KORTESDOLGOK ÉS CSALÁDI BAJOK

Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogén elemek egy sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek bonyolulva.

** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt konzervatív párt soha. Éppen azért a tens rendeknek, minthogy semmi ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A főispán - szóló - volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem veszekedhetett az egész kongregációval, s ha tette, válogatott stílusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kancelláriában azt határozták el, hogy minden megyében, ahol még nincs, meg kell alakítani a konzervatív kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, ami neki aztán nem kis főfájást okozott. Honnan vegyen ő ** megyében konzervatíveket? Bár legalább vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi komisszáriussal fenyegetik a vármegyét.

Nagyon erős szövetséges volna e célra a veje, Bálvándy; akire a leánya férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párizsi fatalitás miatt éppen az ellenkezője történt meg annak, amire számított. Hogy a Decséry család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került vő kiváltásával, amíg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nemcsak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözveggyel elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is csak az ő magánbaja, de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem látogatta, a főispánnal éppen csak a megyegyűléseken szokott találkozni, ott is csak azért, hogy a főúrnak "malleus"-a legyen.

Malleusnak nevezik a kalapácsot - diákul. A zöldasztal mellett aztán ez a titulusa egy olyan hatalmas vagy főrangú vagy eszes vagy kitűnően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak apróra megtörésében találja hivatását; ki, amint ellenfele megszólal, siet magát utána feljegyeztetni, s a retorika minden eszközeivel agyonkalapálja az "előtte szólót". Ezért a "kalapács" cím.

Ehhez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangú is volt, eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csúnyául bánni egymással: de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy "Kein Bruder in der Politik".

Konzervatív pártot pedig kellett csinálni ** megyének, akárhogyan.

Hiszen lehet "akárhogyan". Van ott egy sereg prelátus, egynehány főúri gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó hivatalvadász fiatalember, talán egy kis sértett hiúság is szolgáltat némi kontingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű barátok, akik ebben a megyében is bírnak fekvő vagyonnal, hogy a publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy falanx, mely bolond kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjámin úr is megkapta az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken majorescóvá tétele, hogy otthon ápolja a tyúkszemeit, hanem hogyha úgy kívántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan pártot nagybecsű személyével öregbíteni. E felhívásnak eleget is tett, s a nagyasszony kíséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, ahonnan aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és pártértekezletekre, szörnyen elbízva magát, hogy jutott valahára egy olyan társaságba, ahol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak tartják azt, amit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifesztációra, mellyel lételét a világ előtt tanúsítsa, s erre egy igen jó alkalom lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nemigen népszerű hercegi kormányzója, kinek missziója lett volna a magyarországi megyéket beutazgatni a főispánok kíséretében, s a nyerendő ovációkban az új politikai rendszert inaugurálni.

Kezdetett a diadalkörút éppen ** megyével. A herceg jött is a főispánnal, a megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

A küldöttség csak megvan; de hát ki fogadja el?

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, aki nagy ékesenszóló, az ugyan elfogadhatná őhercegségét, ami a szónoklatot illeti; de miután az elfogadás alatt nemcsak szép retorikai trópusokat értünk, hanem egyúttal az egész frekvenciának úri módon való megvendégelését is, az pedig úgy belekerül kétezer forintba, mint egy krajcárba; s miután a püspökök már akkor is tudták, hogy kétezer forint olyan isten adománya, amit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitűnő szónok azzal mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy őneki nagy vértolulásai vannak, amik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni. Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tisztességből, míg utoljára valakinek eszébe jutott felkiáltani: hát hisz itt van Béni bácsi! - Igazság! Itt van Béni bácsi! - kiálta fel aztán az egész értekezlet egyhangúlag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni arra a gondolatra, hogy íme ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát; de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe, és rá hagyta magára nyomni a díszes szerepet, ami senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a domíniumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett dicsekedni Andrásnak, a libériás hajdúnak a nagy dicsőségről, ami őket érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog kerülni; ellátni az egész vendégsereget, urát, hajdúját, kocsisát. Hát még a hosszú diák szónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehűtötte Béni bácsi kedvét. Ej, azt a megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá. Mert hátha mármost a mama azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész siserehadnak! No, az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a becsületes, jószívű András per sundám-bundám elő nem hozta volna otthon a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a famíliáját.

A majoresco dobogó szívvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani.

Hát mit mondott volna? Magánkívül volt örömében, hogy végtére is az ő kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát, hogy a hercegi kíséretet hercegi módon fogja ellátni. Kerüljön, amibe kerül. Béni bácsinak újdonatúj magyar díszruhát rendeltetett Pestről Klasszy Vencel klasszikus ollója alól, s hozzá ezüstös csójtárt a díszparipa számára.

No még azt is! Hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a herceget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mindamellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos mentébe, paszomántos aranysarkantyús csizmába, mikor feltolták arra a cifra lóra, mikor a kísérő hajdú eszébe juttatta, hogy a beszéde ezen kezdődik: "excelsissime princeps! " - hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy mi szorítja olyan nagyon a lábát: a cifra csizma-e, vagy a ló, vagy a diák dikció; s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a hátáról, vagy a ló, vagy az oráció, vagy a herceg.

Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, odalovagolt az érkező herceg kocsijához, akit midőn meglátott, s azt látta, hogy az nem olyan herceg, amilyent ő "Angelo, Padia zsarnokában" szokott látni, hanem egy hosszú képű német, kurta gallérú porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András, hogy "excelsissime princeps!". Ő bizony ahelyett azon kezdé, hogy:

"Alásszolgája!"

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: "köszönteti az édesz mama, szívesen látja egy kisz vacorára."

A herceg nagyot nevetett, a bandérium iszonyú viváttal ütötte el a dolgot; a herceg mellett ülő főispán bosszúsan adott jelt a kocsisnak indulásra, s azzal robogott hintó és bandérium a Jenőy-kastély felé, Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgyhogy senki sem érte utol, még András sem: s ennélfogva hamarább hazaért, mint az egész bandérium, sőt hamarább hazaért, mint a lova, amennyiben a veranda előtt keresztülbukott a lónak a fején, s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol telivért.

Nagy baja nem történt, csakhogy éppen a térdein kirepedt a karmazsin öltözet, de viszont az a haszon lett a mutációból, hogy az udvarára érkező herceget, most már a zsebéből előhúzott igazi latin szónoklattal fogadhatá, mely ezúttal, gyalog lévén s fogván a két fülét, az olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herceget és kíséretét, hogy csakugyan vacsora lett belőle, ahogy Béni bácsi ígérte; s e lakoma alatt Béni bácsi, dacára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a mindenféle jóból, hogy vége felé per "uram-bátyám" kezdte traktálni a herceget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még; mire Béni bácsi azt felelte, hogy "non, sum adhuc virgo" (nem, még hajadon vagyok) - ami általános derültséget gerjesztett: a herceg eltette azt magának örök emlékeül.

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni grófokkal és hercegekkel.

Voltak azonban, akik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy "oportet, ut fiant scandala". (Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy amilyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, akik a botrány megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelíd macskazene forma nagyon elkelt volna a főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagyvárosban emiatt nemigen jön az ember zavarba, ott megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt serpenyő; ember akad elég; hanem egy olyan provinciális székvárosban az nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és diákot hamar fülön csípi a majszter és a professzor; felnőtt ember pedig restell az utcán nyávogni és rikoltozni.

Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.

Amíg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy család becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: azalatt a megye másik határán közeledett valami harminc szekér, megrakva a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival. Bálvándy szedte őket össze, s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni. Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; hanem megérdemli az a rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, akivel a saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál, mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz korteshadat ** megyébe, maga ajánlkozott neki: "aztán szívesen látom az egész társaságot délre a pusztámon".

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami nyolcvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső állomást majd Gödénylakon tartják: oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Ó, Berti igen szívesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az élceken; eközben pedig jócskán elmúlt a dél, míg elvégre egy öreg kortes bátorságot vett magának meginterpellálni a szíves házigazdát, hogy jön-e már az az ebéd, mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma messze el kell menniök.

- Micsoda ebéd? - kérdi Berti elbámulva.

- Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.

- Híttalak ám délre, de nem ebédre. Ki mondja azt, hogy délben enni kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.

A nemesurak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg; - mert hiszen, ha egypár tinó vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagy hirtelen ebéd lesz, ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet, sem semmi megehető hússal bíró állatot, sem egy krumplit, sem egy harapás kenyeret; Berti mindent, ami mozdítható és megehető, elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyújtani a házát; de a kolomposok elcsitították őket: "drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni".

Úgy kellett aztán nekik étlen-szomjan az esteli állomásukig elvergődni.

Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton számíthat.

Azon a napon, amelyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő küldöttségeit; amint beesteledett, s minden tisztességes ember álomnak ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai csendet. Olyan lárma, amilyent ebben a városban sohasem hallottak. Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.

A förtelmes zaj a főispán lakását választá célpontjául.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők, honnan jöttek, mi a nevük. Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vadidegen ábrázatok; egy lelket sem lehet közülük felismerni.

Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég förtelmesen fújják.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit, mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!

Most egy nevet kezdenek kiabálni.

- Fújjad, Csollán! Mondd, Csollán! Hová lett a főispán?

A vers után elmondja a helyeket, ahol a főispánt megilleti az időzés: s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

S újra rárivallják nagy röhögés között:

- Fújjad Csollán! Mondd, Csollán!

Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget. Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt hazafelé; otthagyva ** megye székvárosában a macskazene iszonyú következményeit.

A herceg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták Bécsbe; ** megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban történt hallatlan botrány megtorlása "delegatum judiciumra" bízatott: annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói, s ki volt annak a vezetője.

"Csollán Berti!"

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gödénylakon. Száz tanú állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, aki előénekelt ama híres macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott, félve a rászedett kortesek bosszújától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az ítélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét adni, s Csollán Bertit csukatni be érte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, aki csak közel férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát-borsát a Decséry főispánt ért kudarcok képezték, kellett vinni a háziasszonyi szerepet - Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élceket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arcán mindennap. Mikor azt a híres macskazenét adták a főispánnak, akkor neki éppen egy víg táncestély fényénél kellett szégyentől égő arcát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utcán.

És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiúról, aki az asszonyoknak ideálja.

Hanem a nők sokat eltűrnek: megbocsátanak.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját, s azt a legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt, s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könnyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet; hogy mikor valakire azt mondják, hogy "országos gazember!" - ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, aki tudott hazát szeretni anélkül, hogy gyűlölt volna; aki hordta szívében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett mártírjuk; hanem annak a családjához, akit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Haj, ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna, s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.

Dorothea járatta magának mind a két lapot, amelybe Kálmán írt, és amelybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kísérte mind a kettőt, és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, aki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek. A silány polémiának egyik elengedhetetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidó szatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Ó, minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.

Azt is jólesik a silány polémiaírónak kihíresztelni, hogy az ellenfél nagybeteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni: hátha a két forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, aki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És mégsem átkozza azokat, akik őt elvetették.

És Dorothea szíve minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, amilyenné önmagát teremté. Ez a másik - senkié sem; nem is kívánja, hogy szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szívét kapta meg, de kincseit még nem.

Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejcseket!

Nemcsak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt előbb kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett megsértés napján túl nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

- Uram, én el akarok innen utazni.

- Bécsbe kíván ön menni szülőihez?

- Nem. Erdélybe óhajtok menni.

- S meddig óhajt ott maradni?

- Hat hétig.

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.

- Együtt fogunk utazni, ugyebár? - kérdezé hideg udvariassággal.

- Remélem. Legalább oda.

- Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestánsokká kell lennünk.

- S ez öntől nagy áldozat lesz; miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.

- "Azután" majd visszatérek az ortodox hitre megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.

- Az az én magánügyem.

- Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?

- Ismerem.

- Tehát kívánja, hogy azt a házat megvegyem?

- Le fog vele kötelezni.

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni azáltal, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kísérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis utat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyűlöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre anélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát őrajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arcát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatatlan alakot riasztott el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melankolikus zűrhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelműen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A bosszantó dac után, mellyel Bálvándy a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyűg volt már az összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea csak Kolozsvárról írta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.

A családi tanácsban nagy lett emiatt a zavar.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, aki atyját s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté - de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbe ejtettek. A leghívebb katolikus családnak egy tagja kitér hitéből, és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfára! Pedig más útja az elválásnak nincsen. És az után ha elvált is férjétől, csak protestáns úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és íme megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kell tűrni, nem lehetett segíteni rajta.

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, ami olyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez örömtelen ifjúság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sohasem volt felségáruló, rebellis, emigráns és protestáns vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a konzisztórium ítéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, amivé kitért.

Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesújtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kívül, amit Bálvándyhoz vitt hozományul, s amit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.

Csakhogy mindez késő volt már.