A RÁKÓCZI HARANGJA

Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczi harangja.

"Dzimm-dzumm."

Ennek a Rákóczi harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsánál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva s az öblén a fejedelmi címerrel és a Rákóczi-jelmondattal: Non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei. - Nem a siető, nem az akaró nyer, hanem akin az Isten könyörül.

E dicső nagy harang nem fért el a debreceni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony sohasem lévén bevakolva, úgy hívatott, hogy "vörös torony".

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczi-harang nagy felséges hangja, hogy meg lehetett azt hallani még Balmazújvárosban is.

Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas "bimm-bamm" helyett csak egy szomorú, panaszteljes, rekedt hangot ád: "dzimm-dzumm!", mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R....i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: "dzimm-dzumm!"

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

A cívis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang: egy elszállandó léleknek "szegény bűnös" halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.

Ami valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az "alma mater" kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve, Ovid könnyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, amelyre az interdiktum rámondta: "mérges növény!" Hová menjen az? Mely kert fogadja azt be többé?...

...A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni; az azt jelenti, hogy el vannak ítélve.

A kollégium előtti tért meg a nagy piacot korán reggeltől késő délig nem foglalkoztatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, ami most odabenn folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a Nagyerdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, amelyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professzort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták...

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyér-kereskedő, pattogatottkukorica-pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsíros subás, makrapipás férfiközönségen átszűrődve a túlsó oldali paprikásszalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollégium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A "coetus" termében ült a "sedes". Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ézsaiás uram őkegyelme; aki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archeolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egyszóval: polihisztor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: "Vajha énnekem csak annyi tudományom is volna, amennyi a professzor úrnak a kisebbik fejében van." Értve alatta azt a dió nagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csakhogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a fél szemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehunyta azt a fél szemét, s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a "domine Nega" (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellentmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.

- Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend: kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.

- Nem emlékezem rá.

- Miért nem emlékezik kend rá?

- Mert részeg voltam.

- Miért volt kend részeg?

- Mert sokat ittam.

- Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: "mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam"; levén az nagyon ismeretes és triviális anekdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna, mit cselekedtek?

- Danoltunk.

- S minekelőtte danoltak volna?

- Ismét ittunk.

- Tud kend valamit arról a könyvről, aminek neve Koszorú vagy Csittvári krónika?

- Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professzor úrnál.

- Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! - kiálta közbe a jelenlevő úr. - Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

- Én csak azt mondom, amit tudok.

- S mit tud kend a krónika tartalma felől? - folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

- Benne van a Szentek hegedűje.

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.

- Apage satanas! - kiáltott közbe clarissime Muskotályi. - Volt bizony benne az ördögök dudája, de nem a Szentek hegedűje.

- S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pincében? - kérdezé a rektor.

Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:

- A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

- Satis! Mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

- Humanissime! - szólítá meg a középre állítottat a rektor. - Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

- Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.

A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon.

A rektor szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiaristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.

- Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy "aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el". De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg, lárvakemény arccal mondá el válaszát:

- An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

- Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: "Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta."

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

- Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Hacsak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

- Teviz birle beklik töride oturmaktin; - Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján; ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

- Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: "Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni." Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.

- Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

- Nagytiszteletű iskolaszék - kezdé az ifjú -, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templomba menetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai elöljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául inzultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: "a Csittvári krónika".

- A disztinkció tökéletes - szólt közbe nagytiszteletű Járai uram.

- E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: "Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!" Miért kérdik önök, hogy mi az a Csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatalkorában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A Csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a "múlt" üldözi most a "jelent", úgy a "jelen" üldözhesse valamikor a "jövendőt".

Rektor professzor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint aki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megcáfolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a bíró fölé emelje fejét.

- Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyílt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azonfelül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patrónája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod legbuzgóbb kegyelemkérőidet.

("No, ezt nem mondhatnám"- dörmögé clarissime Muskotályi.)

- Ámde légy készen arra mind te, mind cinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni, s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod bíráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is írták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De amik abban a ti időtökig megíratták, sem az égi bíró, sem a belső bíró azért a krónikaírókat el nem ítélheti. Akitől félhetnének amiatt, amit írtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könnyelmű ifjú korában valamit leírt, ami ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferenc alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen akcentus elhagyása miatt: midőn a kassai kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki "élést" s ő visszafelelt rá: "majd küldök neked élest", s ez egy akcentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovics és társainak emlékezete, kiket egy írott lap vesztett el. Ámde ti mindennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arcát elhagyta a vér.

"Jaj nekünk - súgá Barkónak. Itt az odium theologicum!" (A hittani gyűlölség.)

- Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni. mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésre indulandnak el; hogy ahol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, amelyen mindnyájan megégünk! Minő kakodémon szállta meg szíveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat, nem kell nemesség; a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig bírtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből, s áttörhetlen páncélunkat, a klasszikus latin nyelvet felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e páncélunkat, s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?... Csak alighogy tűrve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siklust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az írás Bihar vármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy ahol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s ahol a kántor tanít, csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábécét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom, minek a vallás. Bolondok, akik egy cifra tornyot építenek, és csúfságot tesztek azokból, kik a pedagógus mártíréletére vállalkoztak. A budai diétán már törvényjavaslat lett előterjesztve aziránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; ahogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok, s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr, elég kutya az már úgyis!

Ez volt a legkeményebb vád, ami ellen nem lehetett mentség.

- De még nincs vége a bűnök lajstromának - folytatá a rektor. - Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformáció tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, akik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Kálvinnak, azok a nemzet szentképei, s azok ellenében nincs ikonomachia (szentképharc), és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processzió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval, s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona Szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arcul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll, és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. - Íme ilyen adatokkal gazdagítják kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend vagy bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

- Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (Amit mondtam, megmondtam, amit írtam, megírtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

"Et nos itidem diximus!" (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.

- Fiaim - szólalt meg azután otthoni természetes hangján -, most nem úgy szólok hozzátok, mint bíró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, mellyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szemem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, aki töredelmes szívvel és szent borzadállyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait...

(- "A hetedik szavazat!" - súgá Jenőy Barkónak.)

- Ugyanez sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát. És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket "amiatt" elítélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképpen; hanem itt mindnyájunk szeme láttára vettessék be a nagy kandallóba, s legyen az ő hamujában eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végighordozá tekintetét társainak arcán. Egy sem süté le szemeit előtte.

- Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! - szólt Jenőy. - Amaz emlékezetes könyvnek 1802-t viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: "És e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a »gunyhók«-nak két bennszorult diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát, és arra ráfeküdvén, öntestökkel védelmezték azt meg az összeégés ellen."

- Factum! - szólt közbe a rektor. - Karika János volt az egyik megmentő neve.

- Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez "lesz" írva - folytatá felemelt hangon Jenőy -, hogy amidőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a száműzetést, az életpályájából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. "Est Deus in nobis!" (Isten él bennünk!)

A vádlott-társak rádörmögték:

- Ámen!

A rektor inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből. Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.

- Miért árultál el engemet? - súgá neki.

- Miért voltál első eminens? - felelt az, kielégített irigység kifejezésével arcán. - Miért nyertél el minden kitűzött jutalmat előlünk? Miért protezsált úgy minden ember?

- "Mea maxima culpa!" (Ez az én legfőbb bűnöm) - sóhajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából száműzessenek, csak az ítélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.

"Fent nevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak."

A rektor professzor az "és törvényellenes" szavak közé ezt kívánta iktatni: "így", amikor aztán természetesen úgy hangzanék az ítélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, amiben pedig kettőt kivéve a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedvéért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az "így" közbe lett szúrva. Ez enyhítette az ítéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hívá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószínűleg szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az ítélet készen volt már.

A rektor felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten mint főcinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay. Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi karcerre ítéltetnek, kenyeren, vízen, és az elekcióknál s akademika promócióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, ítéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rektor professzor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a száműzött ifjakhoz.

- Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most tibelőletek?

De kettészakította az egész malasztos orációt a gonosz vérű sánta Biróczy felkiáltása:

- Ma diák, holnap katona!

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacska lábakkal, azzal a válla közé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel, hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rektor professzort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos paródiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kacagott, hogy a szék rázkódott alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

- Perversus nebulo, takarodjék kend ki innen! A törvényszék auktoritását ekképpen kompromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csípőjére tette a kezét, s egy olyan heroikus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kacagás miatt; mely nem is szűnt meg addig, míg az elítéltek mind el nem hagyták a termet.

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rektor professzor arcára ismét visszatért a bírói komolyság.

- És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a Nagyerdőn, Nagy uram pincéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pincében, sem sehol nem találtatott, kend ezáltal iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiűzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika "ex moribus" beíratik e szó "columinator" (rágalmazó).

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczi harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz ítélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint ahogy szokás harangozni a halottaknak a temető kapujáig.

Háromórai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék, s azután hátukra véve, menjenek isten hírével. Nincs már szolgálatukra dárdás, aki utánuk cipelje a vászonkuffert.

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kísérni legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.

Ez a háromórányi idő pedig éppen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon - hegyiről tövire -, hogyan, mi mondatott a sedesben. Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? Hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, aki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, aki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, aki tíz nyelven tud beszélni. A rektoron kívül egy professzornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A Csittvári krónikáért! Aki nem tudta is, hogy mi az a Csittvári krónika, annyit tudott róla, hogy az egy tűzre-máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megírva, melyet két diák anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? - A gézengúz Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvencia indul, hanem elébb kibocsátották őt a "gunyhók" felőli hátulsó kapun; úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a kalumniátor! S akkor aztán nekitámadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, cívis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s amint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárga-fekete lett tőle a tógája: "heh, te csúnya kalmunátor!" - s legvégül az iskolás gyerekek csürhéje az egész Csapó utcán végigkergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást: "Oche! Oche!"

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczi szomorú zöngése, s kinyílt a főkapu, és előjöttek rajta a száműzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa (hétszázan!), s ott kiérve a kollégium elé, még egyszer körbeálltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:

Múzsa-Múzsa-Múzsa-nyáj!
Indu-huhu-lj patakoknak árnyas
Berke-hehe-iben.
A Sze-hehe-nt Pieridenéknek
Boho-hohol-doho-hohog kertjeiben!
Oszlik bomlik kis seregünk
Szakadoz.
Pusztán árván hagyva búsan
Maradoz,
Le te-hehe-tte szent atyánk lantját
Muhu-huhu-zsáhá-háhák.
Mars haza hát!

S - hát akkor az egész közönség bőgött a sírástól. Sohasem lesz itt többet olyan basszista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat odadörögte: "szakadoz", "maradoz", az ember azt hitte, hogy csakugyan a szíve szakad meg.

Akkor aztán felnyílt a kör, s az öt elítélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahídon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű cívis és cíva egymást törte, hogy valami útravalót tömhessen a tarisznyájukba, a tógájuk zsebébe: "no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa!" Szegény Csuka Ferinek foltos volt már a csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadiaállás előtt addig, míg egy újdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére. Sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, aminek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereckoszorút akasztott a karjára, hogy a fél országot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, amit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A "dzimm-dzumm" zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollégium körében.

A fiatalság elkísérte a Nagyerdőig egész tömegestül a száműzött társakat; sokan mentek velük még a Nagyerdőn is végig; egész az utolsó fákig: ahol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkísérik pajtásaikat, amíg csak a nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollégiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csúnya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollégium falán mászna be; ami egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkísérik őket.

Nagy hegy az a pásztorhalom ezen a sík pusztán. Talán nem is éppen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. - Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalomig elkísérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.

- De halljátok-e, nem cepelem én ezt a sok sajtot, fonatost meg hurkát a világ végéig. Itt a szép zöld asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!

Jó lesz. Monda a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyuikat, miket a népbarátság inni- és harapnivalóval tömött meg; nem kellett oda nagy kínálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza "hora canonica!"

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbúcsúztak. Nem sírt senki! Tud is sírni tizennyolc esztendős ember a maga baján!

A hazatérőket eltakarta nemsokára a Nagyerdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt, s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kurucok búcsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a Nagyerdő visszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.

Most azután egymás nyakába borultak és sírtak.

Ez már nem a maguk baja volt.