A csáb

Még sokan vagyunk, akik emlékezünk rá, mit tesz e két szó: „nincs többé!”, kik annak minden kínzó változatán keresztülmentünk.

Vagyonunk: „nincs többé!” Tegnap volt, ma már elveszett; házunk rom, birtokunk elkobozva, a bankjegy tárcánkban értéktelen papírrongy.

Hivatásunk „nincs többé!” Tegnap még urak, tekintetes, nagyságos, méltóságos urak voltunk; ma semmik sem vagyunk. Tudományunkra, tehetségünkre, vitézségünkre sehol a világon semmi szükség többé. Ma született csecsemők vagyunk, akiket az anyjuk kitett idegen ház küszöbére.

Jövendőnk: „nincs többé!” Az az egész világ elmúlt, melyben mi éltünk. Csak kövületek vagyunk már, akik még gondolkoznak.

S mind ennek felteszi a töviskoronáját e nehéz mondat: „hazánk nincs többé”. A bennmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülőre egy elsüllyedő világrész. Azok az egyre távolodó kék hegyek, mintha tengerbe süllyednének alá a futó szemei elől.

De hát arra emlékezünk-e, hogy mindezt a sok nehéz „nincs többé” gondját egyetlen „van még” képes volt megenyhíteni? Van még egy nő, aki az „enyim”.

Enyim; szeret; velem van…

Amíg ez az enyim, addig nem ejt el sem veszteség, sem csábítás. Addig, ha nincs vagyonunk, de van kincsünk; ha nincs hivatalunk, de van ösztönünk minden munkára; ha nincs jövendőnk, de van reményünk mindent visszaszerezni egyszer; – még a hazát is, s addig otthonunk is van.

Ahol ketten együtt lehetünk, az az otthon.

Az az egyetlen kis szív egy megmentett sziget egy elsüllyedt világból.

Áldorfai Ince attól a naptól fogva megszűnt a külvilággal törődni, melyen a török földre átlépett, semmit sem hozva át magával az egy év alatti mesevilágból, mint egy feleséget és egy derekára kötött zászlót.

Őt nem érdekelte többé a magas politika; beszélhettek társai a viddini táborban szép meséket angol intervenciórul: nem adott rá semmit. Káromkodhattak mások a kiutahiai bellebbezés ellen: az sem izgatta fel. Csak egy eszméje volt: a feleség.

Társai, a derék menekült hontalanok, sok kínnal szült ábrándot temettek még el aztán. Neki egyik sem volt halottja. Ő leszámolt a múlttal. Vesztesége volt egy elveszett haza és egy elveszett mennyország: nyeresége volt egy megmaradt feleség. A nagy veszteség szkeptikussá tesz.

– Óh, barátom, Ince! még ha meg nem nősültél volna, sem lehetne belőled többé pap. A haza és a menny együtt veszett el. Az elbukott mit keressen még odafenn? Lamentálni menjen-e oda az angyalok és idvezült szentek nyakára? Pöröljön az istennel, hogy miért hagyta elbukni nemzetét? Keresse az örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy azokat mind ott fogja találni, akik őt legyőzték, legázolták? Mert hiszen a mennyországhoz a győztes is jogot tart. Azért énekel „Te Deum laudamust”. A háború dogmája halomra dönti az egész keresztyén dogmát. A keresztyén dogma szerint a gyilkos pokolra jut. A háború dogmája szerint a gyilkos „is” mennybe jut, meg a megölt is. Hogy férnek azok ott meg? Egyedüli ésszerű dogmája a mohamedánnak van. Nála „csak” a gyilkos jut a paradicsomba. A legyilkolt hitetlen kutya. Az megy a gyehenna vermébe, s nem hordja még a másvilágon is a boldog győztes után a levágott fejét a markában. Aki hazát vesztett, nem mehet többé az oltár elé.

Ezt susogta egy este egy ismerős hang Ince fülébe. A fásultság közepett alig jegyezte meg magának az alakot. Talán Stomfai Gideon volt? Hogyan menekült meg? Hozott-e el valamit a félre térített kincsekből? Nem kérdezte tőle. A hontalanok nem ismerik már egymást. Mindenki csak magával törődött.

Egy határozott vágya volt Incének: elmenni innét messze, olyan messze, hogy az egész földteke legyen közötte és e balcsillagzatokkal rakott ég között. Ki olyan országba, hol nem szégyen napszámmal keresni a kenyeret.

Walter Leó ajánlatára büszke volt visszagondolni. Fényes az; de alamizsna. Volt azontúl is még a magyar menekülteknek egynél több okuk nem kívánkozni a Szajna-parti világvárosba – lengyelnek.

Hanem a menekült egyúttal fogoly is; foglya az európai diplomáciának. Arra kell mennie, amerre viszik, nem amerre menni akar.

A menekültek egy része még a viddini táborbul visszatért haza. A nagyobb rész. A közvitézek serege. A győztes utánuk küldé a bocsánatot. De akik egy fejjel kilátszottak a tömeg közül, azoknak jó volt azt a fejet megőrizni.

Incét nem ragadta magával sem ábránd, sem keserű civódás bajtársak között; a török vendégszeretet piláfját sem szidta; jó volt az, mert megosztotta feleségével.

A bellebbezési sanyarú útban ismét összetalálkozott Gideonnal.

Ez most már rongyos volt és piszkos; ócska gubában járt. Szidta az egész világot. Gyalázat az ilyen élet. Még a bajtársakban sem lehet bízni. Kirabolták, elvették minden pénzét.

– Úgy kell neked! csak a lopottat vették el!

– Hát te mivel vagy különb ember, azért, hogy féltél lopni? Koldus vagy, mint én. Alamizsnából élsz, mint én. Oda kerültél, ahova én. S nincs másfelé kijárásod, mint nekem.

Ince feleségére tekintett, és mosolygott. Serena arcáról visszasugárzott e mosoly.

Gideon keserűen mondta:

– Én még tudok egy ajtót, amely kinyílik mindenkinek. Itt nálam a kulcsa. (Egy pisztolyt vont elő zsebéből.) Velem a sors nem tréfál kedve szerint. – S hogy megmutassa, mennyire nem engedi magával komázni a balsorsot, a pisztoly sárkányát felvonta, s a cső végét a fogai közé szorítá. Senkit sem ijesztett meg vele. Talán meg sem volt az töltve.

Ince most már gúnyosan mosolygott:

– Eredj! Aki beszél arról, hogy megöli magát, az nem teszi azt meg.

– S te nem beszélsz róla!

– De nem is teszem – szólt Ince felesége kezét szorosabbra húzva karjai alá.

– Tán vétek az? Te még tán hiszed azt, hogy van lélek, van másvilág? És ha van? Hol van megtiltva az öngyilkosság? Nem erénynek tartották-e azt Hellasz és Róma klasszikus korszakában? Nem úgy ábrázolják-e a respublikát, mint egy nőt, ki tőre hegyét öngyilkolásra készen tartja, szívének szegezve?

– Már az, hogy az öngyilkosság eszményképe nőnek van ábrázolva, mutatja, hogy az nem férfierény. A társadalom hibája, hogy ez a nőnél még igazolható lehet; de a férfinál soha. Nyomor, szenvedés elől megszökni az élettől, gyávaság. Ha vagyonomat vesztém, megtanulok ezután koplalni; ha bűnt követtem el, kiállom a büntetést; ha becsületem vesztettem el, kezdek egy új életet, s évek során át küzdve, visszaszerzem az emberek becsülését; ha szerelmemben csalódtam, viselem a szív fájdalmait; ha hazám meghalt, megmaradok élő, kiáltó sírkövének; de azt nem mondom soha: „Én nem viselem tovább a fájdalmakat; ti többiek, akik itt maradtok, osztozzatok meg rajtuk.” S ha nincs miért éljek, van feleségem: ő érte élek.

A csábító démon kacagva ment odább; s a távolból rákezdé dalolni hajdani országgyűlések gúnydalát:

„Ifjú varjú keresztről
      Csak azt kiabálja:
Úr vagyok, lábam nyomát
      A kereszten találja.
A vén varjú hallja,
A boglyáról azt mondja:
      Telelj ki csak!”

A gúny vonatkozott Ince helyzetére.

– Én nem hiszem, hogy őt kirabolták volna – monda Ince nejének. – Bizonyosan elkártyázta a ferde úton szerzett összeget. Régi szenvedélye volt a játék.

– Én pedig nem hiszem, hogy elvesztette volna a pénzét – szólt Serena. – Csak híreszteli azt, s rongyban jár, egész kérkedéssel, hogy ne keressenek rajta valamit.

– Az meglehet: de akkor mi oka lehetett előttünk ezt az öngyilkossági paródiát eljátszani?

– A kísértés.

Ince hosszan gondolkozott ezen a szón.

Azután hetek múltak el. A keserves vándorúton bujdosók el voltak zárva a világtól. Kísérgették őket, egyik városból a másikba, s tanulhattak azalatt etnográfiát.

Egyszer aztán kitálalták nekik az európai diplomácia főztét. A szabadságharc kiválóbb alakjai Kiutahiába bellebbeztetnek.

A többi választhat magának e három közül:

Vissza akar-e térni szülötte földére (hazának nem nevezik azt már), s alávetni magát az irgalom-nem-ismerő haditörvényszéknek? Vagy nekiindulni a széles világnak, s keresni, hogy hol van a földön még egy olyan üres folt, ahonnan egy ember hiányzik?

Vagy pedig itt maradni Törökországban, s beállni a török hadseregbe redifnek.

Ince és balsorsának több osztályos társa a kivándorlást választották. El innen, ebből a nyavalyás Európából! Valami ötvenen elhatározták, hogy ki fognak menni Amerikába. Ezek többnyire olyan emberek voltak, kiknek családjuk volt, s azt vagy magukkal hozták már ide, vagy maguk után szándékoztak hívni oda, ahova őket veti majd a sors.

Sajátságos lélektani talány, hogy leginkább ezek választák a kivándorlás keserű poharát, míg a török szolgálatba állást, ami olyan kecsegtetőnek látszott, azok keresték inkább, akik egyedül álltak a világban. Előkelő nagy nevek adták a példát.

Az akkori szeraszkiernek kedvenc eszméje volt ez. A harcedzett magyar sereg kiváló tehetségeit beoltani a török hadseregbe. Az áttérők fényes ígérettel voltak kecsegtetve.

E csáb Áldorfai Incét sem kerülte el.

Azon időkben az európai hírlapok valami Jaszmagi nevű emberről beszéltek mindenféle kalandos meséket.

A mesék nem voltak igazak, a Jaszmagi név sem létezett. Török címe ez az íródiáknak: jaszmagdzsi.

Sztambulban már vörös fezzel a fején kereste fel Incét Gideon.

Nem volt már rongyos: török egyenruhát viselt; ő is jaszmagdzsi volt a szeraszkier szolgálatában.

Ez az ember többet tudott, mint Proteus; valahányszor néhány havi távollét után találkozunk vele, mindannyiszor nemcsak más alakot mutat be, de egyszersmind más kedélyt is.

Ezúttal valóságos „ifjú török” volt.

Mohamedán, aki ateista; müzülmán, aki bort iszik; ozmanli, aki világpolgár. „Szelim aleikummal” üdvözöl, s félig török, félig francia nyelven beszél. Ismerőseit effendinek címezi, s a sipkát nem veszi le a fejéről a szobában, hanem a quadrille-t kankanfigurákkal járja. Török reformokról fecseg, s a szultán előtt arcra veti magát. Barátkozik a követségi attasékkel, s megtanítja őket hasist enni.

Sztambulban az első ember volt az „effendi”, aki Incére ajtót nyitott.

Ince jellemének egy gyönge oldala volt: nem tudott gyűlölni. Erre az emberre ő annyiszor megharagudott; a pillanatnyi gerjedelemben képes lett volna őt megölni; hanem amint a harag elpárolgott, el is lett az feledve. Gideon vakmerő modora meglepte őt. Készen volt ellene a védelemre, mert felismerte benne örök ellentétét; de nem bírta őt magától távol tartani. Nem bírt a vasjellemeknek azzal a mágneshatásával, mely el tudja magától taszítani az ellenszenves alakot, s ajtót zár előtte, mielőtt megszólalt volna.

A helyzetnek is volt erre befolyása. A száműzöttnek, a hontalannak az idegen földön az ismerős arc mosolygása jól esik, bárha a hajdani ismeretség alapja viszálkodás volt is.

S még egy prózai indok is járult hozzá, hogy Guidó újra találkozhassék Incével. S ez indokot Serena képezte.

Serena nem volt a regényhősnők amaz eszményképe, akik csak magasztos erényekkel tündökölnek; szépségük festői, eszmejárásuk költői, szerelmük mennyország, s a férfit istenné teszik általa.

Serenának igen hétköznapi erényei is voltak, – amik a nőt nem teszik széppé; de hasznossá, s amik a férfit nem mint istent, de mint embert érdeklik.

Serena életrevaló asszony volt, aki férjére nézve hasznossá is tudta magát tenni. Bátorsága, önfeláldozása annyi volt, amennyire férfi sohasem viszi. Ez asszonyi tulajdon.

Nagy csoport menekülő között egyedül ő tudott angolul. Azon időkben még azt az iskolákban nem tanították; ő atyjától tanulta azt.

Annálfogva mindjárt eleinte ő volt a tolmács honfiai és a velük érintkező hatóságok között. S minő tűzrőlpattant szószóló! Hogy tudott veszekedni az élelmezési biztosokkal! Mikor asszony pörlekedik, a legnagyobb áldozatot hozza. A veszekedés az ő idegeit rongálja, arcát kiveszi széptani formájából; de ha ő nem civakodnék mindennap egy csoport alávaló, önző, komisz zsebrákkal, azok a férjének a szemét is kilopnák; a férj tud ám nekimenni egy ágyúnak, visszafelelgetni egy királynak; de egy kofa, egy pimasz szolga előtt béna lesz és megnémul, s egy ravasz csaló által le hagyja magát vetkőztetni. Az asszony pedig ilyen helyzetekben hősnő!

Serena volt tehát egy nagy csoport emigráns ügyvédje, tolmácsa, pártfogója. Mire Sztambulba jutottak, már törökül is tudott. Lángesze volt mindenhez.

De még egyébhez is értett.

Amint a kénytelen vándorútban itt-amott felütötték a sátorfát: Serena azonnal konyhát rögtönzött, edényt vásárolt, kiment a piacra, élelmiszereket vett, nekiállt sütni, főzni, s pompásan értett hozzá. Az emigránsok úgy imádták, mint az egyiptomiak az Isis istent, aki számukra egy kis jó hazaemlékeztető „szépasszonyfőztét” tudott készíteni. S ez a művészet jövedelemmel is járt. Megfizettek érte. Ince azon vette észre, hogy a felesége pénzt szerez.

Serenának pedig ez tréfa volt és gyönyörűség. Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely; (annak, aki érti) trónus az: amelyről a világot kormányozza. Serena ahelyett, hogy sápítozni, szerencsétlenkedni segített volna a férfiaknak, főzött nekik, s jó kedvet adott hozzá.

Irigylésre méltó ember ez az Ince!

Hanem az ilyen helyzetben aztán az ember nem lehet nagyon válogatós, hogy kit fogadjon el magánál. Serena Sztambulban is elővette ezt a művészetét, mert azzal biztatták, hogy sok hónap letelik még addig, amíg a török kormánytól kijön az engedély a tovább utazhatásra. Felállította addig a magyar konyhát. S a legelső vendége Gideon volt. Aztán jött több is. Az effendi tudta vegyíteni a tréfát a komollyal új helyzetében. Az áldozat: törökké lenni, ez volt a tréfás oldal; hanem a nyereség: töröknek lenni, ez volt a komoly rész.

Az ebédelő társaság véleménye ide-oda ingadozott; csak Incéé állt szilárdul. Elítélte azokat, akik török szolgálatba álltak.

– Csak „te” ne beszélj – támadt rá az effendi (most Vely bég volt a neve). – Ha tudtál pápistábul kálvinistává lenni, mi nagy ugrás van innen a mahomedánig? Az oszmánnál nincs Jézus jobban degradálva, mint a kálvinistánál a Boldogságos Szűz. A mahomedán fatalizmus pedig éppen azonos a kálvinista predestinációval.

– Nincs nekem semmi bajom a dogmákkal – felelt rá Ince. Az embert saját tettei idvezítik. De nem akarok olyan országnak fia lenni, ahol a nő rabszolga, s az utcán beburkolt arccal jár; mert feleségem van.

– Papucshős!

– Igaz. Én feleségemet becsülöm.

Ezt Serena nem hallotta; ő nem ült az asztalhoz. Csupa férfitársaságot feszélyez az, ha egyetlen nő ül az asztalnál. Neki künn volt a konyhában dolga.

– De midőn itt olyan fényes állást nyerhetnél, amelyben még magasabbra vihetnéd eddigi híredet.

– Ez sem célom. Katona voltam, míg hazám volt. Most nem gondolok kardomra többé. Nálam ez csak kötelesség volt, nem mesterség. Nemzetembül száműztem magamat; de azért más nemzetet nem fogadok. Elég nekem a hazám miatti keserv; nem szerzek magamnak még török keserveket is. Arra pedig, hogy honszeretet nélkül álljak be egy ország katonájának, még nagyon kényes vagyok. Tisztelem a metempsychosist; de galandféreg Törökország gyomrában nem leszek.

– S mi lesz belőled, ha innen elmégy?

– Amerika elég nagy, elférek benne.

– S mihez kezdesz ott? Beállsz tanárnak valamelyik amerikai egyetembe, római klasszikusokat ismertetni, s olvasod a jenki tacskóknak a „Tytire tu patulae recubans sub tegmine fagi”-t a maguk nyelvén, „Tájtiri, tyu petsölei riköbens szjub tidzsmájni fedzsi”?

Nevettek rajta.

– Nem – szólt Ince. – Van két izmos vállam, s a zsákhordónak Amerikában két dollárt adnak naponkint.

– S hogy jutsz odáig? útiköltséged sincs.

– Beállok egy steamerre katlanfűtőnek.

– Ez bolond. Ezzel nem lehet beszélni.

Azzal elkezdett más húrokat pengetni a csábító. Leírta a szeraszkier nyári palotáját, szeráját, életrendét a Gökk-sü vizei mellett. Ezeregyéjszakai képek azok. Sok gyönge szív felhevült azokon: csak Incéé nem. Pedig őrá volt az mind számítva.

Fejét rázta, mikor az effendi búcsút vett tőle.

– Alugyál rá holnapig egyet – mondá neki Vely bég, s a konyhában Serenát így üdvözlés

– Aleikum unallah szép Asszéki.

Ince nem is szólt erről nejének semmit.

Másnap ismét meglátogatta őt szállásán Vely bég. (Másutt nem volt található.)

Az effendi fontoskodó titkolózással súgó fülébe:

– A szeraszkier küldött hozzád. Én az ő jaszmakdzsija vagyok.

– Tudom.

– Ma ötkor lakomára hívat magához.

– No hát, mondd meg őexcellenciájának, hogy csókolom a kegyes kezeit; de magam is vendégeket hívtam mára hozzám, s a feleségem ma olyan pompás gulyáshúst főz zöld paprikával, hogy én azt a szultán lakomájáért sem cserélem el.

Az effendi dühösen hagyta ott Áldorfait, s nem látogatta meg többet.

Hanem ez időtől az Amerikába vándorlandó menekültek tapasztalták, hogy útleveleik kiadása oly végtelen húzást-halasztást szenved, hogy már idestova ki is tavaszodik az idő, s ők még mindig itt vannak rekedve. Valami titkos kéz hátráltatja elmenetelüket.

Serena maga lótott-futott az ügyükben egyik követségi palotától a másikhoz. Az asszonyok a legveszedelmesebb sollicitátorok a világon.

Végre kikapták az útleveleiket, s mehettek isten hírével. Incének maga Vely bég hozta el a kész útlevelet, az illető követségtől láttamozva. Megkímélte őt a fáradságtól.

Ezúttal szívélyes, barátságos hangot szenvelgett. Komolyan, higgadtan beszélt.

– Nagyon sajnálom, hogy elválunk egymástól. Most látom csak át, hogy milyen szükségem volt rád az életben. Hol kapok én még egy olyan embert, mint te voltál, aki velem bűneim miatt civakodjék, megdorgáljon? Ezek itten még túltesznek rajtam. Sokat használhattál volna még itt hazád ügyének is. A dolgok fordulhatnak úgy, hogy maholnap kiüthet egy európai háború, amelyben Törökország lehet az archimedesi pont, ahonnan a világot kimozdíthatjuk helyéből. Te nem hiszed ezt. Pesszimista vagy, s én nem akarlak rábeszélni. Azonban, hogy lássad, mennyire komolyan számítok a jövő eseményekre, s azokban a te roppant tehetségedre: vedd át ez iratot; ki se bontsd; tedd a zsebedbe. Ez a te kineveztetésed az anatóliai hadsereghez „ferikké”, kétlófarkas pasává. Nem fogadtad el. De azért tartsd magadnál az okmányt; talán meggondolod magadat; talán rákényszerít a sors vagy saját meggyőződésed, hogy hasznát vedd; ha pedig nem: hát tedd el emlékül, foglaltasd rámába, s mulasd magadat rajta. S már most vegyünk búcsút.

Az effendi olyan őszinte arccal beszélt, hogy Ince maga nyújtotta neki a kezét búcsúzóra.

– Hanem – ezt a kegyet (bár hasznát nem veszed is) talán mégis nem ártana a szeraszkiernek megköszönnöd. Tudod, csak azért, hogy ne higgye ez a buksi török, hogy hollandusok vagyunk.

– Igazad van. El fogok hozzá menni.

– Ne félj ám tőle. Nem fog biztatni, hogy maradj itt; politikáról pedig éppen elő sem hozakodik. Megmutogatja a fegyvereit meg a tulipánjait, kiszívsz vele egy nargilét, megiszod egy csésze kávéját, s aztán jójcakát kívánsz neki.

– Akarsz velem jönni?

– Szívesen. De egyet mondok. A szeraszkier a Boszporuszon túl lakik. Éjszaka lesz, mire tőle visszakerülsz: nem jobb volna előbb kedves nődet úti poggyászoddal együtt az Alligatorra elszállítani? Társaid már mind ott vannak: mit csináljon egy asszony itt egyedül ebben a nem igen dicséretes hírű török városnegyedben?

Ez az indítvány még Serena szemeit is beköté. Jóakaróját látta Vely bégben. Tulajdon aggodalmának adott az kifejezést. Serena is félt tovább egyedül maradni e helyen, miután menekült barátaik mind a tengerre szálltak már. Gideon figyelmes gondoskodása elaltatá gyanúját.

S aztán egészen megnyugodott, mikor az effendi visszatért a hordárokkal, kik málháit a Boszporusz partjáig szállíták, s még maga keresett nekik egy kaikot, s annak a révészével úgy alkudott meg, hogy elébb az Alligatorra elszállítják az asszonyságot, azután őket kettőjüket a Gökk-sü partjára a szeraszkier palotájáig; ott várnak, míg a bég visszatér, s azt elhozzák ismét a hajóra. Serena meg volt elégedve azzal, hogy Vely bég hat piasztert le tudott alkudni a kaikdzsitul, s megfenyegette, hogy a talpára veret, ha estére leissza magát.

Azzal beleültek a csónakba, s mind a hárman átvitették magukat az Alligatorhoz. Serenát csupa ismerős arc fogadta ott. Jó helye volt. Ince ment Vely béggel a túlpartra.