Walter Leó bankár

Az aláírt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle. Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leónak címezte azt, de mikor a grófnő azt aláírta, kitörülte a címzetet, s a bankár neje címét írta helyébe: „Walter Starrwitz Helena bárónőnek.” Ebből tehát megtudta Ince, hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Ince arcvonásain, s felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek tagjai bárók.

S miután e felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa arcvonásaiból, hogy ez tehát mégis mésalliance, szükségesnek tartotta megjegyezni kis idő múlva:

– Walter Leó nem azon közönséges bankárok osztályából való, akik minden utat-módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha éppen… No de „Schindel sind auf dem Dach”.

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, akik előtt nem lehet mindent kibeszélni.

Ez a gyerek a kupéban ülő rendőrbiztos volt.

No, de tudott más oldalról is Walter Leóra fényt vetni Hanna grófnő.

– Ő nem az a prózai ember, akinek csak számokrul és üzletekrül lehet beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitűnő énekesnő, fia hegedűvirtuóz, s ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán: csinos zene volt; nekem tetszett. Annak már van tizennégy éve.

– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.

– Igaz, hogy csak félmilliója volt készpénzben.

– Annyi sem lehetett.

– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.

– Ah! És miért?

– Hja. Schindel sind auf dem Dach.

Ezt meg már Ince nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt. Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja azt Waltertől is.

Hanem a második célzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a kupét. Akkor aztán Hanna grófné hosszan elmondá útitársának, hogy Walter Leó a cseh arisztokrácia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa; nevezetes politikai egyéniség, s mostani nejét a család teljes beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leó zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Dacára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már mindenüvé, s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört magának a peronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke bajusszal és francia kecskeszakállal, kiben Ince rögtön megismerte Walter Leót. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: „Minő szerencsétlenség!”

– Szegény Henrik! – jegyzé meg rá a bankár. – A mamát ez nagyon alterálni fogja megint.

– Mit mond erre Helene!

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a színházban volt, mikor a táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle, s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg; csak úgy sejtse elébb, magátul jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi baj. Csináljunk jó arcokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Ince, hogy Walter Leó házánál mégis nagyobb hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó arcot kell mutatni, nevetni, fecsegni testvére halálának estéjén, nehogy amazt megrémítse.

De hisz Incének mi köze volt mindehhez? Amint az ember a végállomáson kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; ki-ki keresi a maga úti motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon, s azt sem mondja útitársainak többé, hogy „mind a vízig szárazon!”

Ince is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.

De ezúttal csalatkozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt is, amíg a grófnő holmiját leszedegette a kocsibúl s amint el akart mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohóhó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

Incének örömöt okozott az, hogy ráismertek.

– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.

– Én még jobban. Áldorfai Ince, ezredes úr! – szól Hanna grófnőnek bemutatva őt, mire a grófnő szívélyesen mondá:

– Már volt szerencsém a nevét hallani.

– Kitől? – kérdezé Ince elbámulva.

– Hát biz a rendőrbiztostul.

– Hja, bizony – szólt Leó –, önt a híre megelőzi, és nyomban követi mindenütt. Amint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos a meghívással a rendőrfőnökhöz, s holnap egész nap nem lesz kellemesebb mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő főnökségeknél: pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra. Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidóvárost, a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön útlevelével mindenüvé, ahol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele maga.

– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!

– Áldorfai ezredes úri Micsoda façyon de parler ez? Hát ennyivel tartozom én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni ott, ahol nekem házam van? Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk. Allons donc!

Azzal Ince kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek nyújtva, a zsibongó tömegen keresztülragadta őket, s előgördülő hintajába felülve velük, elhajtatott a Vencel-téren épült pompás palotájába, hol érkezésüket egész inassereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult, s nem jött ki a vendégek elé. A bankár fia, első házasságából, a hegedűvirtuóz s a társalkodónő, Fräulein Cecil „csinálták a honneuröket”. Az érkezőkre tea várt, ami az éji átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó. Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Incének három szoba állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porcelán mosdószerek, vízfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Ince, hogy mi lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leó bankárhoz utazni, s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem kísérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, ami e fájdalmat láncon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve, Henrik testvére lelkéért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon töprengett: vajon mi lehet ez az idegen ember Walter Leóra nézve, hogy annak a kedvéért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, ahány alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését, testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle, hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak, melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltűnni azon alak, aki viszi magával az országok veszélyét, a háborút, forradalmat; hírének jötte titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kísérik; kivont pallosok, szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól, és mégis megy célja felé; nem ijed meg, enyeleg a veszéllyel! hideg nyugalma megbénítja az ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz, s teszi azt meggondolva, s vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy visszarántsa az örvényből – egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy percig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja abból.

Incének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól egy egész óceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt, s nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaliont; abban Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, amidőn egy ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karcolva: „Hanna”; s mintha e szétzúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag zengi: „Hanna!” Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom hagyománya. Nyakán egy malachitkereszt függött; annak is volt egy rejteke miniatűr arckép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a megváltó nélküli keresztet…

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bír. A fölébredő embernek első dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, amíg reggeli toalettjét végezte, lassankint rájött, hogy ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy Walter Leó őt egy időben a vagyona felével megkínálta? Walter Leó nem az az ember, akinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz elhinni, hogy akadjon ember, aki az ilyen ajánlatra azt mondja: „Nem kell!” A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják, hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Ince pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen lénynek kell lenni ez úrhölgynek, aki egyszer jajszóra fakad testvére hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kíséretlenül; aki egyik órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangú, magára hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak bánatos arccal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte. Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania: jól van, uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom, megyek egy szállodába, ahol szabadon zokoghatok.

Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.

Mikor Ince készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás szalonjain keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már. Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arcszínéhez nagyon illett, s hajába sárga tearózsa tűzve. A bankár neje kis finom termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porcellánfehér arccal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztüllátszott. A bankár fia, első házasságábul, egy szelíd, szűkvállú ifjú volt, hosszú haj borította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpcös, eleven, mozgékony alak, kitől éppen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában sem adta ki az őt megillető apai jusst. Piros, mosolygó arca, homlokán a felálló üstökkel, két halántékán a szétálló huncutkákkal, orra alatt a hosszúra kipödrött bajusszal s állán a hegyes Napóleon-szakállal egy tökéletes apostoli keresztet képez, mint illik a feudális nemzeti párt bankárjához.

Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:

– Íme, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem azután, hogy Ince kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett hevesen zokogni, s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen, s nem tudott szóhoz jutni.

Hanna grófnő bámult.

– Úgy van az! – szólt a bankár önelégült arccal, Hannához intézve szavait. – Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat. Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna.

Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem bírom többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurcolta egy hirtelen alakult lincstörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém, hogy áruló; hogy kobozták el portefeuille-ét benne levő vagyonával, hogy ült már a siralomházban, kivégzésre ítélve: ezen csak fussunk át. Csak ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy angyal, mint egy legendai hős, szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb lázítót, s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek, az igaz, becsületes hazafiakból alakult bíráknak, azok meggyőződtek, hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét. Ah! az én Leómnak.

És azzal megcsókolá Leója homlokát.

– De nemcsak az életemet – szólt a bankár –, hanem a vagyonomat is. Ez az én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én portefeuille-emet is, melyben összes vagyonom volt, kerek félmillió, odahozta hozzám, s azt mondta: nézze meg ön, uram, nem hiányzik-e belőle valami? Úgy-e így volt, ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt feleltem nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van, mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, aki azt megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh, de szép gyönyörű fickó volt akkor, abban a honvédruhában! „Tartsa meg a sajátját, uram, mi az igazságért harcolunk, nem a jutalomért.” Szép mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én, uram, nem szokásom a hencegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): „Ha én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosztettet hajtsak végre!”, s nem vette el a vagyonom felét magának, s nem adta a büszkesége felét ide nekem. Még elkísért a végső őrszemekig, ahonnét biztosan jöhettem haza. Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes barátom hol járt. Még ott, ahol minden ember aranyat keres, ő ott is csak büszkesége nagy kapitálisát öregbítette. Kamatot kamathoz rakva. Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.

Helene baronesse kacagott örömében, s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgye, hogy minő jó barátunkkal utazol?

Hanem azután csak egy perc múlva vége volt az örömnek. Csók, ölelés helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam! Tudod, hogy mi mindig civakodunk együtt. Én a demokraták részén vagyok. Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy minden demokrata rabló, kommunista; milyen szép lett volna neki megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is kommunista-e? Nincsenek-e a demokraták között is nemes emberek? Fogadom, hogy fél nap alatt élet-halál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal. Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! – gondoló magában Hanna, és arca sápadt lett, mint azok a kameák, amik faopálba vannak vésve.)

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött – szólt duzzogva Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak számára a reggelit, s emellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette meg a teakatlanon, hol a tea közé öntött tej helyett feketekávét. – Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shocking!

Hanna két keze összetett ujjhegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a cukorfogó csíptetőt úgy hajította le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És éppen az éjszakai vonatot választani a te utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedűművész igen okos védelmet vélt kigondolni, amidőn mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali vonat volt az, amin Hanna elindult; de útközben valami fennakadása történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lórum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a komornyik bejött.

– Vencel! A mai lapokat!

Vencelnek pedig már meg volt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképpen sikkassza el.

Vencel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a szerkesztőségbe, az expedíciókba, s szidja le őket, miért ily rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. Amíg Vencel odajár, mindenki csendes lélekkel elköltheti a maga kávéját, teáját és pumpernikkel-szeleteit sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelemmel; ő maga teát iszik, de férje kávéjába cukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a kaviárba, amit az zsemlyeszeletére mázolt; Incének elmondja az egész napra való programot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal visszük, s olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a „Shuselka nam posnyé”-t.

Egy szép szelíd papagáj azalatt odarepült a vállára, s gyönyörű smaragdfejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, ami oly ideges gyönyört idézett elő nála.

E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a hölgy:

– Jézus, Mária! Mi az?

– No, hát mi az?

Pedig csak Vencel jött be.

– Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt képpel jön? Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami attentatum? Szólj: mi baj van?

Vencel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy már az Isten úgy teremtette az arcát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kísértetes hangon beszél, mint egy halottbemondó vagy egy koldus.

Vencelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Miért foglalta volna le, te tolpats?

Vencel annak tudta okát találni.

– Pan Rieger beszéde volt benne.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger beszéde?

Már ebből a kelepcéből nem segítette ki Vencelt a tudománya; azt felelte, hogy „azt is”.

Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.

– Mars ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztuljon el rögtön a háztul! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arcátlanul hazudni a szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fújtatni a tüzet. Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez, s azt interpellálta fenyegetően lágy és rettentően hízelgő hangon:

– Ugyan, édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések között; amelyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!

Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helene:

– Ugye-e, kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe, rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuóz még jobban odaszorította a vállperecéhez az állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt a nagy bűnt?

Helene azután kitört a kommentárral.

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, amelyen én szokott helyemet a Teyn-templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, amelyen én nem voltam templomban. Eszerint én tehát vagy bolond vagyok, vagy ateista? No, hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, aki elalussza az ünnepnapot? Vagy manicheus? sabbathianus, iconomachus? Mi?

Soha ilyen kelepcébe nem volt még szorulva a szegény művész. Leó megszánta a fiát, s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána szállt maga is.

– Engedjen meg, kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki. Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a demokrata párthoz tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a „Fehérhegyen”.

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit, és elkezdett kacagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve: összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész policeit; új ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők között, s még a szegény vak Ziskát is előhurcolják a koporsójából. Igazán kacagni való tréfa.

Ince parázson ült e jelenet alatt, aminek indokait nagyon jól érté, s azt mondó latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy „medicina pejor morbo”.

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! – fordult most őellene az úrnő haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is veszélyesebb furfanggá. – De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával; leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán, vagy sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van rá. Vencel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó bankár: neki ez mestersége. De ön, uram, katona, aki az igazságért harcolt, aki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet hazudnia. Mondja meg az igazat.

Ince számára nem volt kitérés!

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat egymásba ütközött. Henrik gróf kísérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly sérüléseket szenvedett, amik miatt vissza kellett térnie Königinhofba. Ez az oka, amiért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá:

– Ezt én sejtettem, ezt súgta valami.

S aztán könnybe lábadt szemekkel tekintve végig a család tagjain, elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Incéhez:

– De, ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputáció?

– Nem lesz szükséges, bárónő.

– Az rettenetes volna – folytatá kerekre felnyílt szemekkel –, ha egyszer csak úgy jönne elém, hogy fél keze vagy fél lába hiányzanék, vagy arca nem volna az, ami volt. – Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint hirtelen Ince karjára tette kezét.

– Ugyebár, uram, a viszontlátáskor olyannak fogom őt látni, amilyen mindig volt?

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot látni, amilyen mindig volt.

Helene szemei tudtak olvasni az arcvonalmakban, s Ince vonásai áruló nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Ince kezét, s ezt susogá:

– A viszontlátáskor olyan lesz ő, amilyen mindig volt? ugye? mert meghalt?

S forrón megszorító Ince kezét.

– Ezt köszönöm önnek.

És aztán nem tört ki belőle sem könny, sem ijedtség, sem kacagással vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:

– Bocsáss meg, én szentem, én mártírom. Aki eltitkoltad előttem keservedet, hogy engem kímélj; nem sírtál, nevető arcot mutattál előttem, s tűrted, hogy civódom veled. Ugye, milyen kegyetlen zsarnok egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomei szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek. No, de nem soká tart ez már neked. Csitt!

A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.

Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyújtva neki csókra, s megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Vencelt is behívatta, s azt mondta neki kegyesen: „Maradhatsz továbbra is”, s egy selyem nyakkendőt ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen tartott a számára.

(– Ez már tíz év óta a nyolcadik selyemkendő, amit Vencel kap – súgá Leó Incének, de oly hangon, hagy Helene is meghallhatta.)

– Ez azt bizonyítja – szólt az úrnő –, hogy igen sokszor megharagszom, de ugyanannyiszor kibékülök.

Azzal, kezét Ince karjába fűzve, átvezetteté magát vele a szalonba, menetközben közelhajtott fővel mondva neki:

– Lássa ön, az a modor, amellyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen elvette e rémhír fullánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap alapítványt teszek a kapucinusok kolostorában, örök misére, szegény Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!

A szalon asztalait albumok foglalták el művészi akvarellekből, fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leó is, Ince is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte akadtak olyanokra, akikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az ismeretlenek közt a bárónő volt Ince cicerónéja.

Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű, életvidám arc, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habosselyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillagkereszt és fején diadémmal körített bársonysüveg.

– Ez császárnénk testvérje – mondá Helene bárónő.

Ince beérte annyival.

A családi albumban aztán voltak a családtagoknak különböző időkből felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó készséggel ajánló fel Incének az ő családtagjainak arcképeit, cserébe kívánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, ahol legközelebbi családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Ince fényképezett arcának Hannáét kellett érinteni.

Ominózus véletlen!

Az asszonyok szeretnek összeboronálni.

Mikor Vencel, a komornyik jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a rendet, hogy Ince ismét szemközt kerüljön Hannával.

Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Ince cicerónéja.

Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni Baedeckeren elkövetett plágium volna. A messze középkorból leszármazó emlékek azok: századok hamvátul befeketítve; hajdani nemzetnagyság kővé vált tanúi.

– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik fővárosukban, Budapesten – kérdé Hanna grófnő.

– Nincsenek – felelt Ince. – A mi királyi székvárosunk nem Budapest, hanem Székesfehérvár, s ott csak múltunk romjai vannak: három korszak omladékain épült fel a negyedik.

Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok ravatalaival nem temették el: élve tartják a múltak iránti kegyeletet.

– Vannak-e önnek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?

– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbár hadviselés, s ami ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb kéz, amit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott lenni.

– Csitt! Hátha valaki meghallja!

A sétaút a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákbul alkotott városrészen. A hajdani husziták, az újabb kori declaransok nem jönnek itt szembe rájuk: minden ismerős, aki velük találkozik, délutáni egy órakor „wünsch wohl gespeist zu haben”-nel köszönti őket. Csak a kőszobrok protestálnak még itt.

A legszebb kilátás Prágára a Terézia-rend hölgyeinek palotaerkélyéről nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett ötven krajcár szabott díj mellett.

Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Ince azzal a mosolygó arcképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik.)

Incét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!

Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe könny tolul, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e könnyek indokát? úgysem találná meg!

Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott: „Szegény Hanna!”, s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei égnek a könnyek visszatartásától. Így nem testvérét siratja az ember, hanem saját magát.

Vajon mi baja lehet?

Ha ezt ki tudná találni Ince, saját életének talányát oldaná meg vele!

– Milyen hideg van e termekben! – suttogá Walterné, ideges borzongással, mikor elhagyták a Terézia-rend palotáját.

A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Incének azt a kis egyszerű tanácstermet, amelynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe levetették, s azok épen maradtak.

Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére, s tekintetében az a gondolat volt olvasható: ne kísértenők meg, hogy lehet az!

Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, akik szenvednek, nem jó magasból alánézni. A repülés vágya támad fel bennük. Incének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – „Ez a rejtély nem teneked van feladva megoldásra.” Pedig mégis mindig azon törte a fejét.

A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkísérték lakosztályukba, s azután Walter Leó Incével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta vele a hivatalos helyeket, ahol Incének okvetlen be kellett magát jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kíséretében sokkal gyorsabban elvégezték a dolgát, s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy rendőrbiztos kísérni fogja a magyar határig.

Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár:

– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?

– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.

– Azt gondoltam is.

– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.

– Az tizennégyezer-négyszáz osztrák forint az ázsióval. S mit szándékozik ön azzal kezdeni?

– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.

– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan. De én bizonyosan tudom. Három dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általános természetét, meg azt a világot, amibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a pénzét nálam. Én először is tíz percenttel fogom azt kamatoztatni minden kockáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.

– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb percentet nem fogadok el a törvényesnél.

– Azon majd megegyezünk.

Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni. Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, amikből nem lehetett könnyezés nélkül kiszabadulni. Ha Incéhez szólt, annak megholt nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről beszélt, ki most a ravatalon fekszik.

– De kedvesem – inté Helenét Walter Leó –, te már egész siralomházat csinálsz a lakománkbul!

– Kedveseink miatt sírni gyönyör!

S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, dúskálkodni a fájdalmakban; a megittasodásig élvezni a könnyek mámorító cseppjeit. Poppaeának nem voltak kegyetlenebb gyönyörtúlzásai.

A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást imádkozni. A hölgyek ájtatos katolikusok voltak még hazulról.

– Hála isten; volt mit ennünk – és sírnunk! Amen. – imádkozék prózai humorral az ebéd végeztével Walter Leó. – Igazán mondom, náthát kaptam a sok sírástól.

Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.

Vilmos előhozta hegedűjét, s mostohája zongorakísérete mellett eljátszott valami hosszú „etűdöt”,ami bizonyosan igen szép lehetett, de Ince nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak „érzése” volt, de nem „érzéke”. Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska cigány vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.

Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.

Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére. Azután Helene is unszolni kezdé: „Hát valami ünnepélyes komoly melódiát: a mi vendégünk kedvéért!”

Ince tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez. Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora előtti taburetten, s csodálatos szép hajlékony ujjait az elefántcsont billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes komoly melódiát játszani – a kedves vendég tiszteletére.

A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy himnusz, melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: „Gott erhalte unsern Kaiser.”

Csakhogy „ez a mi kedves vendégünk” egy magyar forradalmi ezredes, aki ezt a gyönyörű néphimnuszt akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári vesztett csata után a bástya fokárul harsogta azt alá az osztrák tábori zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a „mi kedves vendégünk” most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… Midőn ezt a melódiát újra hallja.

Hanna újrakezdi a dallamot, és változatokat játszik belőle; míg a mi kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek, ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát, és tündéri ujjakat, amik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.

Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár, s eddig ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s ami felhangzik a lázadó ércsodronyokból – az a Rákóczi-induló.

A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is, egyszerre maga előtt.

Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. A titkos írásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy felfoghatatlan jelleme olvasható.

Az utazás a testvér kíséretében… Az út tovább folytatása a szeretett bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dac, s a rögtön rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért felismeri; … a könnyek, miket nem bír visszatartani, midőn Prágát maga előtt látja;… a néphimnusz és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy politikai kombináció gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, akik egy nemzet helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?

Ince meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes, földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz lesz hasonló, akiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.

Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül mert kezet szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt. Ezzel a gondolattal vett búcsút tőle.

S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.

Vannak babonás emberek, akik azt hiszik, hogy kedves halottaik láthatatlan szellemalakban is környezik őket, s nagy szorongattatások, kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad, azt ők sugallták titokteljesen.

Talán neki is Serena súgta ez eszmét?

Nem volt az igaz; de Incének jó volt azt hinni, hogy úgy van. Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben az ő végzete lakik…