Az utolsó ágyú

Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni: kérkedünk, s sebhelyeinket mutogatjuk.

A háború lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.

Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.

Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó nap.

A láthatár fölött hosszú bíborfelhők húzódnak végig. Alattuk még aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S amint lemegy a nap, az aranyszegélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a tűzzápor vagy a véreső?

A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most azoknak, akik látatlanul akarnak eltűnni. A múlt napi erős záporok is jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről, merre futnak.

A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra még nyitva volt az út.

Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek. Csak menekülésről volt még szó.

Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével fedezni?

A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.

Az alkonyég vérvilágítása mellett húzódik csendesen a rónán keresztül a végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy töltényszekér.

Ez az utolsó ágyú.

Közbül döcög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy asszony ül a kocsisülésben, s az hajtja a lovakat. Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok.

Csak lépésben lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is éppen úgy hátráltatja az.

Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat üttetni az ostornyéllel, minthogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind a kettőnek ki van marjulva a szügye.

A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.

A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyancsak megtanult káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig bírja már odább hurcolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég; győzné azt valaki mind kisegíteni!

Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.

– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a szekér terhéből valamit!

Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis hordó van rajta, ponyvával leterítve.

A megdorgált fuvaros már éppen készült valami magvas gorombaságot válaszolni női kollégájának, midőn annak arcára tekintve, egyszerre valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a szekérre, s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.

Azt megszólítá.

– Innocenti!

A lovag megrezzent, s a megszólítóra tekintett.

Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arca egészen parasztnak volt idomítva, s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.

Nem szerették egymást.

Hanem ezek olyan idők voltak, amikben a közösen elbukott ellenfeleknél a rettentő csapás egyszerre eltörölt minden ellenségeskedést. A győztes ellenség diadalordítása mellett hova hangzott volna még a politikai antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara? Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor, s együtt sirattuk, amit közösen elvesztettünk.)

Ince kezét nyújtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott bajtárs, egy szerencsétlen együtt menekülő volt.

– Mit mívelsz itt? – kérdé tőle.

– Maradj kissé hátra, majd elmondom – szólt Gideon, a zsíros kalapot még mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahúzódott.

Akkor azt mondta Incének:

– Léptess oda a szekérhez!

Ince odalovagolt.

Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókrul.

– Ismered, mik ezek?

Négy fehérre festett és egy zöldre festett hordó volt ott.

Ince hüledezve mondta:

– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokbul. A fehér hordókban ezüst van, a zöldben arany.

– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom, s háromszázezer forintot ér.

– Hogy jutottál te ezekhez?

– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érckészletet szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én voltam az egyik megbízott.

– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra terelted.

– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten hercegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiúk, s este, a legnagyobb zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba értünk. Onnan már nem bírtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiúknak, az egyik fehér hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az újon vert huszasokbul töltsék meg a borjúikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta. Ki-ki elpakolt belőle, amennyit csak bírt. Egy közülük volt olyan okos, hogy a zöld hordót is fel kívánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom. Pedig ez volt az én „oroszlánrészem”. De milyen nagy volt aztán a káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy darabban; s az a gazember, aki ezt így csinálta, még össze is kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle törni egy nagy darabot.

– Az a gazember én voltam – mondó Ince.

– No jól van. Most hát légy becsületes ember, s segíts odábbvinni.

– Mit?

– Ezt a kincset.

– Hát a tied ez?

– Úgy? Nem hagytad végigmondanom. Hát ezen az éjszakán a pajtások álmosak voltak valamennyien, s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk ébren maradjon, s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam, hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat, s szépen elhajtottam a szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.

– De hát mi szerencse az rád nézve?

– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét, hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a zsákmányomat veled megfelezni.

– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.

– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.

– Ha rajta akarsz maradni, igen.

– S nem vontatod ki a szekeremet a sárbul?

– Ha az ország kincse rajta van, nem.

– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? Ami saját jogos tulajdonunk, amit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te ehhez szégyellsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!

– Annyit tudok, hogy nem az enyim.

– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.

– Különböznek fogalmaink az „enyim, tied” kérdésében. Ez az arany, ezüst a magyar kincstár egy része, mely rád volt bízva, hogy szállítsd ide vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; aki viszont fejével felel a rábízottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.

– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi konvenció szerint, aki egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos tulajdonosa.

– De ez nem a hadizsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtül, parancsnokodtul hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével, s másodszor megint elloptad azt a társaidtól.

Gideon most már dühbe jött.

– Ejh, mit feleselek én itt teveled; idiotizmusodból kigyógyíthatlan kapucinus barát! Majd segítek én magamon!

Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.

Ince keresztüllátott a szándékán; utána rúgtatott, s keresztülállt a lovával előtte.

– Héj, atyafiak! – kiálta Gideon tele torokkal.

– Mit akarsz?

– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányúlni, ha te skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az ágyút négy ló is elcepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé vontatónak.

– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyút veszélyeztessem a te aranyadért? Az utolsó ágyút, mellyel menekülő hadtársaim átkelését védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők, kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, akik mind remegve nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy valamennyit elfogják! s én most teneked adjam oda a fogatot az egyetlen utolsó ágyú elől, mellyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?

– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben kiáltani fogok embereid után. Idejöjjetek: egy fél millió van a szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak szót: neked-e vagy nekem?

– Ne kísértsd meg a kiáltást – szólt Ince hideg nyugalommal vonva elő pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. – Az első szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom nélkül…

– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen hallgatok. Nem kívánom az ágyúd elől a lovakat. De hát az a szekér mit vétett?

– Azon sebesülteim vannak, és a feleségem.

– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre. Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának egy kürazirt, s most azzal utazik.

– Hallgass! – rivallt rá Ince haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza. Lakjál jól velük. Minket hagyj utunkra menni. Ha egy szót kiáltasz harcosaim után, az aranyadhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz kapni; s az neked – bizony mondom – elég lesz.

Több szót nem vesztegetett rá Ince, sarkantyúba kapta paripáját, s előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nemsokára utolérte a szekeret, melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma intéssel helyeslé Ince szavait. A férj, ki Serenát bírta, nem tehetett másképp. A férfi, kinek arany és ezüst s az ágyú és a sebesült bajtárs között kellett választani, nem határozhatott másképp.

Pedig oly szegény volt!

Ince visszatekintett az elhagyott szekérre.

A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyújtófával a szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a rúddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább. Majd nekifogott az arannyal telt hordónak, s baltájával igyekezett a tömör ércből egy darabot kivágni, s minthogy nehezen ment a munka, odafeküdt rá, és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a fogainak nyoma.

Az éj eltakarta a vidéket.

De az éjszakának nem volt álma.

Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából kivezet.

Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros. Mehádia-kulcs a neve.

Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.

Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyút, azzal az egész folyosót végigseperheti.

Az az egyetlen ágyú ott van. Az utolsó ágyú, mely a döntő ütközetből fennmaradt.

Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba a sziklafalhoz, megtöltve. Pokróckötegekből felhalmozott torlasz zárja keresztül az utat: amögött állnak a lövészek. Az ágyú középen. A torlasz tetejébe dugva a zászló.

A torlasz párkányán ül Áldorfai Ince. E magaslatról a Dunáig látni.

Az üldöző ellenség dobverése hangzik a hegyek közül. Oda sem tekint. Hátat fordít felé. Távcsövével azt szemléli, hogy kelnek át a menekülő csapatok a Dunán. Valamennyinek a sorsát ő tartja a kezében.

Az üldöző győztes már itt van a sarkukban. Ő tartja előtte zárva az ajtót.

Rémemlékű hely ez itten.

E ponton védte magát egykor százötven emberrel negyvenezer oszmán ellen Marót bán hét napig. Itt tartá fel az oszmán sereget Veteráninak egyetlen ezrede három hétig. Vérrel vannak ezek a falak festve.

– Ezredes úr! – szólítja meg hadsegéde. (Az utolsó napon ezredessé tették.)

– Mi baj?

– Az ellen közelít.

Áldorfai int a tűzmesternek. Az ágyú eldördül, a visszhang sokszorozza a dörgést a hegyfolyosóban. Ince vissza sem tekint.

– Visszafordulnak.

– Gondolom.

És tovább szemléli a távol Duna-partnál történteket. A naszádok járnak-kelnek egyik partról a másikra.

Az üldöző ellenfél most ágyúkat állít fel a sziklaút túlsó végén, s elkezd a torlasz felé lövöldözni. Ince hátra sem néz. Alulról nem lehet ilyen magasra fellőni. A haubicok mind alant pattognak el.

Az üldöző egy tömör hadoszlopot tol előre a torlasz felé. Áldorfai nem akar vért ontani többé. Ha közelebb eresztené őket: csontvázak serege lenne belőle. Röppentyűt bocsáttat a magasba. Amint a röppentyű szétrúgja csillagait, a sziklafal magaslatairól roppant kőtömegek hengerülnek alá, s mennydörögve gördülnek végig a szűk folyosón. A támadó hadoszlopnak vissza kell vonulni. Itt nem segít se erő, se szám, se vitézség. Itt összemorzsolják a támadót.

Az utolsó ágyú nem beszél sokat. Nem sok vesztegetni való tölténye van. A zászló lankadtan csügg felette. A szoros felett vijjongva kóvályognak a hullakeselyűk. Lakomára várnak.

Most az útszoros túlsó feléről egy trombitás jő lovagolva, s utána egy tiszt a parlamenter zászlóval.

Ince eléje küldi két hadsegédét, azok bekötik kendővel a parlamenter szemeit, s úgy vezetik a torlaszig.

– Ki küldte önt?

A közbenjáró megnevezi a dandárnokot.

– Mit kíván tőlem?

– Megadást.

– Visszamehet ön!

– Kedvező feltételek alatt. Kegyelem, bocsánat mindenkinek. Ön rangját megtartva léphet át a hadseregbe.

– Köszönöm: én nem vagyok katona, hanem tanár.

– Önnek fél millió forint ajánltatik jutalmul.

– Köszönöm: még van két napra való kenyerem, s az nekem elég.

– Nekünk okvetlen el kell foglalnunk e kulcsot. Ha a dandárnok ki nem vívhatja e helyet öntől, őt a hadvezér főbe löveti.

– S ha én el hagyom foglalni ezt a kulcsot, akkor magam lövöm magamat főbe.

– Tízezer ember áll önnel szemközt, és negyven ágyú. El kell önnek veszni.

– Vegyétek le a szeméről a köteléket! – parancsoló akkor Áldorfai. S aztán azt mondá a parlamenternek:

– És most nézze ön meg azt az erőt, amely önökkel szemben áll. Egy ágyúnk van, és száz emberünk. Ha egy dandár volna mögöttem is, és egy ágyúpark, számíthatnának önök az esélyre, hogy talán az mind megfut önök előtt; de mert csak egy ágyúnk van, és száz emberünk: tudhatják, hogy ez megáll a helyén.

– Igaz – monda erre a parlamenter. S nem szólt többet. Visszatért, amerről jött.

Néhány óra múlva újra hangzott a trombitaszó: a küldönc ismét jött az ellentáborbul.

Most már nyílt szemmel bocsáták a torlaszig.

– Meddig akarja ön a Mehádia-kulcsot védelmezni? – kérdé Incétől.

– Amíg azok ott mind a túlparton lesznek – monda Ince.

– Beletelik két nap.

– Valószínű.

– A dandárnok két napi fegyverszünetet ajánl önnek.

– Azt elfogadom. Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Most van esti kilenc óra. Holnapután kilenckor a viszontlátásig.

Két napig lehetett pihenni.

A menekülők azalatt mind áttakarodhattak a török partra. A második nap alkonyán Áldorfai Ince nagy máglyát halmozott össze a torlasz mögött, tört szekerekbül, továbbvihetlen málharomokbul, annak a közepébe garmadoltatta össze a hátrahagyott puskatöltényeket, a lőport. S aztán a máglyát körülrakatta mint egy pyramidot a szuronyos lőfegyverekkel. Nincs már rájuk szükség többé.

Amint az árnyék leszállt a mély völgybe, útnak indítá csendben az utolsó kis csapatot. Maga hátramaradt, és várta, míg azok messze elhaladnak.

Akkor kezébe vette óráját, s nézte, míg a mutató kilencre ér. Abban a percben felvette az égő kanócot, az ágyúhoz lépett vele, s elsütötte azt. A fegyverszünetnek vége volt. Nem akarta az ellenfélnek engedni azt a dicsőséget, hogy az kezdje meg az ellenségeskedést. Ő idézte fel azt.

Akkor levette a torlaszrul a zászlót. Hírhedett zászlóaljának diadalmas jelvénye volt az. A lobogót leszakítá róla, s a dereka körül kötötte öv gyanánt.

Azután a kanócot beledugta a máglya közepébe. Az őrtűz üszkeit ráhányta a gyúlékony halmazra. Azzal lovára vetette magát, s lassan poroszkált lefelé előrehaladt csapatja után.

A fellobogó máglya messze bevilágította a hegyi utat. Negyedóra múlva hangzott a hegyrendítő pukkanás. A torlasz felrobbant. Az égretörő lángoszlopban mintha tűztányérok forognának, s hulló villámok ezrei cikáznának össze-vissza. Azok a légbevetett ágyú kerekei voltak, s a repülő szuronyok.

Azután sötét lett minden.

Reggelre eljutott az utolsó csapat is a Duna-partra.

Incét ott várta a parton a felesége, s bográcsban puliszkát főzött számára. Tudta, hogy ki van éhezve.