Az átültetett növények

De már most hová?

A török kormány minden menekültnek ötszáz piasztert adott útiköltségül. Ez volt az utolsó örökségük az „Óvilágtól”.

Az „Újvilág” kormánya pedig ingyen szállítá el őket. Hálaérzettel emlékezzünk meg mind a kettőrül. Ez is jólesett. Mielőtt a magas tengerre szállt volna ki a hajó, Mr. Sparkins, az Alligator kapitánya felhívta a menekülteket, hogy határozzák el: az Újvilág melyik részében akarják magukat partra tétetni, vagy kétfelé akarnak-e válni, és különböző helyeken letelepedni?

A kivándorlók az Alligator födelén szám szerint negyvenen voltak.

Elébb a második kérdésre nézve határoztak. Egyhangúlag mondták ki, hogy mindnyájan együtt akarnak maradni, s amit a többség határoz, azt mindnyájan elfogadják. Azt a kérdést azonban, hogy hol települjenek le, elébb Mr. Sparkinssal kívánták tanácskozás alá venni.

Valamennyi között egyedül Áldorfai felesége volt képes angolul érthetően társalogni: őt bízták meg a szövetség tagjai az értekezlettel.

Mr. Sparkins valódi amerikai jellem volt. Lehetett nála jó szívet találni, csakhogy azt nagyon keresni kellett, el volt jól dugva. A keresőnek elébb sok vexir-lakatot ki kellett nyitogatni, míg hozzá juthatott. Ajándékozni az amerikai nem szokott; hanem a munkakeresőt utasítani, hogy hol kap munkát, azt megteszi. Alamizsnát nem ad, de enged kenyeret keresni; nem pártfogol, de segít. Rokonszenvével nem biztat, de a rászorulót oltalmazza. Elvisz oda, ahova kívánod; hanem aztán ott hágy!

Mr. Sparkins igen rövid, lapidáris stílusban szokott beszélni.

– Önnek a honfitársait már ismerem – mondá Serenának. New Yorkban vagy más nagy városban nem lesz jó nekik letelepedni. Sok pénzök nincs. S pénzt csinálni (mint nálunk mondják) nem tudnak. Üzlethez nem értenek. Kézműipart nem tanultak. Tudományukkal nálunk nem kereshetnek semmit. Földmívesnek talán jók lesznek. Vehetnek olcsó földeket Texasban, Jovában. Tanácsolom, hogy hajózható folyam mellett. Ha ehhez kezdenek, együtt maradjanak. Ott az ember mindent maga végez: cselédet nem kap; a rabszolga drága; önöktül el is szökik könnyen. Nem értenek a rabszolgatartáshoz. Sanyarú életmód lesz, aki nem szokott hozzá. A másik választás: Kaliforniába menni, aranyat ásni. Tömérdeken mennek most oda. Három éve, hogy az első aranyat felfedezték a Sacramento partján, s azóta száznyolcvanezer ember vándorolt be, s San Franciscót magát hetvenezer lakja. Amerikai, ír, német, kreol és kínai. Még magyar is fér el ottan. A föld alatti kincs nagysága a mesével határos; de valóság. Vannak egyes aranyásók, kik egy év alatt nábobokká lettek az ásó és csákány segélyével. Kemény és piszkos munka, de szerencsével jár. Ez a társaság, melynek ön is tagja, jól fogja ott magát érezni. Kalifornia hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az álomnak, ami volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet éppen a világgal meghasonlott embereknek való. Akik erőszakolni akarják a sorsot. Én önöknek a San Joaquim partjait ajánlom.

Serena sóhajtva válaszolt.

– Sajnos, hogy sorsosaim túlnyomó többsége szinte oda vágyik. Az aranyföldről hallott regék mind elmámorosíták fejeiket. De mi legyen az én férjem ott, ahol mindenkit az arany éhsége kerget a föld alá? Ő, aki az aranyat elszórta magától, mikor azt ajándékba kínálták neki, ő, aki az útfélen hagyta az aranyat, mikor az ötmázsás darabban feküdt előtte; az aranyat, ami az ellenségé volt, s most ugyanaz az ember menjen a földet vágni, kutatni az iszapban, homokszemnyi aranyatomokért, és érezni azt az átkozott éhséget, ami az arany után támad? kapzsivá, irigylelkűvé lenni? Ez nem az ő lelkének való.

– Tudom. Ismerem az urat. Ő lelkész volt elébb. No hát itt is lehet az megint. A papot jól megfizetik. Ott is születnek, halnak, házasodnak és gyónnak az emberek.

– Uram! – szólt megütközve Serena, s öt ujja hegyét keblére téve, mintha azt mutatná: „hát én?”

– Az semmi baj – szólt zavartalanul Mr. Sparkins. – Azért lehet nős. Ki nézi azt Kaliforniában? Kezdhet új vallást. Olyan katolikus vallást, ahol a papok házasodnak. Megy az Kaliforniában.

Serena nevetni kezdett; Mr. Sparkins pedig vállat vont: ő komolyan beszélt.

– No hát ha ez nem tetszik, próbáljunk mást. Önnek férje derék katona volt, s úgy tudom, hogy a Bakonyt kitisztította egyszer az osztrákoktul. Kaliforniának is van hadserege. Ott vállalhat coloneli állomást. Az is szép hivatal, sok dolog van a kóbor indiánokkal. Csakhogy a veresbőrűek hamar megskalpozzák az embert.

– Nem! Nem! Skalpoztatni nem engedem a férjemet!

– Tehát se tonzúra, se skalp! Mihez kezdjünk hát? – Ön, mistress, úgy tudom, hogy ért a főzéshez, és a bujdosás alatt már próbálta, boarding-house-t tartani. Ezt San Franciscóban is megkísértheti. Jó lesz korcsmát nyitni. Csakhogy ott megint lesz valami dolga a férjének, ami önnek nem fog tetszeni. Az aranyásók népe igen garázda had. A korcsmárosnak minden este ki kell boxolni egypár bitangot a csapszékből. A boxolást megtanulhatja itt a kormányosomtul; hanem ahhoz hozzá kell önnek szoknia, hogy a férjét sokszor fogja feldagadt orral és kék szemmel látni.

De már ez ellen mind a két kézzel hadonázva tiltakozott Serena.

– Ne-ne-nem! A férjemnek az orrát nem hagyom betörni, sem a szemét kiütni.

– Jól van. Hát már most találjon ki ön valamit. Van önnek valami eszméje?

– Van. Én elhoztam magammal hazulról az örökségemet, ami után szegény anyám tartotta el a családját; most én akarom ezzel az enyimet eltartani.

S ezzel az oldaltáskájából elővette azt a titokteljes csomagot, amit a dudai lévita farezidenciájából elhozott, s kibontá azt nagy figyelemmel. A kapitány odatartotta az orrát. A kibontott papírdobozokban mikroszkópikus kincsek voltak. Az egyikben barna gömbölyű gyöngyök, a másikban feketék.

– Mik ezek?

– Az egyik káposztamag, a másik hagymamag: kitűnő fajtájúak!

A komoly amerikai erre a szóra olyan hahotára fakadt, hogy meg lehetett számlálni a fogait a szájában. Aztán megint elhallgatott, és komoly lett, mintha nem is ő lett volna az, aki szokása ellenére kacagott.

– Azon nevettem – magyarázó ki magát –, hogy amire férfi soha rá nem jönne, azt hogy kitalálja egy asszony! Pedig olyan közel fekszik az emberhez a dolog, hogy csak a tenyerét kell megfordítania érte. Persze, hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan drága ott, mint a hagyma meg a káposzta. Kínából hajóteherszámra szállítják oda, mégis két dollár egy font hagyma, s egy tonna savanyított káposztáért két-három font aranyat adnak. Hanem egy dologra figyelmeztetem önt, mistress. Más ember is jött ám már arra a gondolatra, hogy mennyivel szebb mesterség volna Kaliforniában: az aranyat a földszínéről szedni fel, mint a föld alól, s próbálták a kertészkedést. De mindig rosszul sikerült. A hagyma, amint elvetették, igaz, hogy akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint egy strucctojás; de belül pudvás volt, és megrohadt. A káposzta pedig soha sem engedte magát kétéves növénnyé nevelni: az első évben olyan szárba hajtott, mint egy agavé, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.

Serena önbizalommal mosolygott.

– Azt bízza ön rám. Ahhoz én jobban értek.

– Igaz. A tengerész ne adjon tanácsokat a tapasztalt kertésznek. Tehát maradjanak önök a kertészségnél, mistress.

A kivándorlók azt határozták, hogy mindnyájan Kaliforniában fognak letelepedni.

Sparkins kapitány még aznap egy csomagot ajándékozott Serenának. Szőlővesszők voltak benne, miket Törökországban vásárolt össze. Tegyen velük próbát az aranymezőn.

– Azonban a szőlőnek is van egy tévedése az Újvilágban. Ott soha sincs tél, s a nyári három hónapban nem esik eső: a föld pedig nagyon kövér. Azért a szőlő eddig ott nem találta fel magát. Egyre virágzott, bogyókat hozott; de azok soha meg nem értek. Ami bogyókat az esztendő elején hozott, azok lesültek; amiket később hozott, azok lerohadtak; szüretelésre soha sem került a dolog. Ön talán ennek is kitalálja a nyitját.

Serena nagyon megköszönte a szíves figyelmet.

Pedig még több szívességet is tett vele Mr. Sparkins, s azt is úgy tette, hogy még csak meg sem lehetett neki köszönni. Sorra járta a kivándorlókat, s azt mondá nekik, hogy a legelső, amire szükségük lesz, az, hogy angolul tudjanak. Anélkül meg nem élnek. Itt van mistress Áldorfai, aki a nyelvet jól érti; szólítsák fel őt, hogy naponkint három-négy órát adjon a nyelvtanból. Kínálhatnak neki érte két dollárt óránkint; negyvenen vannak hozzá; csekélység esik egyre.

Létre is jött a terv.

S így szerzett Mr. Sparkins Serenának naponkint nyolc dollár keresetet útközben a hajó födelén, hogy legyen neki majd miből kertet vásárolni, ha San Franciscóban partra teszi.

Kilencven napig tartott az út Kaliforniába.

Serena nagyon sokat szenvedett az úton. Az évszak kedvezőtlen volt. A passzátszelek folytonos zajgásban tartók az óceánt. A férfit is megpróbálta ez út.

A tengeri betegség minden kínjait, rémületeit, halálfélelmét átszenvedte a nő. Néha hetekig nem volt képes éjente alunni. Hanem azért mikor az óra jött, melyen a szalonban meg kellett jelennie, hogy az angol nyelvtant tanuló barátainak magyarázza, le tudta küzdeni idegeinek minden kínzó szenvedését; felkelt az ágyából: erőt vett magán: férjével átvezetteté magát. Eltagadta minden baját. Visszafojtá betegsége rohamait. Eltemette arra az időre kíntól zaklatott lelkét a kitárt könyvbe, s amíg vége nem volt az előadásnak, addig nem engedte meg a fejének, hogy szédüljön; addig kényszeríteni tudta a szemeit, hogy lássanak: csak a halántékain lüktető erek árulták el, hogy mit szenved most. És hasztalan akarta őt férje visszatartani, hasztalan unszolták bajtársai, hogy rövidítse meg a tanórát, és feküdjék le pihenni. Nem engedte magát lebeszélni. Ez neki felvállalt hivatala. Ezt betöltenie kötelesség. S talán igazat mondott, amidőn azt állítá, hogy amikor hivatásában van, mikor előadást tart, akkor kínjai csillapulnak: elfeledkezik róluk.

Más nők önkívületben fetrengtek ez iszonyú bajban, ő pedig négy órát tanított naponkint, mikor lázrohamában egy kis szünetet érzett.

Ince azt mondá: „Ha te meghalsz, én utánad halok!”

*

A hosszú út célja végre el lett érve. Ott voltak az Újvilágban. A kaliforniai élet még akkor (ezelőtt huszonnégy esztendővel) nem volt az, aminőnek azt most Bret Harte zseniális leírása után ismeri a világ.

Akkor kivándorlott honfitársaim többnyire visszatértek már a hazába, s kedélyes társalgás közben sokat elbeszélgetnek arról, milyen volt a magyar emigráns élete San Franciscóban, mely már akkor háromszor végig leégett, s ugyanannyiszor újra épült, de még mindig csak olyan törékeny anyagbul, mintha azok építenék, akik nem akarnak itt megvénülni.

Mindannyian emlékeznek arra a kis veres téglaházra, mely az aranymosások vízvezetője mellett egy kis fennsíkon épült. Ez volt Áldorfaiék tanyája, körülvéve négy acre nagyságú kerttel.

Serena hasznára fordítá Mr. Sparkins tanácsát. Nem választott kertnek való talajt, mint a többi kertgazdászok a San Joaquim partján elterülő buja őserejű mezőkön; hanem megvett egy nagy darab sovány homokterületet, mely fölött az említett vízvezető húzódott el. E vízvezető az akkori aranyásás rendszere mellett televény márgaiszapot hordott magával. Ezt használta fel Serena a homoktalaj termékenyítésére, s a siker már az első évben bámulatos lőn. Zöldségeit piacra sem hagyták kerülni; helyébe jöttek értök a San Francisco-i vendéglősök. Ő maga látott minden után, ami a konyhakertészet körébe tartozik, két fogadott szabad néger cselédjével. Ince pedig dolgozott, mint egy napszámos: azaz mint három! Gyönyörűsége telt ebben a munkában. A kertészkedés tudomány! Sok titka van annak, aminek kitalálása emberi vívmány a természet ellen. A természet bújósdit játszik; de meg engedi fogni magát. Rájött ő a szőlőmeghonosítás titkára is. A talajtól, a metszéstől, a neveléstől függ minden siker. Ő ápolta neje ültetményeit, s egész napokat el tudott azzal tölteni, hogy a káposztarászákat hintegette be dohányhamuval, azok ellen az apró nyálkás csigák ellen, amik azoknak legnagyobb ellenségeik, s nem jutott eszébe, hogy mi volt ő valaha, minő más világot járt be egykor – nem a könyv – hanem a kard.

S azok az óriási nagy káposztafejek, amik tán gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak, mikor közöttük véghaladt: „Látjátok, hogy eljött velünk a föld túlsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk, s mi vagyunk az ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt idekötve ehhez a földhöz…”

Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsaóriás:

– Csitt odalenn! Földhöz ragadt lapos fejű nép! Asszony volt, aki idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.

S az asszony dalolva járt a kert friss hajtású bokrai között, gyapotot, kávébogyót és vaníliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok között énekli a „Cserebogár, sárga cserebogár” nótáját.

A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát. Itt cserebogár sincsen.

Ince boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott benne.

Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint, s elbeszélték mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek vagy panaszkodtak. Egypár közülük a fémjelzést gyakorolta, s vagyont szerzett belőle; volt, aki a kártyaasztalnál csinált szerencsét. Megtörtént némely gróf úron, hogy szatócsboltot nyitott, s igen jól ment neki, s nem tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával csodakúrákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is elhordták a panaceáját.

Ince csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt a népvándorlás vízözönében. Az aranyéhes kalandorok évrül évre mélyebben ásták magukat a földbe le: az ő fái évrül évre magasabban nőttek fel a földbül.

Politikáról beszélni pedig éppen nem volt szabad nála. Kis szobájának ajtajára ez volt felírva krétával: Esernyőt, sárcipőt és politikát kinn kell hagyni!

Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad volt.

Ince honfitársai soha nem mondanak le a reményről. Lesz még Európában valami, ha a válságos „öt év” lejár; majd ha a francia köztársaság újra elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a híre a december másodikai államcsínynek, s összeomlott minden kártyavár.

Ettül fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgysem tették.

Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az aranyföldön. Ince gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső szüretet. Amint kiforrt a bor, Ince meghívta az áldomásra honfitársait.

Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a szabadban.

Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került asztalra, melyet magyar kertész az Újvilág szőlőt nem ismert földén termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az Ó- és Újvilág minden gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; amitől annyiszor lelkesültünk – a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)

Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban, áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel, teával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah, a bor, az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi szivárványossá ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt; demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.

Az új bort, az első bort nem lehetett anélkül meginni, hogy minden felemelt pohár előtt egy tószt ne robbanjon el kengyelfutónak.

Ince honfitársai lojális emberek.

Az első áldomás szólt annak az új hazának, aki a száműzötteknek menhelyet és ilyen jó bort adott.

Ittak rá ünnepélyes komolysággal.

A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, akik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a jókívánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az isten szaporítsa meg az ő házuk táját!

Incének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy titkot?

Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt. Ekkor aztán Ince emelé föl poharát üdvsugárzó arccal. Elmondá, hogy a jókívánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja hozni virágait. Koccintsunk poharat az első magyar egészségeért, aki ez új haza földén látja meg először az eget.

Ince szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena arcára, míg két könnycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.

Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, amely össze nem törött. „Az első magyar polgárért, aki az új hazában fog születni!”

S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia, minden logikának a földről eltűnnie, ha erre a tósztra rögtön nyomba az a másik nem következett volna, hogy „adja Isten ennek a születendő új polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!”

Ez a tószt pedig már a magas politikába vág. De hát aki bort ád a vendégeinek: ne kívánjon tőlük lehetetlent.

S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!

Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy tószttal.

Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.

Rászánta magát, s poharat emelt – Napóleon császárért. Ezt aztán egyszerre tízen hítták ki párbajra.

Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát, melyet még a többiek nem láttak, s felolvasó nekik belőle a világrendítő tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napóleon létrehozta az angol-francia egyezséget az orosz elleni intervencióra. Az európai háború meg van indítva.

Hajh, milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle – bor nélkül is; – hát még bor mellett!

Ince kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.

Eddig bele sem nézett a hírlapokba; e naptul kezdve minden nap eljárt a kávéházba hírlapot olvasni, s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap odahaza. Nem ízlett a munka.

A szép káposztákat ehette a hernyó meg a csiga. A nagy lapos fejek, amik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: „Nem lát meg minket a mi gazdánk.”

Serena tudta azt jól, hogy Ince miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha kitalálta, betöltse.

Már akkor San Franciscóban nagyszerű hírlapok voltak, amik a New York-i világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a „California Star”, melynek húszezer előfizetője volt, és félmillió dollárnyi hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a „Golden Globe”, amelyiket harmincezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer dollárra vitte még a hirdetményeivel.

Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával. Az eredmény nem maradt el.

Egy unalmas téli napon (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Ince levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az útiköltséget, ha vállalkozik elmenni harcitudósítónak az európai keleti csatatérre.

Visszamenni Európába! Ott lenni a csatatéren!

Szemközt azzal az ellenséggel, aki hazájából kiűzte! Látni annak a romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, amik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!

Óh minő csábító szózat!… … Nem lesz belőle semmi…

Ince zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle, s aznap nem ment el a kávéházba hírlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.

Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.

Ez ötszáz dollárt ígért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz csatatérre „our special correspondent”-nek.

Ince összegyűrte a levelet, s eldugta a zsebébe. Aznap minden kosarat elrontott, amihez hozzáfogott.

Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben, ha kérdezi tőle.

Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a levelekben, amik Incének annyi ráncot csinálnak a homlokán?

Hát hiszen Ince nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgyis tudhatta, mi van azokban, hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy férjét csábítsák el.)

– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép díj!

– Hogyan-szólt Ince felförmedve; – hogy én most tégedet ilyen állapotban hajóra ültesselek, nekimenjek veled ennek a hosszú tengeri útnak? kockáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden ezüstjét s Kalifornia minden aranyát nekem ígérnék érte?

Hiszen az igaz, hogy ezüstnek, aranynak nincs elég csábító ereje. De hát a távolról jövő híreknek? Mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld túlsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hírét? mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsüllyesztett orosz hajóhadrul? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók alakulnak Sztambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem mozdul-e az ő lába alatt is a föld?

Áldorfai Ince minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt, s kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.

Az Óvilág harca egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A lapszerkesztők ostromolták Incét a megbízással, mely egyenesen számára látszott teremtve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, aki egyformán tud karddal, pisztollyal, tollal és rajzónnal bánni; s akinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, ahol a forróját főzik, s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban díjaznak, mint egy minisztert.

Ha most a feleség nem volna!

– Fogadd el – monda neki Serena. – Tehetünk úgy, hogy én itt maradok, s te elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott? Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most már a szárazföldön át is utazhatni New Yorkig; s onnan húsz nap alatt Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen, az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk, s neked ismét vissza kell jönnöd: az isten megtart számodra addig, s a viszontlátáskor nem találsz egyedül!

Óh, mi édes biztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, amióta a krími csatatér vérvirágai nyílnak. Tettek után vágyik. Ő maga biztatta, hogy menjen. Ő maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről, férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait betöltve lássa.

Áldorfai Ince rá hagyta magát venni az európai útra. Serena még csak egy keserű könnyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet hagyott el benne Ince – mint egy feleséget.

Ez volt a legnagyobb áldozat, amit valaha nő hozott egy férfinak, akit szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, akit szeret. És éppen oly időben, amikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, ahol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt, hogy elküldje magától férjét kétezer mértföldnyi távolba, mikor annak arcáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!

Ki tudja, milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak útjában egy halovány asszonyi arc!

Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, amiért Ince visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán Ince is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet fel újra. Serena is hitte azt, amit annyian, hogy a keleti háború múlhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert tengerre csalt ez a fata morgana!

E történet írója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót mindannyiszor megcsalni, amikor tőle nagyszerű csaták leírását várja. Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni várostrom!

De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?

Az egész nagy háború egy nehéz álom volt, ami megálmodatlan is maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a birminghami csontlisztgyárnak, mely három év múlva a háború után kibérelte a sebastopoli csatamezőt, s az ott összeszedett csontokból spódiumot és fénymázt gyártott.

Nem írunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háború a színfalak között marad.

A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Ince. Ezúttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nosztalgiából.

Mikor Ince a Mississippi gőzössel megérkezett a San Franciscoi kikötőbe, a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői – és családja.

Igenis: már családja volt! Nő és gyermek. Minden postahajóval kapott levelet Serenától, amiben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott, s képzelme maga elé álmodá a gyermeket, akit még nem látott, s az anyját, kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött. Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az apja megcsókolja, s piciny ajkai azt mondják neki: „pá”: S milyen szép lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta, s milyen életvidám most. Beszélhetnek hozzá a többiek! Kérdezősködhetnek a párizsi kongresszus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, amit ezek a piciny ajkak – nem beszélnek.

Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egylovas fogatja vár reá, a volt kertészfiú néger pofája kocsiskalap alól vigyorog reá. Serena jól gazdasszonykodott számára azalatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozószobának, abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőlőlugasra rá nem ismer. Az öntözést bivaly hajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, amiben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára, s próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tíz hónap alatt, amíg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalábbis három esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s bolondul érte, ha az pici kezeivel bosszúból bajuszát, szakállát megtépi. Ezáltal aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel pofon legyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh, micsoda öröm, micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik azt, hogy a büntetést megkapják.

Beletelt két hét, amíg Incével annyira lehetett menni, hogy arra a kérdésre, mit csinál Palmerston, azt ne felelje, hogy már jönnek a szemfogai! S mikor Napóleon hercegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék e szóval „Igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!”

Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna vele beszélni. A krími „our special correspondent” kitűnő szolgálatokat tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krími levelek. Ince gyors és hiteles tudósításokat küldött; leírásai élethívek voltak; saját szemlélet után írt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne volt a csatákban és ostromokban, s amit látott, az ragyogó tollal volt megírva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen munkatársuk rendes díj mellett. Ince megköszönte az ajánlatot, s egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni, s az európai káposztát nem melegíti fel többet.

Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, amiből ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.

Az ismerős szerkesztők nemsokára ajánlatokat tettek Incének, amik annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok. Nagy expedíciók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan vidékeire; együtt a természetbúvárlat, a vadászkaland, a harc élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.

– Nem bánom – monda. – Megyek, ahova akarjátok. Felülök gályára, tutajra, öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napóleon biztatására nem ülök föl többet.

Néhány év múlva, mint hírhedett utazó vívott ki magának helyet a világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban, s tudománya s bátorsága értékesítve volt olyan téren, ahol azt méltányolni tudják.

Valahányszor egy ilyen hosszú expedícióból ismét visszakerült kis lakába a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg számára. Az első visszatérésekor kis fia már eléje futott, kit pólyában hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: „apa”; most már beszélt, kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménckedett a fiú; kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a Kordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai nyelven beszélt. S amíg egyszer az apja a Cotopaxi tűzhányó kráterének titkait búvárkodta át, azalatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a világon: megtanult olvasni. A gyermek minden viszontlátáskor nagyobb és okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.

Ince lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve. Bírt egy nőt, akinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű hölgy után csapongva, kinek neve: a „föld”. Ezt meghódítá új meg új alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségének, ki mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.

Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajúdások kora az Óvilágban.

Az olasz-francia-osztrák háború hírére Incének valamennyi még ott maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.

De Ince nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomáciában, sem hazafiaiban. „Humbug az mind, amit Európában kezdenek.”

Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar légióhoz, nem ment el se „our special correspondentnek”, se a „mi tábornokunknak”.

S milyen nagy elégtétel volt pesszimizmusának, mikor a nyár közepén meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villámhírt, hogy a béke megköttetett Villafrancában, s a magyar légió bele sem jött az akcióba. A diplomácia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a kacskaringós sujtást fel nem varrják; amíg az elkészült, addig vége lett a háborúnak.

– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a politikusok.

Ince most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a bosszút, harci ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, amik egyik hemiszfériumról a másikra átfutni kényszerítik.

Pedig, bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt. Ha ez a mosolygó arc nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! – ahogy a többi.

Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte, hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett felcsúfolva fennhéjázó reményeiben.

Azt mondá: „elég” dicsőség volt nekem, hogy a szőlőt, hagymát és káposztát meghonosítottam az Újvilágban.

(Ez ugyan jobbadán az „asszony” érdeme.)

– Meg, hogy fiam van.

(Az is.)