Viszonttalálkozás

Áldorfai Ince elfogadta a főparancsnokságtul neki ajánlott küldetést: amint a Duna jobb partját elhagyja az ellenfél, egy különvált hadcsapattal a Bakonyba nyomulni előre, s onnan az ellenfél megszálló csapatait kizavarni.

Amíg fegyvertársai a felszabadított Pest örömmámorától ittasulni siettek, vagy a nagysarlói babérokat tépték, addig neki feladata lett egy névtelen ellenféllel dicsőségtelen harcokat vívni. Historiographot sem adtak mellé.

Hanem azért, hogy e megbízást oly engedelmesen elvállalta, jutalmul kinevezték alezredesnek, s kitüntetésül megkapta a nemzeti érdemrendet, az ezüst koszorút piros szalagon.

Hiszen a rábízott feladat harcias része nem volt a terhesebb. Előre látható volt, hogy hadoszlopának puszta megjelenésére rögtön felkerekednek a Bakonyban portyázó ellencsapatok, s nem várják be, hogy Noszlopy és Mednyánszky szabadcsapatai közé hármas kereszttűzbe szoruljanak: Horvátországig meg sem állnak. De ami nehéz volt Áldorfai Incének: az, hogy a Bakonyon keresztül az út a *-i zárda mellett vezet el. Amellett végig kell haladnia, akárhonnan támadjon is. A dudai út pedig éppen a kolostor előtt visz el.

Hogyan menjen el a kapu előtt, melyen belül egykor otthona volt: fogadott világa, amibe szent eskü zárta körül?

Éjszaka, nesztelenül vonuljon-e át előtte, mint orv, mint szökevény, aki fél, hogy meglátják onnan belülről?

Vagy teljes katonai pompával, dobpörgés, trombitaharsogás között vonuljon végig ablakai előtt, tomboló paripáján ülve, s büszkén tekintve alá a kapuban levett kalappal álló ősz atyákra?

Vagy egyenesen betérjen hozzájuk, joviális víg kedvvel, daliás merészséggel, mintha mindennek úgy kellett volna történnie; felverje a folyosók csöndjét sarkantyús léptekkel s asszonyruhasuhogással, és bemutassa nekik, akit magáévá tett: „Íme, ez a feleségem!” A nagy idők tréfája ez!

Úgy szerette volna kitalálni, vajon gondol-e erre Serena is, s vajon mi az ő óhajtása? Hisz ők mindig együtt szoktak gondolkozni.

Nem szóltak egymásnak e tárgyrul egész addig, amíg *-ig nem jutottak. Harc csakugyan nem volt sehol. Közeledésük híre kisöpörte a tért.

Mikor *-re bevonult a hadcsapat, Ince a vendéglőben szállásolta el magát.

Az egész úton azt a kopott foltos atillát és köpenyt viselte, mely a téli hadjáratban kiszolgált. Itt azt mondá Serenának:

– Add elő új egyenruhámat.

Mikor alezredesnek kinevezték, akkor készíttette e díszöltönyt, széles aranypaszománnyal gallérján, kézhajtókáin. Most vette azt fel először. Olyan délceg volt benne! Szép sötét szakáll köríté arcát. Felkondorult bajusza emelé daliás tekintetét.

– Tűzd ide fel az érdemrendet.

Serena maga mindig csinos volt. Viselete egyszerű, de tiszta. Nőknél a tisztaság olyan, mint az éltető lég: nem tudnak anélkül lélegzetet venni. A szenny a nőiség rovására megy.

– Nyújtsd karodat – mondta Ince –; látogatóba megyünk.

– Oda? – kérdé Serena.

– Igen. A kolostorba. Helyesled-e ezt?

Serena megölelte a szóért férjét.

– Lelkem legforróbb óhajtását találtad ki ismét. Ez a teher nyomta lelkemet örökké. Köszönöm, hogy megszabadítsz tőle.

S megindultak karöltve a kolostor felé. Vártak rájuk.

Nehéz szívdobogással közelítettek a kapu felé.

Ott a nyitott csarnok alatt álltak a kolostor atyái: középett az agg apátúr.

Ince fölemelte kardját, hogy ne csörömpöljön a kövezeten. Az ősz apát hajadonfővel volt, még kis bársonysipkája sem takarta fejét. Eléjük lépett.

És azután két kezét Ince felé nyújtva, rebegé meghatottan:

– Üdvözlégy, fiam!

S aztán Serenának nyújtó kezét, de szótlanul. Ennek nem tudott nevet adni.

Serena lehajolt a hozzá nyújtott kézhez, s tiszteletteljesen megcsókolta azt.

Ekkor aztán kitalálta a nevét.

– Üdvözlégy, leányom.

Nőnek, feleségnek, asszonynak nem nevezhette őt; leányomnak igen. Amazt tagadja VII. Gergely bullája, emezt diktálja a szeretet vallása.

A szemrehányásnak egy sugara sem volt szelíd tekintetében.

– Legyetek e ház vendégei, kedveseim – mondta nekik, s felvezette őket a márványlépcsőkön a számukra elkészített szobákba.

Külön ajtaja volt mindkét szobának a folyosóra, s egymásba nem nyíltak azok.

A gvárdián elhozatta a fogadóból úti poggyászukat, külön a férjét, külön a nőét. S aztán magukra hagyták őket.

Nem volt sok beszéd köztük. Mindenki magában iparkodott kitalálni a vele találkozók gondolatait, s magában felelni meg azokra.

Mind a két szobának az ablakai arra az udvarra néznek, melyből ama négy óriási fenyő nőtt túl a kolostor tetőzetén. Mennyi háborgó eszméje volt Incének e cembrák sötét lombjai közé eltemetve! A nő előtt mindez elrejtett eszmék felelevenültek, olvasott belőlük.

Nem volt e helyen sok beszéd; a talányfejtő ész magyarázta a hieroglifokat.

Az atyák észrevették az ismeretes ezüst feszületet Serena nyakán, melyet azelőtt Ince viselt. E helyet cserélt ereklye hieroglifjében egy egész élettörténet volt megírva.

A hosszú mély vágás a férj homlokán; az érdemrend mellén; a főtiszti aranyhajtókák mind megannyi hosszú regéket mondtak el a tegnap és a ma között történt eseményekből.

Amit nem értett még valaki, azt megmagyarázta a nő tekintete. E bánat saját boldogsága fölött; e szemérem a hű ragaszkodásban; e bizalma a félelemtől üldözöttnek összefüggővé tette a nagy rejtélyt.

Fél óra múlva látogatást tettek együtt az apátúrnál, ki akkor a perjellel és a gvárdiánnal együtt felhívta Serenát, hogy tekintse meg a kolostor helyiségeit.

Legelőször elvezették őt a kertbe. Megmutatták neki a hosszú sétányt, hol Ince annyiszor tanulva sétált, kis külön kertjét, és benne a szegfüveket, amiket Ince ápolt egykor. Most is nyílnak. Serena remegett azokból egyet is leszakasztani. Nem az övéi többé!

Azután elvitték a tanterembe. Itt áll a katedra, melyről „hajdan” Innocentius szónokolt. A kézikönyv most is ott van rajta, ugyanarra a lapra nyitva, ahol ő utolsó lelkesítő előadását félbeszakító: a mohácsi vésznél. Erről a lépcsőről szállt le, hogy oda törjön fel, ahol most áll.

Azután felnyitották előtte azt a szobát, melyben Innocentius lakott egykor.

Ince saját szívének hevüléséből érzé, miket kell most átgondolnia a nőnek, ki karján csüggve lép be e szobába?

– Itt az íróasztal, melyen nagy művét befejezetlen töredékül hagyta. A pók beszőtte a tintatartót. Itt függ a fogason fehér öltönye, a fekete skapuláréval. A sár, mely fehér szegélyeit lepi, nem tisztátalanság nyoma; hanem emlék egy zivataros éjben egy haldoklóhoz tett utazásra. Itt vannak az apró faragványok, amikkel üres óráiban bíbelődött. Itt füvészkönyve, rajzalbuma amott. És ott ama fülkében áll imazsámolya. Rajta az imakönyv. A felnyitott lapon egy száraz balzamita levél. S itt a függönytől takartan íme a Boldogasszony képe, kihez naponkint imádkozott. A függönyt félrehúzták róla.

Itt Serena nem bírt tovább érzelmeinek súlya alatt állva maradni. Le kellett roskadnia térdre azon imazsámolyra, és összekulcsolt kezeit ama könyvre terjesztve, homlokát lehajtani rá, és zokogni hosszan, keservesen. És aztán mikor kisírta magát, könyört esengő könnyes arcát felemelé ama mosolygó képhez.

Nem lehetett-e megérteni, miről imádkozik?

– Bocsáss meg nekem, hogy felszentelt lovagodat, én, nyomorult halandó lélek, elraboltam tőled!

Az apát szelíd mosollyal tekinte hol a képre, hol a térdeplőre.

E mosolynak ez volt az értelme:

– Mennyire hasonlít hozzá! Maradjon az örökké!

Ince küzdött magával. Büszkesége, öntudata fennállva tartá; de utóbb lelke egészen elveszett e nő könnyes tekintetében. Elfeledé, hogy katona: elfeledé, hogy mi történt a bányavárosi leégett házban? Térde meghajolt, s ő is odarogyott neje mellé, s megcsókolá azt az otthagyott imakönyvet.

Mennyi szó volt ebben a csókban!

S mikor ott térdepeltek egymás mellett, az ősz apát fejeikre tevé kezeit szótlanul.

De e szótlanságban e mély értelem volt:

– Én titeket feloldalak… Téged, fiam, esküd nem köt hozzám többé; de áldásom kötni fog hozzád örökké.

– Ámen – rebegék az atyák, amidőn a térdeplők fölkeltek az imazsámolyról.

Serena elpirult arcát összekulcsolt kezei mögé rejtve fordult férje felé.

E néma tekintet ezt mondó:

– És mindezt énértem hagytad el! Egy mennyországot cseréltél el egy asszonyért!

És a férj megérté e néma gondolatot, mert keblére ölelte a nőt; ott a kegyes atyák és a boldogságos szent szűz színe előtt, s arcát nemes hévtől ragyogóan emelte ég felé. S e tekintetben ez a felelet volt:

– Isten hallja meg gondolatomat: én nyertem vele!

Csak egy napot tölthetett Serena a kolostorban.

Ez az egy nap is elég volt neki, hogy át bírja érteni az áldozat nagyságát, melyet Ince szerelmének hozott: hogy megértse a küzdelmet, melyen át odáig vergődött, ahol szerelmét meg kellett vallania.

A kolostor atyái még most is úgy szerették Incét, mint mikor még az ő fiuk volt. A hitből kitérés, a fogadalom megtörése nem bírta elfojtani szívükben a hajdani kegyeletet. A hős név, mit magának kivívott, sérthetlenné avatta őt.

Szerették. Elnézték tettét. Megbocsátottak neki. Minden szó, minden tekintet ezt árulá el.

De Serena többet kívánt még. Neki nem volt elég a szeretet, bocsánat, elnézés. Ő igazolni akarta férjét! Fölmentést kívánt számára.

Másnap reggel, mikor a vének ismét összejöttek vendégeikkel, Serena így szólt az apáthoz és a vénekhez

– Atyáim! kik menedéket adtatok férjemnek egykor: adjatok azt nekem most. Hadd hagyjam itt lelkem terheit nálatok. Meg akarom gyónni bűnömet, mely szentségtörővé tett, és rablójává a szent helyeknek. Halljátok meg azt mindannyian, és oldjatok fel vagy ítéljetek el engem. Csupán engem, mert a bűn az enyém. Ő csupán áldozat.

És akkor elmondta a vének előtt a történteket, szerényen, igazán, nem szépítve, nem nagyítva semmit. Ince legelső megjelenését a protestáns paplakban; a másodszorit haldokló anyja ágyánál; a találkozást a manswörthi harcban, a hosszú táborút küzdelmeit, keserveit, céljait, egész addig a réméjszakáig, melyet a bizonyos halállal fejük fölött végigéltek a kárpáti romlakban, midőn a pap, ki őket összeesketé, egy perc múlva a tűzoszlopban ment föl az úr elé, számot adni azért, amit tett az ő nevében. És aztán a csodaszerű megmenekülést. A föld keblén keresztül; a síron keresztül egy új életre. Ők azt hitték, hogy útjok az égbe vezet, s csak a föld másik oldalára vezetett az.

A vének meghatottan álltak a nő előtt, kit az ihlet és a szavak igazsága papnői magaslatra emelt.

– Isten akarta ezt így… – rebegék egymás után.

A nő fel volt oldva.

A férfinak: ah, annak számára nincs feloldás. Aki merész kézzel választotta magának az életet, majd megkapja az életnek a viharait is. Neki át kell menni a vészek tisztító tüzén. S ha volt ereje az örömök legfenségesebbjeit a sors kezéből kicsikarni: kell erejének lenni majd a nagy csapások elviselésére is. Férfi számára nincs indulgentia, nincs absolutio. Az ő bírája a balsors.

Az út tovább vezetett a Bakony mélyébe; az előhaladott csapat mindenütt csak hűlt helyét találta már az ellenfélnek. Úgy látszott, hogy az egyszerre elhagyta a ránézve veszedelmes tért, az erdőt, hol a támadó minden rejteket, hegyszakadékot, mély utat ismer, míg a védő egy nagy tömkelegben találja magát ugyanott.

Ince századosaira bízta a csapatok vezényletét, kijelölve a helyet, ahol ismét csatlakozni fognak. Egy lövészcsapat feladata volt a dudai hegyszorost felhajtani. Ezt maga vezette.

A hegyháton keresztül még mindig csak gyalog lehetett járni.

Még nem tölt le egy év, hogy Ince és Serena együtt jöttek végig ezen az úton. Akkor a kétségbeesés sötétségével lelkükben. Most mint boldog pár térnek vissza rajta. Milyen hosszú volt akkor ez az út, milyen rövid most!

Minden útba eső emlék megszólítja őket.

– Emlékszel-e még e mohos kőre? itt leültünk pihenni. Mit mondtál akkor?

– Emlékszel-e erre a forrásra itt az odvas kő alatt? Ittunk belőle, s azt találtuk, hogy keserű; pedig hiszen édes.

– Emlékszel-e erre a pagonyra, ahol annyi füzéres piros bogyó volt akkor? Azt mondtad, hogy meg ne kóstoljam, mert mérges.

Nézd: pedig a gyöngyvirág magja volt az; most tele van gyöngyvirággal a haraszt.

És aztán odafutott a nő, s teleszedte az ölét azokkal az ártatlan mézillatú fehér virágokkal, amik oly méreggyümölccsé válnak őszre. Úgy illett azokból egy bokréta a honvédkalpag rózsája mellé!

Majd eljutottak ahhoz a meredek sziklafalhoz, ahol a kísértő árny beszélt Incével.

Ott megálltak a meredek szélén, s nem is kérdezték egymástól: „Emlékszel-e még?” A nő átkarolta férjét, és félve látszott őt visszatartani, hogy le ne szédüljön a mélybe.

Ah, akkor az a gondolatjuk volt, hogy együtt abba az örvénybe leugorjanak, s mint megijedtek egymás szemeitől, midőn mindketten ugyanazt a gondolatot olvasták ki azokbul. Mint borulnak egymás keblére most! Mint keresik egymást szemeikkel, ajkaikkal!

– Siessünk. Anyám vár!

Amint a lövészcsapat trombitaharsogása aláhangzott a sziklaútról, egész Duda lakossága kiszaladt messze eléjük. Ifja, véne, asszonya, férfia ujjongott, tombolt örömében.

Incének üdvözlő beszédet is kellett meghallgatni, amit bíró uram tartott hozzá, aminek az volt az érdemleges tartama, hogy lesz minden, csak tessék beszállásolni magukat a vitéz uraknak.

Pedig hát szegény „Dudaiak nem élhetnek, hacsak szenet nem égetnek”.

Incét generálisnak titulázták. Mondta, hogy ő csak alezredes. Megalkudtak vele egy „ezredesbe”.

A feleségét mindjárt megismerték. Kezet is csókoltak neki. Ah, az áldott jó Serena kisasszony! Most már méltóságos asszony. De fölvitte az Isten a dolgát!

Hanem Incét nem ismerték fel e katonaöltönyben, szakállasan, bajuszosan. Az asszonyok mondogatták fennhangon: „De szép ember a lelkem adta!”

Nagy volt a bámulásuk a jó embereknek, mikor Ince egyiket-másikat nevén szólította, s emlékezteté a Sió melletti, hajcécúra, a fehérvári nagy petekre. Még akkor sem hajaztak hozzá.

– Hát kurátor uram hová lett? (Hogy még azt is ismeri!)

– Az nem jöve el – magyarázó a bíró. – Az nagyon csendes ember most. Amióta megijesztették. Gerillákat vezetett az erdőn keresztül; aztán a császáriak elcsípték, Krikszkritt elejbe állították, kötélre ítélték; már a nyakán volt a hurok, akkor kegyelmezték meg. Azóta nem megy sehová. Mindig a parókia udvarán ül.

Ince pihenőt rendelt a csapatnak, bíró uramra rábízta, hogy amit a szállásmesterek rendelni fognak, kész fizetésért teremtse elő. Azzal előrebocsátó a csapatját. A nép asszonyai, leányai törték magukat, éljent visítozva a honvédek nyomában, a gyermekek cigánykereket hányva vonultak előttük.

Ince és Serena a temető felé vették útjokat. Ez volt az ő jövetelük célja.

Könnyű volt rátalálni a sírra. Annak volt egyedül keresztje – a többi fejfák között. Még rajta volt a tavaly ráakasztott koszorú: az immortellek, szalmavirágok még színeiket sem hagyták el. A sír szépen be volt fonva friss pázsittal, s sűrűn ki volt hímezve a temetők pompájával, a sötétkék kígyójácintokkal és a sárga csillákkal (scylla). Az a kis kereszt pedig be volt lepve sűrűn a kis apró helix fajú csigákkal, amik a völgyben milliószámra teremnek. Olyan volt, mintha gyöngyökkel lenne kirakva. A természet fényűzése gyönyörű!

Akkor nem sírt a leány, mikor egyetlenét a világon e sírba letették. Most már kivehette részét az eltett fájdalombul. Most már volt, aki osztozzon benne. Most már lehívhatta az égből zokogásával az üdvözültet: hiszen öröme volt, amit azzal megosszon, hogy a mennyország gyönyöreit szaporítsa vele.

– Mondjátok meg neki, ti őrtálló virágocskák! mondjátok meg neki, ti örök fűszálak! Mondjátok meg neki, ti soha el nem múló kagylók; hogy itt volt leánya, szívétől szakadt gyermeke; boldogan: szeretve, megdicsőülve. Nyugtassátok meg szelíden alvó porszemek, az ő drága hamvait: lehetővé lett a lehetetlen. Üdvösség lett a kárhozatból; a kétségbeesés titkából a boldogság dicsekedése támadt. Halld meg, te drága por a földben, te tiszta szellem az égben: leányodnál nincs boldogabb nő a földön, nincs szeretettebb, nincs büszkébb nő a földön. Halld meg, te csillagsugárrá váló lélek, te virággá váló por, hogy leányod boldogsága, üdvössége oly nagy, hogy azt egy hosszú élet minden szenvedése nem törülhetné el többé. Halld meg: és imádkozz érettem odafenn. A tiszta szent szűz előtt légy szószólója gyermekednek. Ő adta nekem ezt a kincset. Úgy fogom azt megőrzeni, mint az ő oltárárul elhozott szentséget. Megőrzöm ezt a nekem adott kincset lelkemnek minden erejével mindentől, ami reá homályt vethetne; hogy mikor egyszer tündöklő arca elé jutunk odafenn, azt mondhassam neki: „Miasszonyunk; ilyen fényes volt, mikor nekem adtad, ilyen fényes most, mikor neked visszaadom!”

Ince felölelte a földről a szent eksztázisban őrjöngőt, ki ott a fűszálakat csókolgatá, mikre férje rátaposott, s engesztelte őket, hogy ne haragudjanak az ő kedvesére azért.

Ha el nem viszi őt erőszakkal onnan, az a nő megtébolyodik ott.

Mikor aztán gyöngéd kényszerrel eltávolítá őt a sírkertből, amint annak a kapuján kiléptek, már akkor a túlboldog gyöngédség ragyogott könnyein keresztül. Olyan volt kedélyének ez indulatkitörés, mint a tavaszi égnek a zivatar: feléled utána.

A temetőből a hajdani lakóház felé indultak.

Hajh, ez nem olyan mosolygó kép, mint az „Isten szántóföldje”. Egy elhagyatott kert szomorúbb látvány, mint egy temető. Ahol egykor a pompás nagy káposztafejek nőttek és gondolkoztak, most embermagas laboda burjánzik; bűzölő növényproletárok, miknek szaga méreg, érintése szenny, ragadós magja utálat, foglalták el a sok éven át mívelt földet, dobzódva a kiirtott arisztokraták örökében. Szamárlapu, disznóparéj, kutyatövis, koldusdió fává nőtt ott: senki sem irtotta most ki. A kuszált folyondárszövevény között nem lehetett rátalálni az elfojtott levendulabokrokra. Zöld pázsittal csak az út maga volt benőve. Máskor ez volt tisztára gereblyélve mindig.

A kis faházba alig lehetett belépni a bozóttá nőtt maszlagtól.

Mintha bosszút akart volna állni azért, hogy mindig irtották a fajtáját a kertből, a méhek miatt, amiket virága elbódít.

Szegény Sós Márton rezidenciája még egy fejedelmi pompával szaporodott meg. Teleszőtték a pókok selyem szőnyegekkel. Jó volt ott nekik. Az eresz alatt emberfőnyi darázsfészkek csüggtek.

A takarótalan hárságyon ott hevert még a hajdan vánkosul szolgáló ócska vén könyv: téli hólétől szivárványossá penészedve. Az ágy fölött függött egy tenyérnyi kis rámában egy sziluett. A lévita képmása. Valaha pápai diák korában nyírta azt számára ollóval valami vándorművész. Rá lehetett ismerni róla.

Serena levette azt onnan. (Nyilván senkinek sem kellett.)

– Ezt nekünk kell megőriznünk; ez a mi ereklyénk.

Azután felállt egy feldöntött Dzierdzon-kasra, s kezével benyúlt a kis faháznak két gerendája által képzett mélyedésbe. Arca felderült, mikor megtalálta azt, amit keresett.

Egy papírba göngyölt csomag volt az, sokszorosan átkötözve galanddal.

– Ez az én örökségem – szólt szelíden mosolyogva Incének.

– Mi az?

– Fogjad.

– Hogy nem arany, azt a könnyűségéről érzem.

– De többet ér az aranynál. Majd megtudod azt egyszer.

Serena eltette a szerény csomagot oldaláról szíjon függő kis táskájába. S hagyta Incének találgatni, hogy mi lehet az, amit ő érdemesnek tart e helyen felkeresni, örvendeni megkerülésének, s amit örökségnek nevez?

Ha megmondta volna neki Serena, hogy mi „van” benne, hogy kacagott volna rajta!

S ha megmondta volna neki egy csillagjós, ki jövendőt lát, hogy mi „lesz” belőle? Hogy sírt volna rajta!

Semmi… és minden…

Ince is hordott magával egy rejtélyes bőrtokot; mely a hadjárat alatt mindenütt vele járt, soha le nem került a nyakából. Némelyek azt hitték, hogy egy nagy távcső van benne, amivel az ellenséget három mérföldnyiről meg lehet látni; mások azt mondták, hogy azok a mesés térképek vannak benne, miket a katonai kormány egyetlen példányban őriztet a budai várban. Nem volt pedig abban sem az egyik, sem a másik; mert abban a dudai község matrikulája volt összegöngyölítve. S ez nemcsak a dudai községre nézve kipótolhatatlan kincs, hanem Incére nézve is. Most hazahozta azt.

A kertből az ismeretes úton a méhesen át szándékozott Ince az udvarra jutni. De tapasztalá, hogy az az ajtó most be van zárva. Az ajtó hasadékán bátran át lehetett az udvarra látni. Az is olyan szomorú hely volt, mint a kert. Telenőtte azt a seprűlibatopp; a gazdasszonyt gyászoló udvarok gaza. A háztetőn a galambok helyét csiripelő verébsereg foglalta el, s a ház oldalán egypár nagy varangy tesz megújított kísérletet a vakolatvedlett falra felmászni. A sűrű laboda között jár alá s fel egy férfi, hosszú bot a kezében. Ez a kurátor. Mindennap eljön délelőtt-délután megnézni a parókiát, hogy csakugyan valósággal üres-e még? kívül mekkorát hullott a vakolat? belül mekkorát nőtt a penész a falon? az egérlyukak hánnyal szaporodtak? a darazsak hány réteg sejtet raktak már az ablak szemöldökfájára? Semmihez hozzá nem nyúl. Meghagyta neki a lévita, hogy amíg ő haza nem jön, semmihez a háznál hozzá ne nyúljanak. Nem is tették. A bútorok zöldek már a penésztől; a belépőt a régi ruha szaga fogadja, s hosszú pókhálók csüggnek alá a gerendákrul, megvastagodva a mindenüvé beható portul.

A kurátor megállt, és arrafelé fordult, mikor a kertajtón a dörömbözést meghallá; de nem sietett oda azt kinyitni. Azután azt is elhallgatá, hogy valaki hogy vesződik a zár nyitogatásával. Próbálgathatja azt! Furfangos egy stratagéma az: még a korábbi lévita készítette. Számolózárnak nevezik. Három vaslemez van kívül is, belül is, s azon egy fogas rúd megy keresztül. Aki tudja, hányat kell fordítani jobbra-balra mindegyik lemezen, annak kinyílik a zár; aki nem tudja, elforgathatja ítéletnapig.

A kurátor hátradűlt a botjára, tenyerébe fogta az állát, s hallgatta hidegvérrel, hogy forgatják azt a kinyithatlan lakatot. Egyszer aztán felnyílt az ajtó. Serena ismerte a zár titkát.

Először azon bámult el a kurátor, hogy tudta azt valaki felnyitni. Azután meg az elszörnyedés hangja tört ki belőle, mikor Incét és Serenát karöltve az udvarra lépni látta.

– Hüh!…

Ez ráismert Incére rögtön, dacára megváltozott arcának és egyenruhájának.

– A barát meg a papkisasszony – dörmögé ijedten Ince jó nap kívánására.

– Elmúlt az, jó öreg – szólt Ince nyájasan. – Most alezredes vagyok, s férje az ön egykori kisasszonyának.

– De hogy lehet az? – szólt az, fejét hitetlenül lógázva.

– Biz öreg, az egész Isten hírével történt; itt hozom a község matrikuláját; abból majd megláthatja. Tudom, keresték azóta.

– Magával vitte a lévita, hogy beleírja, ha valaki ott a táborban elesik közülünk. Hát ő mikor jön haza?

– Otthon van már: az ő atyjánál, a paradicsomban.

– Uram s én istenem!

Ince átadta a kurátornak az anyakönyvet.

Az kigöngyölíté azt, s amint az utolsó lapjára nézett, bámulattal csóválta a fejét, s újra meg újra elolvasó, s aztán szótagolta az odaírottat: „Ádorfai Ince, helvétiai hitvallású evangélikus, őrnagy.

– Nagy dolgok történnek a világon! Harmadéve itt jött be ugyanezen az ajtón, fehér-fekete palástjában, s én meg nem akartam beereszteni a paplakba. Csodálatos világ. És most katona! Pedig milyen szépen tudott prédikálni! És Serena kisasszony az ő felesége! És a lévita eskette őket össze. És ez meg meghalt. Csodálatosak az isten útjai!

Ekkor aztán felnyitotta a kurátor az ajtót, hogy lépjenek be a házba.

Értelmes ember volt: vette észre a fájdalmas hatást, amit az elhagyottság látása költött Serenánál.

– Biz itt pusztulásra vált minden. Nincs asszony a háznál. Valljuk meg az igazat, férfi sincs a háznál. Közel egy éve már, hogy nincsen lévitánk. Mind vártuk, hogy visszatér a régi. S íme meghalt.

Ince sietett Serenát kivinni ezekből a szomorú szobákból; benn a kísértetes emlékek járták a halott-táncot, a nekik való lidércnyomású bűzben. Az ismerős bútorok, miket a zöld penész befogott, magok is halottaknak tűntek már fel. Jobb lesz odakinn a nagy szederfa alatt a régi kőpadon leülni, a malomkő asztal mellé.

A kurátor megköszönte szépen, hogy az ezredes úr nem restellte a szegény falu anyakönyvét magával hordani s nekik ide elhozni. Bizony nagy híjával voltak. Úrvacsoráját felvenni csak eljárhattak a harmadik faluba sátoros ünnepen; ha születés vagy halál volt a faluban, el is hozathatták onnan a papot: de nem volt matrikula, ahova az a megjöttet és elmentet beírja.

S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most. Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!

Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, amennyi volt.

Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta vendégeit, az utca felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek érkeztét kísérte. Azoknak az ismert nagy kerülő úton kellett jönniök; Ince megelőzte őket a kerten át.

A trombitahangra aztán búcsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem engedett neki.

– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!

– Az önnek lelkésznője volt.

– Hm, hm! – dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, amíg vendégeit az utcaajtóig kísérte.

Az utcára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a parókiára könyörgés nélkül senkit.

De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Incéhez, s nagy meggondoltan így szólt:

– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!

– Beszéljen, kurátor úr.

– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette, azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem sincsen.

– Miért, jó öreg?

– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona meg az ágyú, hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul. Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne, azt mondanám valamennyinek: eléd volt már, menjetek már haza, béküljünk már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam belőle.

– Én pedig ettem is belőle – szólt hetyke tréfával Ince.

– Nono! Ezredes uram. Ahányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szívesen elbújnék a töklevél alá, mint Jónás, s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét látom mindennek. Egyet mondok de ne szégyellje el magát miatta. Majd ha egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne: de hátha eljön? amikor a nagy dicső hazafiaknak azt mondják, amit már sokszor mondtak, hogy „ill a berek! nádak, erek!”, ne meneküljön ám sehova máshova; hanem jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük itten szépen. Addig be nem hagyjuk tölteni a lévita helyét. Megvárjuk. – Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának, megjavítjuk a dáciáját, kitisztítjuk a parókiát. Hozza ide a feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük, mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.

Ince nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen könny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.

Van tehát már Incének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani bukik, s ha egyáltaljában az „élet” megmarad. Az egyik a párizsi bankárház főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak, tizenöt bankóforinttal és a többivel.

Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?