AZ ÉDES OTTHON

Ifjú barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint amilyen most vagy.

Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.

Otthon úgy várnak, mint egy királyt.

Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jössz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.

Húgaid, öcséid már a kapuból várják jöttödet: ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak, mikor megérkezel; apád, anyád zokogva szorítanak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit, csak magadat.

De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon!

Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! Már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.

Az egész ház a tied!

Minden ebédnél ott találod kedvenc ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon.

Ruhádról, fehérneműdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.

Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bízassék e klenódium; anyád sír, ha rád néz, s mosolya ragyog könnyein keresztül; testvéreid bámulnak.

A cseléd, ki még elmeneteledkor neveden szólított, most már ifjú úrnak címez.

Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.

Egész nap kedvedet keresik; kívánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.

Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; azután lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszéd szobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.

S ez így megy mindennap.

Tied az egész ház. - Mit? Ház? Az egész város.

Mikor kimégy az utcára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fennhordod fejedet. A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyű leányarcok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utca túlsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!

Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hívott vendég vagy minden lyányos háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonynak lehetséges fia, minden kisasszonyságnak nem lehetlen vőlegénye vagy; cotillonban előtáncos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig táncolsz, belebetegszel: a város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utcára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép táncosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégiscsak táncol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élcet mondasz: mindenki kacag rajta. Csak egy nem, akinek a rovására kacagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. Apád fejét csóválja; "Ménykű gyerek vagy!" Ő is ilyen volt ifjú legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet: hátha megöltek volna? Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen. Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Úgy mégy ki az utcára. Mindenki gratulál, s bal kézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah, az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.

És senki sem kér még tőled semmit!

Barátom, ifjú legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.

Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.

Hja persze, az egészen más találkozás.

Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza. Héj, korbács, héj, nádpálca! Ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársörétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.

Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad; senki sem tartozik vele.

Apád, ha megszólít: a neved "szamár". Mindenki "te"-nek nevez, s oly megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hív senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserűséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.

Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni vagy lakatos? Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.

Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. "Rossz pénz nem vész el." Ez a diagnózis meg az orvosság, amitől meg kell gyógyulnod.

Az utcán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgysem fogadná a köszöntésed. Szép lányok, ifjú játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz, s az is a tied lesz.

Még a házi kutya is megugat.

Még a gyümölcsfa sem kínál meg. Az is tudja, hogy téged kicsaptak, s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.

Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.

Az ősi ház egy kisvárosban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...-nak. Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.

A Jenőy-ház egy hosszú földszinti épület, formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.

Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arca még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.

Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várnia, s soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhúzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.

Két fia maradt. Az egyik: Lőrinc, anyja kívánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön; a neje is utánahalt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.

A másik fia Benjámin, vagy ahogy az egész világ hívja: Béni bácsi.

Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.

Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly messze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős, s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, ahogy gyermekkorában tanulta: a "szegény bűnös fiacskádat", s hozzá teszi: "szerencsés jó éjszakát kívánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!", holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája, s új imádságot tanulni nagy dolog volna.

Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz; aki nagy nehezen rávette, hogy higgye el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, míg azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű lúdtollat, s azt egy fehér papírlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, amiről más ember kitalálja, hogy az nem macskanyom. Sőt nagykamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megegzaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy "hányszor van meg az egy a kettőben?" - Amire Béni úrfi nagyon hűlt képet csinált. "No, hát hány lába van magának?" - jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. "Kettő!" - felelt örvendő találékonysággal Bénike. "S hány lábam van nekem?" - feszegeté tovább a conrector. "Négy!" A conrector úr aztán nem is volt kíváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért, s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.

Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket prefektusoknak címeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorárium várta a vizsgáló deputációt, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primae bizonyítványt. Még az ügyvédi cenzúrán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ővele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a "Nota Rákóczianá"-ról?, azt felelte neki, hogy "a szövegét nemigen tudom, de elfütyülöm, ha tetszik".

"No, hát fütyülje el" - s kapott sufficienst.

(Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert anélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.)

A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.

Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikéjét a legközelebbi generális gyűlésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és kongregációknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utcán, magamagát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöldasztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.

Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerűen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzászoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint amit az anyja parancsol, amit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet írt volna valakinek, hacsak nem diktálta valaki.

Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejűséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen; megtette magától is, ami az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de amihez nem volt kedve, azt, ha elöl-hátul "szamarat" akasztottak is a nyakába, mégsem tanulta meg. Ezt a fiút úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debrecenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiúkkal; tanulja meg, mi a diákélet. Hadd járjon legációkba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni; tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni. Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek. Pénzt csak annyit adott neki, amennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy amíg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.

S nem volt ez rossz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; aki életrevaló volt, annak nem ártott az, ha minél messzebbre elküldik a rokonok közül.

Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránnyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.

Béni bácsi éppen kinn pipázik a folyosó alatt egy falócán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyújtsa a kendert, amit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, ami könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem tűrheti a pipafüstöt. Aki pipázni akar, annak "ott kinn tágasabb!"

Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem amit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, ami a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, ami sohasem szakad le a fejéből, csupáncsakhogy a szobában, az édes mama vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátrafelé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arca valamivel vénebbet mutat, mint amilyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral s a fejétől messze elálló hall-életműszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyírva s a végein hosszúra eresztve, s mindezekhez járul kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; amit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilenc rőf hosszú legyen a nyakravaló, aminek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy aki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét, s aztán messziről nekikezdve úgy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyaka csigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megítélni.

Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi, s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, akiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! - De bizony nem az! - Bizony csak az.

Kálmán öccse közeledett felé.

Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán másképp is el volt változva az arca - de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jólesett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröccsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapadohány illatú csókkal.

- Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?

Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. - Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingote-ot csináltatott neki, s azt ígérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti, de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi francia ruhát, ami a sarkát veri.

- Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám - mondta Kálmán -, hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.

Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arca.

Ah, maga tréfál. Ne tréfáljon, no! Hallja, no. Ugye nem igaz?

- Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.

- De hát ez iszonyú szörnyűség! Hát hogyan lehetett az?

- Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem, édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához, és készítse elő erre a fátumra, ami velem történt, hogy aztán a szeme eleibe kerülhessek.

Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.

- Már hogy én - menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt, kedves öcsémuram; csak egy kicsit hátramegyek.

El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, ahol a leányok gerebeneztek, s nagy stúdiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, amivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, amikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas-kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, amilyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik őmiatta a folyosó oszlopához, amíg ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia, mert amint nyílt a konyhaajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta - és az nem esett neki rosszul.

Aki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzrőlpattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.

Hát te megjöttél? - kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arcát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.

- Nem jókedvemből jöttem - súgá Kálmán. - Kitiltottak a kollégiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutatóujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyílóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

- Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel, addig maradj itt.

A lyánkának nagynénje az, aki a fiúnak nagyanyja. Cilike árva gyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvence az öregasszonynak.

- Majd én beszélek vele elébb.

- De mit fogsz neki mondani?

- Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

- Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

- Hol az írásod, amelyben kitiltanak? Valami okát csak megírták.

- Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó ítéletet. Egy percig homlokára tette az ujját nagy okosan.

- No látod, már tudom, hogy mit mondok. Csak azt, ami igaz, ami itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Mármost csak várj addig itten, míg én visszajövök.

- Ó, milyen jó kisleány vagy te, Cilike.

- No, hát csókolj meg szépen.

A lyánka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné éppen ruhatára fölött tartott szemlét.

Ó, nem a piperéhez valót válogatta, hanem gyönyörűségét kereste a maga alkotta múzeumban.

Egy valóságos múzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s amik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, amikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímzett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal - mindezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonneműekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehéríttette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban sohasem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és sohasem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mindennek egy részét Cilike kapja, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörűsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyarázza Cilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

- Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy páncél. Aztán minden ránca a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyúlj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Cifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

- Egyrészt a férfiak ennek okai - jegyzé meg mély bölcsességgel Cilike. - Lássa, nénikém, ők mennek minden divatban rossz példával előre.

- Igazad van - mondá Jenőyné. - Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo. Marengo! Kalikó! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füleig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

- No, de ezt hát így viselik mások - magyarázá Cilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. - De hát az már micsoda gondolat volt a professzoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legátus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam ríva.

- Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is írtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, amiben olyanok vagytok, mint egy ágrólszakadt jezsuita novicius. A professzorainak meg megírtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Cilike itt aztán nagyot sóhajta.

- Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Éppen most tudtam meg, hogy Debrecenből sok diákot kicsaptak azért, mert a tógát levetették.

- Ahhá! Szófia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s a professzoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy pszichológ!

- Nem, nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

- Micsoda? - kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, ami a kezében volt. - Kálmán! Az én unokám!

- Közöttük van - mondta Cilike.

- Ki mondta ezt neked?

- Olvastam az ítéletüket. Itt van nálam.

És odaadta a Kálmántól átvett ítéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, dacára hatvanhatodik esztendejének, s arca elszederjesült, mikor végigfutott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

- Ki hozta ezt neked?

- Maga Kálmán.

- Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

- Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan odarohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal, összecsókolta fejét, arcát, homlokát, sírt, érthetetlen szavakat fuldokolt: "Dehogy téged! Nem téged! Azokat! De valakit összetépek."

Csitt! Valaki kopogtat az ajtón!

Cilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Francia ember volt. "Très humble serviteurt" mondott, s kilenc krajcárt kért egy most érkezett levélért, azután "je vous souhaite bien le bon jour"-ral odább ment.

- A levél a néninek szól Pestről - mondta Cilike. - Ismerem az írást. Korcza fiskálistól jön.

- Add ide! - szólt Jenőyné, s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.

- Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzátartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Ó, azért meg fogok nekik fizetni!

Kedves anyám - szólt közbe Kálmán. - Ne nehezteljen bíráinkra. Mi nagyot hibáztunk.

- Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak.

Cilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelkűségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja, s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem múlik.

Héj, pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra, s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.

- Béni, te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! Héj, Béni!

Hallotta ezt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézhez kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

Csak amidőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése levén, hogyha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokádot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édesanyját, Kálmánt és Cilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

- Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

- Kereszett, édesz asszonyanyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki.) Ott voltam a méheszben.

- Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

- A méhek nagyon dönögtek.

- Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: "Jövel, Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg, kérünk!", de alig fogott hozzá fennhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével, s rárivallt:

- Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez - hárman. A nagyasszony hozzá sem nyúlt az ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

- Asszonyanyám nem eszik?

- Már én jóllaktam.

Kis idő múlva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

- Valami baja van?

- Van.

A csuszpájznál ismét megkísérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

- Haragszik asszonyanyám?

- Haragszom hát!

- Kire haragszik asszonyanyám?

- Minden emberre!

No ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból őrá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, aki semmiből nem eszik, és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arcot mélázott, mint aki el nem bírja találni, mi baja lehet asszonyanyjának.

Talányos is volt a helyzet.

A főbűnös, Kálmán uramöcsém ott ül mellette túlfelől: nem látszik az arcán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel (amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom, még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban), ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztaneműt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy "szabad még egyszer ebből vennem?" - de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfülét. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kívánni sorba mindenkinek s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. S azzal tolta hátrafelé a székét, s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási útja.

- Ti, többiek, menjetek ki! - parancsolá a nagyasszony. - Te, Béni, jössz velem az írószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy írószoba!

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, akik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerű kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál, s ha valami eszükbe jut, azt leírják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, akinek semmi sem jut az eszébe!

Az írószobába érve, a nagyasszony odahúzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, ahol az íróeszközök álltak.

- Ülj le és írj.

Jaj, de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

- Mit írjak, édesz mama?

- Levelet tiszteletes tudós Járai Ézsaiás uramnak Debrecenbe.

- Levelet? - sóhajta keservesen Béni bácsi. - Hosszút?

- Elég rövid lesz. Megírod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból, én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg éppen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy amint azt a levelet elolvassa az a főtisztes professzor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát, s olyan "körmöst" ád az írójának az öt körmére, amilyent csak valaha kalligráfiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

- Nem írhatná meg ezt inkább a Kálmán öcéckém?

- Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet írni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

- Értem, igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt írjam ugye Járai Jeremiász...

- Ézsaiás!

- Ezsaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öcémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

- Írod a mennydörgős mennykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punktum!

- De hátha még helyrehozzák a tiszteletes professzor urak a hibájukat.

- Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! Akinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Sohasem imádkoztam ember előtt.

("Az bizony nagy hiba!" - gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképpen szerette volna kikerülni az írásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszonyanyját.

- Ne haragudjék, édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: "ne menjen le a nap a te haragoddal".

- Azt ugyan nem a kis káté mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.

- De ne haragudjék, no, édes asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professzor urak.

- Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

- De ne haragudjék, édesz asszonyanyám, a konzisztórium megbánhatja még, amit cselekedett. Hiszen látja: a ló isz megbotlik.

- Ló! Ló! De egy egész istálló! - kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. - Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és írj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, amitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallójába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát, s az orra is tintás lett. Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be.

- Hát mit írjak, édesz asszonyanyám?

- Legelőször is fogd az ollót, s nyírd körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ír az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félremegy, s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

- Tehát mit írjak?

- Majd én diktálom. "Tiszteletes tudós rektor professzor úr!"

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.

- Jól van. Ezt már most kerítsd körül, s írd alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te címered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.

Elkezdte aztán írni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betűket, s úgy felment a kezdősorral, hogy a vége majd a diagonális szegletet érte.

- Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra, no.

Béni bácsi aztán másféleképpen fordította a papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betűi a pincébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. "Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a g-nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat. Nagybetűvel írd az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltójelt az utolsó szó után. Most jön a dátum. Most add ide a tollat, hadd írom alá a nevemet."

Hanem elébb még tanácsos volt végigolvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betű, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kolon sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni.

Akkor aztán a nagyasszony aláírta a nevét. Ő is görbe betűket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen írni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papirosboltban. Elébb az ívpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, ahol a két vonal találkozott, olló hegyével keresztülszúrni, azután az ollóval a vonal mentében végignyírni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonallal gyújtották meg a jó kecskefaggyú gyertyát, amit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyolviaszkot, meggyújtotta a gyertyánál, először végigcseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a bal keze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráírta a címet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat, s az asztalhoz verte: amitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a címirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.

- No még ennél disznó formább paksaméta nem utazott K-ból Debrecenbe.

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, amint az a levél fel volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jókedve volt. Cseléd, családtag melegedett, derült arca napsütésénél. Még a háziállatok is megérezték, hogy most jókedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró koca visítva kísérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: "Az öcsémuram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fenn ül és tanul." (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)

"Csak hadd tanuljon - mondta a nagyasszony -, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb rá nézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig."

Hja, egészen más zaj az! Attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyűlnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Cilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkakoncert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Cilike eregetik selyemsima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kócot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonallá a kuckóban, s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét; neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember ezen harmonikus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhívására Cilike a maga ezüstcsengésű hangjával elénekli az ő kedvenc nótáját.

Ha a nap végső sugárinál
A fák közt gyepágyad megett
Egy mosolygó arc elődbe áll,
S feléd nyájasan integet,
    Nem más az hű barátodnál,
    Ki békés örömmel kínál.

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába rokkakíséret mellett.

Azt mondják, hogy nem illik
    A tánc a magyarnak;
Nem, ha neki harisnyát
    S fél nadrágot varrnak,
Illik gyöngyös pártához,
    Kócsagtollas főhöz.
Illik sarkantyús csizmához,
    Pillangós cipőhöz.

Ilyenkor meg éppen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altatódalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a fél szemét tudja felnyitni, ha "cucát" eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy "cucának" nevezik azt az apró kendergombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyújtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak "cu-cu-cu!" - amerre a cuca elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) - hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi ki-ki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójcakát kívánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végignézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nemhiába kiáltja odakinn: "Tűzre, vízre vigyázzatok!"

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az "áhítatosság óráiból".

Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletű úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitőrös posta; de azért a félhomályban is el tudta azt olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járai uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki kollégiumnak kívánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől, s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak, aminek a végére ma este kíváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy őneki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahhoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes história kezdett előfordulni, az öregasszony közbevágott: "Cilike, Julis te! Valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg, mi az. " - A többiek tapasztalt fehérnép voltak már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Cilikét egy bohókás szerelmi dalra, ami az öregasszonynak is meg a kisleánynak is olyan jól illett.

Azt szokták szememre vetni,
Kicsiny vagyok még szeretni.
De tudom őket nevetni!
Hiszen a kis csupor
Még hamarább felforr,
Nem csoda hát,
Ha a kis lányt
Szintúgy tüzeli Ámor!

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le az éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És őneki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy súlyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benn marasztá magánál unokáját a nagyasszony.

- Ide hallgass, édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járai uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletű úr felvilágosított az igazi okokról, amiért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Ítéletedben más ok volt adva, s Cilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előtte az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert amit ez tett érted azóta, hogy itthon vagy, ahogy állt közöttem és közötted, azt még az őrizőangyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és temiattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy teérted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, amit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, ahogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged: én! Nagyapád, szegény, boldogult kedvesem, éppen ilyen délceg, büszke eszes ifjú volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, amilyenbe te keveredtél most. Azon elátkozott könyvben az ő írására is ráismerhettél volna, ha írását később el nem változtatta volna: hátrafelé döntve a betűket, hogy rá ne ismerjenek. Mert eljöttek az üldözés napjai, és a kínzó hosszú idő alatt nagyapádból, a bátor, délceg férfiból lett egy reszkető nyomorék, egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha továbbmégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, akit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli-nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leírt sorba, és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony bírja kiállni megháborodás nélkül, Férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy. Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz, ami akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. De amilyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te afelől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, aki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: otthagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre. - Most tedd, amit akarsz, de rá emlékezzél, amit mondtam.

Kálmán úgy érzé a lecke után magát, mint aki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

"Eppur si muove!"

És mégis megmozdul ez a föld!