Ismét itthon

Mikor Áldorfai Ince Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról, s egy kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt. Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is, meg ő is. Vajon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle? egy kavics meg egy ember?

Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnesztiáért, s aztán sietett Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kísérete, s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a kupéban az ülőhelyeket; minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–49-i szabadságharcot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé.

Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki, s nemigen törlészkedett hozzá, még egészen jenkinek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas cilinderben, kaucsuk felcipőkben, kezében esernyővel.

Este későn, amint a vonat megérkezett, a vendéglőbül, ahova megszállt, egyenesen sietett a képviselői klubot fölkeresni. Gondolta, hogy ott régi ismerősökre talál.

Amint a népesebb utcákból egy mellékutcába betér, három férfival találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát. Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa színű orral, s villahegyesen kifent fenyegető bajusszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon hatalmas sastoll; cifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon maradt kezében egy hosszú csábbot.

A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb kontingenst szolgáltatta a has; a jóllét túlságától piros az arca, s kövér tokája eltakarja a selyem nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka, nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell tartania, hogy ki ne süsse a pipakupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy nagy sallangos bőr dohányzacskó, de abba van három font dohány beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beíratni a temetkezési egyletbe.

A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel, melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő és más egyéb, csak pipaszár nem.

Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek a „Kis Pipá”-ból.

Ince veszi azt észre, s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, amit már e délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.

– Szervusz, cilinder! – dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű polgártárs.

– Üsd a fejébe! – kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten ember.

A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat húzván Ince figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.

„No ez szép üdvözlet, első belépésre!” – gondolá magában Ince; azonban ő sem volt rest a „fogadj isten”-nel: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A jobb öklével úgy orron ütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprűszakállúnak az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb alkatrészét, amitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem tudott lélegzetet venni.

Azzal otthagyta őket, és sietett tovább. Siettében meggondolta a dolgot.

Bizony isten, mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invázió ellen. Ahová a sarkantyús lábunkat letesszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a világ meghallani, ami igazsákunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb, zsinór és toll alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt; Amerikában a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is paraszt viseletet hord: egyre megy ki, s így is jól van.

Most már Ince nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.

Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Incét, hogy maga is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.

Mert szó ami szó, a magyar viselet nagyon szép.

Most azután, hogy a Váci utcán végigment, egyszerre minden ember ismerőse lett. Tízen, húszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, amerre járt, s messziről kiabálták, hogy „éljen Áldorfai Ince!”

Ő pedig mondá magában: „Köszönöm neked ezt, óh, sarkantyús csizmám!”

Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték magukkal vacsorázni. Tele volt minden ember jókedvvel, dicsőséggel, arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak központja Áldorfai Ince volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag arccal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek olyan nagyon, s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit. Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen nagyon ünneplik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható fel?

Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Ince.

Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállására. Készült levetkőzni.

Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át egy menekülő dandárt keresztülhúzni.

Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A csizma maradt a győztes.

Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról, ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert amidőn már megadni készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utcán nagy zajt hall közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczi-induló zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól, s a házfalakra veres tűzfény vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.

„Most van a szüretje” – gondolá magában Áldorfai Ince; s ő is felölté ismét dolmányát, hogy megnézze – kíváncsiságból e szép jelenetet. Az utca megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délceg ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok számára, éppen a vendéglővel szemközt.

Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten, gondolá magában Áldorfai Ince, s találgatta magában, ki lehet az? Amint a nagy éljenriadalt még hangosabb „halljuk” kiáltásoknak elvégre sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délceg fiatal polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez, ki nevét napsugarakkal írta fel hőstetteiben a haza egére; s ki amellett szintoly bölcs, mint amilyen vitéz; s egyrészt hivatva van alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s akit követni fognak ifjak és vének életbe és halálba.

„Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utolérhetetlen nagyságú férfiú, aki a bölcsességet és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta magában?” – gondolá Áldorfai Ince, s maga is kíváncsi volt megismerni ezt az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn ugyancsak kiáltozták már az „éljennel” kevert „halljukot”.

Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve Ince ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.

Ince szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelöl a hórihorgas, akinek még most is félreáll az orra, s fel van dagadva, mint egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.

Ince azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak az arca az örömtül.

– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! – kiált, karját nem birkózásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz már?

(Hogyne ismernélek? gondolta magában Ince, hiszen ezelőtt három órával ütöttem így félre az orrodat.)

– Én vagyok Sámsoni Lenci, őrnagy, hajdani bajtársad, akivel annyi csatában harcoltál együtt.

Ince csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott „lakoma alkalmával”, ki „ott” igen vitézül viselte magát.

Ezzel összeölelte, -csókolta Incét, s bemutatta neki a másik két urat is: a kis tömzsi „Csángó Náci”, a potrohos pedig „Ordasy Micu”. Az előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?

Mind „régi” jó ismerősök.

– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a dolognak. Az este egy spicli német kötött belénk az utcán, csúfolta a kacagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a cilinderére: s arra a spicli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett belőle.

Lenci bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett rajta.

– Hát aztán a cilinderes spicliből mi lett? – kérdé Ince malíciával.

– Az meghótt – felelt rá komolyan Lenci. – De csak ne lett volna a félkezem a guba alá dugva!

– Akkor kétszer halt volna meg! – tódítá Ince.

– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.

– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?

– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikciót? Most gyere le szaporán! Azért jöttünk deputációba, hogy levigyünk: aztán gyújts rá valami szép beszédre.

– Hagyjatok nekem békét – szabódék Ince. – Nincs énnekem semmiféle érdemem a világon, amivel erre az ovációra rászolgáltam volna. Nem tudok én nektek semmit mondani.

– Csak te gyere le szaporán. Majd súgom én neked, hogy mit mondj! Majd a szádba adom én a szót szépen.

– Ejh, énnekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz – monda Ince bosszúsan. – Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!

Könnyű azt mondani, de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a levegőbe, akkor aztán már négy lába van, s menni kell, amerre azok viszik. Azok pedig leviszik az utcára, s addig le nem eresztik a földre, míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Ince nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, amit Sámsoni Lenci súgott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de mégis beszélt annyi mindenfélét, ami eszébe jutott, hogy alig tudta végét szakítani.

Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját a markából. Az egy újságíró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a holnapi lap számára azt a szép beszédet – írásban.

Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s lediktálni, amit beszélt.

Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a keserves munkában, melyet végre mégis csak a kívánt siker koronázott.

Incének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a hazaszeretet.

Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfújja. Egyszer csak csörren az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő, s odaesik az ágyára.

Ez az ellenvélemény!

Szép gömbölyű kavics volt, amilyen a Dunaparton terem. Ince eltette azt emlékül a másikhoz. Van már kettő! Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt beamtertől jöhetett ez a merénylet!

Mi pedig azt hisszük, hogy maga a buzgalmas riporter hajította be azzal a kaviccsal az ablakát, azért, hogy másnap megírhassa, milyen Orsini-bombát vetettek be a reakció zsoldosai a nagy férfiú hálószobájába; ami annak a hírét még jobban fogja növelni, s személyének becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.

Kitelik tőle!