föld, e jajkiáltással teljes éj kötött bennünket össze. Enélkül soha egymásé nem lehettünk volna. És nincs az a bűnbocsátó hatalom a földön, mely fölmentsen bennünket, amiért szeretni mertük egymást; egyedül e zászló árnyékában lett az erénnyé, kötelességgé, ami minden más helyzetben bűn volna és szentségtörés. Ez a kard férjem oldalán, mikor a hazát védelmezi ellenség ellen – védi a mi mennyországunkat is a poklok és az irigy emberek ellen. E kard nélkül férjem nem más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatalátul, oltárátul: egy földi teremtés szerelme miatt. Az ő babérkoszorúja az én menyasszonyi mirtuszkoszorúmmal van egybefonva; ha elhull az egyik, elhull a másik. Minden, ami nekem drága: férjem szerelme, női becsületem, anyám végszavainak titka, Isten bűnbocsánata, itt van e tépett zászló árnyékában, s azért mi ketten e véres mezőt, e folytonos vihart, e halálkereső életet el nem hagyhatjuk, míg csak egy dob pörög, míg csak egy fegyver dördül. És mivel mindazon rémségek igazak és bekövetkezendők, amiket ön, uram, jó barátom, elmondott; ez nem arra fog engem indítani, hogy férjemet elvigyem e rossz helyéről, hanem arra, hogy én is odamenjek ezentúl, és soha egy órára se távozzam el tőle, míg a veszély tart. A nők leleményesek. Hátha a legnagyobb bajban én tudom őt megszabadítani? S ha nem tudom; együtt veszhetek el vele – s ez is öröm lesz. – Hová vezet e harc? Istenség titka az! De mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz énbelőlem, ha odamegyek? A közvitéz, mikor a mocsár partján száraz kenyerét eszi estebédre, s azt a vizet issza hozzá, melyben sebét kimosta elébb, nem kérdezi: „Mi lesz belőlem, ha bénán kerülök haza koldusnak, leégett falumba?” hanem amint meghallja a riadót, elfeledi kapott sebét, fegyverét ragadja, s megy zászlója után; – hát a vezérek, kiknek nevét a dicsőség koszorúzta meg, azok kérdezzék: „Mi lesz mibelőlünk, ha el találunk bukni?” Mi lesz mibelőlünk? Vértanúk lesznek belőlünk! Nem tudtátok-e ezt, mikor a legelső trombitaszóra felkötöttétek a kardot? Ezzel a kulccsal csak az előrenyíló ajtót lehet kinyitni, a hátatok mögött becsukottakat soha többé. Ha féltek elveszni, merjetek győzni! Én nő vagyok, és hitvestárs. Én inkább akarom férjemet megsiratni, mint miatta pirulni. Inkább akarom, hogy üldözzenek, mint hogy kikerüljenek. – És én hiszek zászlónk győzelmében. Ez a hitem egyenrangú a feltámadás, az üdvözülés, az örök élet hitével. – De készen vagyok az elveszésre is, annak minden rémalakjában. Jöhet ránk a szájhősök rémuralma, azokat megvetem, s ha bohóckodásuk hatalma a vérben fog is gázolni, nem félek tőlük. Vihetnek a nyaktilóhoz. Én is tudom odáig a „Szózatot” énekelni, mint a gironde asszonyai a Marseillaise-t. S ha hosszú élve eltemetés vár arra, akit szeretek: viselni fogom érte a gyászruhát addig, míg sírjából visszatér. – Azon családhoz tartozom, melynek asszonyai egy egész életen át tudtak szenvedni azokért, akiket szerettek – és boldogok voltak.

Áldorfai Ince nem tudott szólni a könnyektől, magához karolta kedvesét.

Szíve beszélt annak ajkairól. Mind, mind azt mondta el, amit ő kigondolt.

– Leteszek róla, hogy önöket megtérítsem. Hisz itt a nő az elsőrendű vétkes! – Javíthatatlanok. – Egy nő, akinek semmi kívánsága nincs.

– Óh, van, óh, van – rebegé Serena, s ismét csak férjére nézett. Szemei elárulták, hogy igen nagy az, amit óhajt. Tőled kell azt kérnem; de te egyedül azt meg nem adhatod.

– Szóljon, mi lehet az? – sürgeté a bankár. Azt hitte, hogy mégis olyasvalami lesz az, amit ő is segíthet elérni.

– Mi lehet az? – kérdé bámulva Ince. – Amit úgy óhajtasz, s amit én megígérhetek, de meg nem adhatok.

– Azt a kis falut szeretném újra látni, ahol anyám sírja van. Oda szeretnék hozzá menni teveled. Elmondani neki: itt vagyunk, egymásé lettünk. Isten megengedte, Isten parancsolta nekünk, hogy egymást szeressük. Nyugodjál mármost békével, és légy üdvözülve.

– Óh, én szerelmem, elviszlek oda! – sietett kedvesét biztosítani Ince, s kezeit csókolá örömében. – S ne hidd, hogy ígérek valamit, amit meg nem adhatok. Az imént hallád, hogy egy futó hadoszlopot akarnak rám bízni, azért is, hogy a hír mezejéről eltávolítsanak. Én tudtam ezt, s eddig elutasítám magamtól e megbízást. E hadoszlop feladata lesz a Bakonyt az ellenféltől kitisztítani. Most már elfogadom e feladatot, mely engem a dicsőség útjától megfoszt, de téged anyád hamvaihoz elvezet.

Most aztán üdvözült volt a nő.

– …Hagyjuk őket magukra – szólt Brandlerné.

– …Milyen koldus vagyok én ez emberekhez képest – monda Walter Leó.