HOVÁ VEZETTEK A LEVELEK?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide vagy innen gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.

- Hová lett az a sok gézengúz?

- Bizonyosan alunni szöktek - sejté Barkó Pali -, megyek, felkeresem őket.

- Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.

(Ez az asztronómiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön - mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

- Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. - De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a "wilde Jagd" föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonciás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.

Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.

- Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa - jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.

- Üff - nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. - Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

S Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?

- Hát, bácsi, megvalljuk igazán, szökünk - mondá Biróczy. - Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szenteltvizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!

Az öreg révész megszeppent erősen.

- Hát aztán mi az a megkatekizálás?

- A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszólíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból, melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Noé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?

- Micsoda? - kérdé a révész hüledezve.

- Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?

- Az ótestamentomi próféták?

- Talán nem is tudja kend? No, majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.

Mózes volt az első, Józsué és Bírák,
Rút asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,
Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
A Példabeszédek és Prédikátorok,
Énekek éneke, aztán Jerémiás,
Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,
Jóel, Ámos, Jónás, Abdiás, Mikeás,
Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,
Aggeus, Zakariás, végre Malakiás,
Akiknél többeket nem ismer az írás.

- No, mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti, s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

- Csülökre, legények! - ordítá rémülten a révész. - Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.

- De hátha utánunk jön a gazda - aggódott Biróczy -, s visszahoz?

- Ma ugyan nem. Arról már felelek - monda a révész. - Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat, hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: "Esdrás, Nehémiás, Hoseás, Mikeás!"

- Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan, hogyan nem; az nem tudódik, de megesik akárhányszor véletlenül, mért ne eshetett volna meg most is, hogy a kötél a túlsó parton elszakadt; a Tisza éppen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a túlparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, amelynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposókádat, amögé letelepedtek.

- Fiúk. Itt a válaszút - monda Jenőy -, holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy akik tizenkét esztendő múlva élünk: ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét év múlva, akármilyen nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik. "Visszajövök Tatárországból is" - ígéri Barkó Pali.

Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a felleghajtóikkal, s két perc múlva aludtak csendesen az Úrban.

Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már mélyen szunnyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt, felosztá öt csomóra, egy-egy csomót odalopott mindegyik alvó társa zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a legelső csárdában fizetni akarnak, s azután belevész a markuk a sok pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt, amit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihúzott egy karót a szőlőgarádból, s reggelre olyan messze volt már tőlük, amilyen messze csak fél éjjel két sánta láb elvihet.

Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifjú abba a véghetetlen semmibe, aminek világ a neve.

Leghamarabb beletalált a szférájába Borcsay. El sem jutott Miskolcig, hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy színházdirektort, aki aranykulcsos és -sarkantyús méltóságos úr. Keresztesen összetalálkozott egy színésztársasággal, ott beleszeretett a primadonnába, s mindjárt felcsapott primo amorosónak. A Bálvándynak írt levél majd szerepelhet máskor.

Csuka Feri is eljutott Kassába; hamar rátalált a lovas kaszárnyára, onnan az őrnagy lakására; akihez beállított katonás tisztelgéssel, s átadta neki a levelet.

Sátory őrnagy magas, szikár katonaember volt; mindig olyan magasan tartotta a fejét s olyan előrefeszítve a mellét, mintha birkózni híná a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két félelmesen kifent bajusz is fenyeget.

Amint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, aminővel ezredet vezényelnek a koncentrierung alatt, rivall a fiúra:

- Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczi-marsot fújni?

Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt nagyon rossz helyen jár a Rákóczival; mondhatta már, hogy ő így nem tud, úgy nem tud, se Rákóczi-marsot, se trombitát fújni; nem hallotta a vitéz úr, amit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele vagy áldozata arcáról, szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.

- Hát csak tudja kend a Rákóczi-marsot fújni! No, hát mars legelőször is az árestomba, 24 órára kurta vasba.

A jámbor fiú csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a porkolábnak, hogy tegye hát már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.

Hanem már a második percben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá, hogy hisz ez a jámbor fiú nem tehet arról, amit az a hóbortos Csollán Berti írt a levelében, s menten futtatá az ordináncot a rekruta után, hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.

Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.

- Hát, fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a "negyvenemberes verbunkot" is.

Híres dallam volt ez valaha. A francia háború alatt, mikor Debrecennek negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az első délelőtt, mikor azt végigjátszották az utcán, beállt rá mind a negyven legény. Ezért a "negyvenemberes" verbunk.

Még most is érthető annak a dallama.

Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele táncon, amihez a lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz búcsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása s az ellenséget kihívó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása, öld, vágd, ne hagyd magad; s aztán ismét a diadaltánc s a hazatérő viszontlátási öröme.

Valami csodálatos beszélő nóta az; aminőt sohasem fognak többé kigondolni.

Hogyne ismerte volna azt Csuka Feri.

Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát, s odaadta a kezébe.

Ferkó belefújt hatalmasan.

- Megállj, fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem majd én ide végigfekszem a medvebőrre, aztán te odatartod a fülemre a trombita tölcsérét, s úgy fújod a verbunkot; hadd hallom.

Úgy tett. Végigfeküdt a medvebőrre; s fél fülét odatartotta a trombita elé, hallgatá nagy gyönyörűséggel azokat a recsegő hangokat, amik még egyedül voltak rá nézve hangok; amik süketsége koporsófödelén keresztül is lehangzottak hozzá, s amíg a trombita szólt, lehunyta szemeit, s akárhogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.

- Jól van, fiam - mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté Ferkó vállát. - Látod, ez az egyetlen szó még a világon, ami hozzám szól. Enélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze, fiam, egy arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.

Csuka Ferinek hát jól van dolga. Kántornak készült, trombitásnak vált be - talán nem is vesztett vele.

Következik sánta Biróczy fátuma.

Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.

Egészen másforma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.

Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureau-ban, a legnépesebb utcában - dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. Amilyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől láttamozott borítékokban, húsz-, negyvenéves, félszázados, egész százados jogi perek; azok mind saját kezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki kalligráfia, kínai tintás lenyomat, vagy éppen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással írt, veres és fakó betűk, miknek a papírja is oly elszaggathatatlan.

Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal, tintafreccsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényűzése a hirhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi címer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökíté; azon sincsen üveg.

Maga e dolgozószoba pedig olyan kicsiny, hogy amint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy, bolond, zöld mázas, gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az éppen kifelé törekvő principálist, úgyhogy ebben az egérfogóban okvetlen egymás lábára kell lépniök.

Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál csúnyább embert!

Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya; de Korcza úr nem engedi neki oda a pálmát.

Amelyik később jön, az a csúnyább.

Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.

A képe nemhogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a fél bajuszát, s csak egypár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt fél bajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félreáll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, akinek viaszkból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleírásában, ugyan igyekszik is azt kibányászni - szemével, szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csúfondároskodás, malícia, szatíra, hetvenkedés, bosszantás, visszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.

Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.

- Mi kell, héj? - kiált a principális éles hangon a belépőre. - Mért jössz ide, héj?

- Mert itt akarok maradni - felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.

- Itt-e? Quo jure?

- Jure patvaristico.

- Mit? - kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, amilyennel a pávián a hozzá közeledő "pongó"-ra vicsorít. - Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, aki hozzám akar jönni.

- Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért - válaszolt rá Biróczy infámis nyájassággal mosolyogva.

Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.

Csakhogy még addig az íróasztalig, amely a patvarista számára volt fenntartva, legalább nyolc lépés volt hátra.

- Hát aztán van-e jó testimoniumod?

- Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom Csollán Bertitől, aki maga egy fakultás.

Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.

A "Csollán Berti" név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.

Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.

- Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. "Kutyánszki!" egyszerű felkiáltás. "Kutyánszki-labánszki!" megerősített kifejezés. "Kutya-kutyánszki, lába-labánszki" végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna "ez mai nap" egy finánc-miniszternek! Minő "Befund"-okra kilátás!)

- Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! - mondta Biróczynak a fiskális. "Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), capitis bisonis (amerikai bölényfejűt. - Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! - Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii asseclam diligentissimum." (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét - itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). - No, ez szép ajánlólevél.

- Nagyon szép! - felelt meg Biróczy azonnal. - Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.

- Jó replika! - monda Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. - De mármost hát felelj nekem igazán erre a "ponetum de utri"-ra. Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?

- Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.

- Mit? - kiálta Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. - Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se vicispán brachiummal, se cimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, aki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.

Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principálisa a maga álló íróasztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a nyúl versenyfutására.

Tehát már most "audiat!"

"Audiat!" (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A "kend"-nél egy fokkal feljebb.

- Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?

- Hogyne tudnék olvasni?

- No, hát olvassa el ezt az írást...

Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.

Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: "Az én dolgom: írni, audiat dolga: hogy el tudja olvasni."

- No, halljuk! - szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. - Olvassa hát.

- Ó, így nem mesterség olvasni - mondta Biróczy -, de megfordítva. - S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákomot.

- Kutyánszki! - dörmögé Korcza úr. - Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!

Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a középen megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról, hogy a tollat rágja.

- No, tessék a toll!

Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, pipanedves tollat.

Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.

Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.

Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.

Korcza úr egy pillantást vetett az iratba.

- Nem jól van, nem jól van, nem jól van!

- Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?

- Azt audiat dolga kitalálni.

Azzal kétfelé repeszté a másolatot.

- Írja újra.

Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is, s aztán vitte a principálishoz.

Most megint csak egy futó tekintetet vetett az írásra.

- Nem ér semmit, nincs híven másolva.

Azt is kétfelé repesztette.

- Írja újra.

Biróczy még egyszer nekiült; gondolta, az interpunkcióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.

A harmadszori bemutatásnál azonban két ívet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleírottat háta mögött tartá.

- Hát e micsoda? - kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.

- Ez a széjjelszakítani való papiros - mondá Biróczy. - Majd aztán odaadom a másikat.

- Kutyánszki! - kiálta fel Korcza úr. - No hadd lássam hát, nem tépem szét.

Azzal végignézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:

- Most sem jó még; most is hibázik benne valami.

- Hibázik? - monda Biróczy. - Tudom már, hogy mi hibázik.

Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végigfreccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.

- Lássa, maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az, amelyik magától cseppen le a tollból: ez a gyönge lelkű, hülye szájú, bukott ügyű, vigyázatlan írók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta, lő szerteszéjjel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő írók disznója. Mármost tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.

- Hogyne tudnék? - felelt Biróczy.

- Mert nálam az is szükséges.

- Értek egy fúvó instrumentumhoz, melyet nagy passzióval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de amelyet diákkoromban csak télen át és nagy kényszerűségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de máris értették egymást.

- Hát diktandó tud-e audiat írni? - kérdé, hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.

- Bizony tudok azt is.

- No, hát írjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni, s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:

- No, hát leírta, amit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csúnyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit írtam volna, ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy "audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leírni, amit fennhangon diktálnak".

De ahelyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz, s azt felelé egész készséggel: "igenis, leírtam".

- Olvassa fel hát, hadd hallom! - szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit, s két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

"Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fúvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkívántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo ,fűrész', hegedüléstől, az ellen való antipátiája és rossz lábai miatt, fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén."

Korcza úr nagyot prüszkölt nevettében.

- No, nem bánom. De közbeiktatandó: az első funkció alatt, amíg a pincében jár, fütyülni tartozik.

- Elfogadom.

- Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel - monda Korcza úr, s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:

- 1-mo. Fizetés semmi.

- Köszönettel fogadtatik.

- 2-do. Borravaló a hajdúé, accidentia a patvaristáé.

- Kivéve, ahol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elöl.

- 3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.

- 4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.

- Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilégiumában?

- 5-to. Az aktákkal a principálist kísérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elöl megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit.

- 6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsírozza. Item, bort hoz fel az asztalra a pincéből.

- 7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista idevigyázzon a szemöldökömre.

- Hol van az? Kérem alássan.

- Kutya-kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöldizmát), az azt jelenti, hogy keljen fel, s váltson tányért.

- Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel - mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva -, az azt jelenti, hogy nem váltok.

- Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik, s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.

- Ez az én dolgom.

- Ha sötét van, s rossz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.

- Ez a hajdú dolga.

- De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne dűljön. 9-no. Az úriszéken az elítélt delikvensek megcsapatásánál számlálja a botokat. 10-mo. Mind a két táblán mindennap megtudja, minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghúzandó vonalt. 12-mo. Az érkező klienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán vagy magas patrónushoz ebédre vagyunk hivatalosak, ahova a patvarista leül, ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, akiket más táncolni nem visz, táncolni a patvarista kötelessége.

- No, az az én dolgom.

- Hahaha! - kacagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.

- No, csak az az én dolgom.

- És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!

- Megértettem.

- És most, hogy mindjárt beleállítsam a funkcióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.

- Hol lakik? - kérdé Biróczy.

- Pesten - felelt rá a principális, s engedte Biróczyt nekiindulni, hogy keressen fel valakit, akinek a lakása feltalálható Pesten.

Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy. Ismét itt a mese a tekenősbékáról és a nyúlról.

Azt elfeledte hozzátenni Phaedrus a meséhez, hogy a "testudo" kocsin jött a célhoz, a "lepus" pedig gyalog.

Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortul odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta, honnan jön, s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, aki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a vadkörtefától fogadja el.

Amint beszállt a "Két Kecskéhez" (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője, s még most is megvan az akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában), azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét, amivel elégett ruháiért kárpótolta.

Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.

Kapott ajánlólevelére pontosan fel volt írva az asszonyság lakása, akinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a címzettnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.

Amint belépett a címzett lakásba, rögtön feltűnt előtte a nagy ellentét eközött, meg amit Gödénylakon látott.

Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végigterítve a tornác, sáros csizmanyomok és mezítlábnyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon keresztüldugva, avas brinzadöböz az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négyrét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzányúlni - itt pedig Gobelin-szőnyegek, damasztfüggönyök, márványkandallók; drága vázák egzotikus virágokkal, aranyozott bútorok a reneszánsz divat szerint, s minden szobán végigvonul a magas régiók bűbájos illata. - Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!

Még jobban is megértette azt néhány perc múlva.

A komornyik megértve, hogy az ifjú a "nagyságos úr"-tól jön, levéllel, melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be úrasszonyához bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten nemigen volt már akkor bonton ez a szabás.

Nemsokára visszajött a komornyik, s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő szobájába.

Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a meglepetés más oldalról várt rá.

Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, akit Csollán Berti "az én öregem"-ként emlegetett előtte, egy tizenkilenc éves delnő.

Szép, deli, hódító alak.

Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyemruhában, mely a csodálatosan szép idomokat szobrász mintájává alakitá, s melynek alsó fodra, egy rózsafüzérből képezve, bokáin felül láttatá piciny lábait. Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománcozott csat szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták gömbölyű karjait s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét. - És aztán ez az igéző arc, az ifjúság hamvával! Kissé hosszúkás szája volt, felfelé hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában szerelemgödröcskéket támasztott orcáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja ... la giraffe magas fésűre tűzve, még emelte hódító igézetét, s a hajat körülfonó vékony aranylánc egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.

De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?

Aki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a Biblia a vétkező szemekről.

E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda. - Férfi.

Ó, az a furfangos csínytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, amibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.

Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.

Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelkiereje gazdag. - Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.

- Én nagyságod férjétől jövök - sietett küldetését előadni.

- Férjemtől? - kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kíváncsi tekintettel nézte végig a fiatalembert.

- Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.

- Nekem? Vajon mit írhat?

- Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: amiért előre is bocsánatot kérek.

Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.

Az sietve bontá azt fel, s látszott finom ujjain, mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.

Amíg a delnő végigolvasá a levelet, szép arca a harag sötétveres estpírjától kezdett lángolni egyszerre.

A nő olvasott a levélből, az ifjú olvasott a nő arcából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben. S most már őrajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.

Amint a hölgy végigolvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, amint az ifjút elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.

Egy ifjú, aki elpirul, és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!

Midőn Kálmán ismét föltekintett, már nem látta a hölgy arcán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; amik előtt színt változtat a csillag, és bűbájtól reszket. Kivált ha az a csillag a szívben van.

- Jól van - monda a hölgy, összehajtva a levelet. - Kérem, üljön ön le.

Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.

- Férjem ajánlja önt a levélben mint tehetséges ifjút, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?

- Nem.

- Haha! Különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról.

- Én sem.

- De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.

- Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, akiknél egy dolgozni kész fiatalembert valami alkalmazásra ajánlhatna.

Már eltagadta azt, hogy éppen nála akart magántitkári állomást szerezni.

- Teszem föl egy magántitkári állomást? - mondta a delnő.

Az ifjú némán inte fejével.

- S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?

Már erre nem felelt.

- Várjon ön - szólt a hölgy -, egy jó gondolatom van. Írok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.

Azzal íróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet írni. Sokszor kinézett a levélírásból, s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arcán függnek.

Végre elkészült a levél, a delnő egy borítékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártyaostyával leragasztá a borítékot.

- Itt van, fogja ön - szólt Kálmánhoz. - Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.

A levélborítékot rosszul ragasztá le a hártyapecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papírhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.

Sietett távozni a szép szemek fényköréből.

- Viszontlátásig - mondá a delnő, s szívélyesen nyújtá neki kezét az eltávozáskor.

E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjúnak, mint amennyit írott sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.

Egy percig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: "Majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, aki elébb arcul fog ütni!"

Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által írt levél címzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánlólevelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely aranybetűkkel volt odanyomtatva. Ez a név "Katinka". - Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a címzetén is ott állt a "Katalin".

Csakhogy a "Katalin" és a "Katinka" most már két különböző fogalom!

Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt éppen útban találta. Annak a kúrián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember: azzal bevezette principálisához, s egyedül hagyta Korcza úrral.

Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanúnak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.

Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy aki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai voltak.

Amint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első percben az az ijedség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő kliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ráncba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.

A dátum szerint a férj levele volt első, azt olvasta elébb végig.

Mikor belekezdett, csúnyául félrehúzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor elolvasása után félretekintett az előtte álló ifjúra, végigméregette szemével, mégpedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint ahogy műértők szokták egy kép perspektíváját megítélni. Egyszer az orrához is kapott, s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bújni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, hogy mi lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.

Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyot kuncogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.

- No, öcsém uram, hát magát csak ideküldték, mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldték ide? - szólt meghúzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.

- Hogy miért küldtek ide, azt nem tudom; hogy mért jöttem ide, azt tudom.

- Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak szekretárius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadta az ajánlottat, s elküldi a fiskálisához, hogy a sallárium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatalhoz, he?

- Nincsenek, uram - felelt Kálmán, s most már nem pirult, hanem sápadt. - Nem azért jöttem, uram, önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Enhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán éppen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.

- Ah, a Biróczy! Hát conscolárisok?

- Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam, mint ő, azért ő mégis mindig többet tudott, mint én. Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát, s azután járulhatunk cenzúrához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár, s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet idefogadni őutána joggyakornoknak.

- Hehej, öcsém! Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e, hogy az nagyon rossz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! Nem biliárdozni napestig a Hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem cifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Nálam az úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legcifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyonbosszantom az úrfiakat, s fát vágatok velük, mikor unják magukat.

- Mind tudom én azt - szólt szelíd mosolygással Kálmán. - Híre van fiskális úr tréfáinak messze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.

- Áh! S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?

- Hazamegyek elébb a nagyanyámhoz, s megkísértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.

- Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, akinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő is ismer engem jól. No, majd írok én egypár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot írok neki, amitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, amit ajánlottak? Nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő múlva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert énnálam nagyon rosszul él a patvarista.

De már azt a kézszorítást férfiasan visszaadta Kálmán, ami e szavakat kísérte.

- Még egy kis elintéznivalóm van - mondta. - Ez az én bohó barátom, Sándor, mikor legutoljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kívül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy ő azt megtudja, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.

- Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fráternek a pénze. De hát vallja meg, miért hagyja maga ezt a pénzt nálam.

Kálmán húzódozott a felelettől.

- Kitaláljam? Ez abból a pénzből való, ugye, amit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?

- Abból.

- S magának, öcsém, nem volt még olyan pénz a zsebében, amit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.

A fiskális sokáig elógott-mógott rajta, hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.

- No, csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő múlva szívesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy tánc, egy lóról leesés, egy párbaj, egy szerelmi história, s vége van. No, hát vigyázzon magára. Mégiscsak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, aki egy nap kétszer utasítja vissza a "Herz-Dáma" szerencsekegyét.

Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.

Mármost én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel a másik félt... Vajon melyiket üssem agyon?