A PUSZTÁBAN

A színészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

- Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

- Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváriéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! Ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, húgomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, ahol valaha találkozhatnánk, hogy még a kívánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ezáltal védencem vagyonát, ami végveszélyben forog (hiszen én is ismerem a válóperét), amidőn egy harmadik által elkergettetem azt a színészt, akiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyúttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja azáltal kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen, s ne jöjj hozzám többé; pszicholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

- Ah! Ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

- Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az útra, amelyen én elindultam, ne jöjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a célt akarják elérni, amit én, és szenvedni azt, amit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. "Légy úr!" Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet, s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hírneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Minderről lemondtam; belementem abba a pusztába, ami kietlenebb puszta, mint amelyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, amiért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Mégsem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk, s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember anélkül. Úgy vagyok vele, mint az arzenikumevő: ha abbahagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, amelyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, ahová te hívsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, cimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vakszerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökké létele volna! Hagyjatok engemet magamra.

- Nem addig, amíg szofizmáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e író tovább is, ha vagyonod lesz?

- Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, amiket megírni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelíd poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő étere. A jólét zsír és faggyú neki. Én szeretem azt a világot, amelyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kívánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az írót a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jöjj.

Biróczy csüggedten ment vissza Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

- Megbuktam! Vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került légyen többé szemeik elé Biróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de ahogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem bírta neki elfelejteni Bányaváry elűzetését. Ő valóban rajongott ezért a színészért, s dühös volt az ügyvédére, amiért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbe fogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyűg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első szubvencionált lap Magyarországon), melynek azon mellékfeladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyű erkölcsöt, asszonyi és férfiúi hiúságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, amit Kálmán bárhova írt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész írói jellemét nevetségessé, gyűlöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denunciálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A bosszúálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, amelynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport, aki e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmul és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állnak. Egyedül fennmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! Minő munka volt az, amit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek írtak. Három-négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kívánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hízelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, amit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, amit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyűlés, vármegyék, inszurrekció, Tudós Társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevű ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimborasszók!

A szerkesztő maga volt a korrektor, s Kálmán nemcsak novellákat és esztétikai értekezéseket írt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével, s felírta rájuk a levélcímzetet. Azonkívül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, ami akként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy amit cenzor úr őméltósága kitörülget a lapból, ahelyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A cenzor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem mármost az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nemhogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a múlt ősz nagyon esős volt, s a kukorica megpenészedett, még tíz percent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nemcsak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkívül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy amit most erre az üres papírra írni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengéseinek okát.

Egy napon azt mondta neki:

- Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti, amit tanult, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem, hogy fessen le engemet - illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; éppen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, akik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal: hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat ígérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leírni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollból az első szó, ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy éppen ilyen betűutáló napon (amilyen minden írónak van, még aki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arzenikumevő a maga méregadagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

- Igaza van, mester - mondá Kálmán -, még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalá Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember kétféle mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Azalatt, amíg fest, megpihen az írástól; s amíg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festés közben visszakapja a kedvét az íráshoz s az írás közben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arcképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüstgombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordult a szobájából, belopódzott a képet megbámulni, s megcsókolta a drágalátos arcot; persze hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arckép, Tseresnyés uram azt mondá:

- Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

- Ez bizony nem is rossz kereset - monda Kálmán -, emellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

- Úgy lesz - veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyében az arcképet, hogy láthassa minden ember, aki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, akinek nincs szüksége arcképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nemigen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ej, az neki nagyon megtetszett. - Mibe került? - Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes célokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, aki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy gazdag fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentesinas korából ismerte, csak most is "te Wasztli"-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat "majszter bácsi"-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. - Hol a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszíjat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, ahol Kálmán atelier-je volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: "Itt a kuncsaft!"

- Hát Wasztli! Kit akarsz lefektetni? Magadat vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

- Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!).

- Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az úr, ahogy állok.

- Ne félj, lefest téged ez az úr mindenestül, még a sarkantyús csizmádat is odafesti, meg a zsinóros mentédet is.

- De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

- Mi a kánya? - monda Tseresnyés uram, elbámulva. - Pőrén egy szál vászonban?

- Sőt egészen anélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval körös-körül, ahol kell.

- Tréfálsz te, Wasztli.

- Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

- De hát szokás ez a bolond pozitúra?

- Ó, igen! - nyugtatá meg Kálmán. - Sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herkulesi termet lefestéséért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez rá nézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

- De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából.

- Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

- Hanem eldugod a padlásra?

- Dehogy dugom a padlásra! A mi specerájboltunknak a cége: "A Vademberhez", kell nekem ez a kép boltcímernek az utcára, hadd csudáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

- Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az úr olyan piktor, aki boltcímereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd; hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jöjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, úgy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed ember csak nevetett és könyörgött: "De hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, amiért idejöttem."

- Csizmát sem adok többé; ha vadember vagy, járj mezítláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

- A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

- De pedig kár volt elkergetni - monda Kálmán -, mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

- Ej! Egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.

- De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, amíg szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

- Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk, többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi, többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponkint, mint hogy engemet az irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy "Ahol van ni! A ti nagy emberetek boltcímereket fest!" Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, aki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, akik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémeskút, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoricafonatok, a padlásablakban a paprikafüzérek, a ház előtt parasztszekér, útra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szinte a pusztatáj volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérűn három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a visszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerűek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hej! De szomorúan hozta őket vissza.

- Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! - szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. - Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, amin semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vízesésnek, melyben meztelen nimfák fürdenek, a hegytetőn régimódi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. - Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kímélje az effektust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban legyen egy égő ház, s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik - talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandus sipkás Magdolnák és pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy húsfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor eladja őket régiséggyűjtő magyar főuraknak. Ilyen munka kapható azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét, s azt mondá Tseresnyés uramnak:

- Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterségét? Beállok önhöz inasnak!...

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, aki igazán érti!

- Csak maradjon mindenikük a maga mesterségénél. Ami halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. Ami a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokba; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hínárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házigazdája kérges tenyerét, s aztán csak fölvette ismét a rajzónt, s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. Amíg festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, amit majd az éjjel fog leírni a lapja számára.

Haj, az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva el a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett, s újra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszó akkor, száz és még nem tudom, hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

- Ne ráncolja ön úgy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram éppen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a bicegő szalmaszék kicsúszott alóla, ő leesett, s kificamította a lábát bokában.

A borbély, aki helyretette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a páciens a lábára.

- Szervusz neked, szolnoki vásár! - sóhajta fel Tseresnyés uram, sztoikus nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számítást.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni, Pesten minden ember cipőben jár; itt nem veszik azt a ráncos torkú, fontos talpú, hatalmas hegyes orrú jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmúlt a szolnoki vásár anélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorlókönyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Jenőy tensur nem akar többé feketekávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

- Pedig - monda a vén cseléd - ma is láttam az utcán Béni urat a nagy fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.

Erre megszólalt Tseresnyés uram:

- Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó, hogy "pedig". Mert az kötszó, s Béni úr paripáinak Kálmán úr feketekávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd kiváltom; s Kálmán úrnak feketekávéja legyen minden ebéd után; mert az neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt egypár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó, nekromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: elmegyek, lefestem azt a boltcímert.

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vademberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e demokrata életmódra adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot kínálgatnak a kezébe.

Tehát keressük fel a Fidzsi-szigetet.

Haj, de úgy tapasztalá, hogy amíg ő késedelmezett, azalatt valami szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi-szigetet, s Wasztl fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a járókelőket, amekkora csak egy másfél öles vászonra felfér, amire valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem befelé, mint másnak; hanem hiszen éppen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomorúan fordult vissza: Hogy még a festett vadember is így le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovaőgyelgett az utcán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az az ember, aki már semmi sem, csak egy lump, egy rongy!

Akinek semmije sincs, csak a rajta levő rongy!

De hát akinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, aki érzi magában, hogy lángész lakja szívét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében teremtő művészet, és mégis rongy! Semmi sem, csak rongy!

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak azt látja, ami kívül van: a rongyot...

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét; olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

- Felkelek - dörmögött ingerülten. - Nem maradok tovább fekve. Nincs már a lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki ne sántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben.

Haj, bizony ott szomorú dolgot látott; a legények mind elpusztultak onnan, amíg ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No, majd visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva; munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Éppen most dörömböz valaki az ajtón. - Nyisd ki, gyerek! - "Valami pajkos suhanc lesz, aki megveri az ajtót s odább szalad."

Azért is, hogy nem pajkos suhanc, mert az Tóth Máté uram maga, aki belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

- Isten jó nap, mester uram! - köszönt be ismerős kedvvel a földész. - Hát nem jött el a szolnoki vásárra...

- Nem ám. Akkor kellett éppen kificamodni ennek a rossz lábnak. Inkább törött volna el; de utána egy héttel.

- De most már semmi baj sincs, ugye? Lehet járni rajta? Csizmát is húzhat rá.

- No, azt húzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy nem vihettem a vásárra.

- Hát hisz az jó. Éppen azért jöttem mester uramhoz, hogyha nem hozta el a csizmákat, hát én jövök értük, s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

- Micsoda? - szólt elbámulva Tseresnyés uram. - Hát Tóth uram nem vett mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

- Már hogy vettem volna? Mikor harminc esztendő óta a mester csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az, pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára volna öntve, s úgy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma nem csizma, amelyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja, hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy úgy jár benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka; ha megázik, kitörik az oldala, s aki azt akarja, hogy fel ne törje a talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma nem csizma, s amelyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette volna, ha beáll kispapnak, s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit, mert azok aztán az igaziak!

E csizmográfiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét. Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjúcskát kellett felszállítania a kereskedőkhöz, aminek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot, s elindult sántikálva a kamrába. - De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla hiszen nincs az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még mankóra szorította volna.

Tóth uram behívta az utcán lézengő kocsisait, s kihordatta velük a kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy pohár törkölypálinkára betérnek a tisztaszobába, ahol egyúttal fizetni is fog.

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tisztaszoba ki van adva egy fiatal úrnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen jó ember.

Hát amint Tóth Máté uram belép a tisztaszobába, s meglátja ott azt a felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

- Nini! Hisz ez az én házam!

- S ez Tóth uram háza volna?

- A biz ez; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

- No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, akik ott a szérűn alusznak?

- Hátha azokra is ráismerek? Aztán ki pingálta ezeket a képeket?

- Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.

Tóth Máté ravaszul hunyorított a fél szemével.

- Jól van hát no; én nem ismerem. Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva?

- Hát csak arra a végre, hogyha valaki megvenné őket.

- Teszem, hogy én is megvehetném azokat, amint akárki más? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón!

- Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.

- S mi légyen az ára?

- Száz forintért vesztegetik.

- Még nem is sok. Megadom érte. Hej, hogy megörül neki az anyjuk.

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot nem sokall két képért.

De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból.

- Én csak százat mondtam - vonakodék a mester.

- No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.

- De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; úgyis valami hiba van az egyik képen, amit meg kell a festőnek mondania.

Íme, ez is Apelles csizmadiája! - gondolá magában Tseresnyés uram.

- Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?

- Hja, azt maga nem érti, mester - szólt alattomos mosolygással Tóth uram -, mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva... Majd megérti azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék, s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér cipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelídíteni. Hozzá is láttak mind a ketten.

Eközben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, amit a szobában talált: a festőállványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket. Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve; pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. - Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, ami fel volt halmozva egy szögletbe.

- Hát ez mi az isten csodája, ez a sok?

- Mivelhogy az én lakóm nemcsak festő, hanem író is, egy folyóiratot ád ki, amelyből bizonyára többet nyomatott, mint amennyi elkelt, hát a többi most itt van.

- S mi lesz ezekből?

- Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.

- S mi legyen abban a nyomtatásban?

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, föltette a pápaszemét, s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyet-mást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember.

Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.

Az ebéd ideje úgyis elmúlt, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; sőt meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jóllaktak anélkül, hogy az ebédet felhozták volna.

Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.

- De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

- Biz az négy forint.

- Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával, s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

- Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, amiben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

- Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja, mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, aki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szívesen láttam, akkor elhálálkodik, s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, aki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik, a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig; amit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus felfogása ellen az előfizető-vadászatnak - lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a kárba veszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagokat a szekerére.

Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most szekérderékkel vásárol be papirost.

Kálmán még akkor sem jött haza.

Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.

- Mester, aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még mást is mondok. A gyapjút drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itthagyom, s megrendelek érte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen, nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem meg én, meg a nagyfiam és a nagyleányom, meg a kisfiam, meg a kisleányom; aztán magát is fesse oda a piktor az asztal mellé; tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre s a lelkére kötött megbízásokra. A millennium közeledik! Jön az üstökös bizonnyal. A zsíros parasztból mecénás lesz; Kálmán gondjait átveszi, akinek soha nem volt képekre, betűkre gondja.

Így rendelte a mindenható Úristen, akinek csudálatosak az ő utai.

Csak hát jőne már Jenőy úr haza.

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az utcaajtóba lesni, hogy jön-e már; mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. - Milyen nagy puszta egy nagyváros! Végigjárja az utcákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott: tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott őrá nézve!

Végigbolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyíló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tűzvérű fiatalság egykor lelkesítő szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes színházat, mely diadalainak tanúja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar színlap rongyos töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigtámolyog a Duna-parton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az "egyedül idegen": a magyar író, a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utcába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy este van.

Az utcaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint aki tudja már magáról, hogy ő semmi sem már többé, csak egy rongy.

Leskelődik és hallgatózik.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a munka, hanem a zsoltár.

A csendes zugban áhítattól fennkölt arccal énekli:

"Szeretem és áldom az Úristent! Mert meghallgatá az én kérésemet... Melyért imádom őtet örökké!"