BÁLVÁNDY

Ez volt amaz emlékzetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint "vándorló komédiás direktor"-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott, elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf- és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét, nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt, s brachiummal se veszed meg rajta, s azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláírja a váltódat, s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő, s kifizeti a temetési költségeidet.

Jeges vízárból saját élte kockáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt, s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vízbe, veszni hagyja, s fütyülve odábbmegy.

A színészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó színtársaságot megtud, azt messze földről elhozatja lakvárosába; s messze földre elkíséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak; ott lakik a színpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari színháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget, s költ a kiállítás pompájára egész szenvedéllyel.

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kinek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket, s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: "Bravó! Nagyon jól van! Remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylane-ben sem adták különben."

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg éppen fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz színész, ki mindig részeg, s elkezdi: "most jövök" - nem jut eszébe, honnan; - "a kocsmából" - kiált fel rá Bálvándy - s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy "Rikkheli-e-u" - "Riseljő! Kisasszony, az isten áldja meg!"

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: "Súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!"

Meginti a kezdő debutírozót: "Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál."

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no, most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.

Mikor pedig operát adnak, a kedvenc áriát együtt énekli a szereplővel, s a szólóból duót, a kvartettből kvintettet improvizál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a cigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt, s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És amellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcnak a parterre-en.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinencia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinencia is.

Egy nap pedig éppen mit cselekedett? Bocskai Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott, s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképpen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem tudta szerepét. Csupa hosszú monológokból állt a história. Akire a sor következett, odaplántálta magát a súgólyuk elé, s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásított szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját meg a nyílást, amelyen meg lehetne innen szökni. A színészek maguk is sültek-főttek zavarukban; Bányaváry úr belehúzta magát a keményített gallérjába (ő német vitézt játszott), hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

- Ugyan, édes direktor úr, hagyják abba azt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni? Inkább énekeljék el szépen Cserni Gyurkát, aztán eresszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az indítványnak, a színészeknek is megjött a kedvük, félrelökték Bocskai Istvánt, elővették Cserni Gyurkát, az már kedvence volt a közönségnek, s jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának színházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek hazai. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek; ámbár kíséretükre velük volt nemcsak Béni bácsi, hanem Böske is, aki többet számít:

A tehenésné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmúlt éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt, s nagy későn, egy óra felé került haza a színházlátogató nép.

Hát az történt a színházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.

- No, direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!

No, még ez nem történt meg, amióta a színházat feltalálták, hogy egy egész színművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti díjért, ami egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulás útját Bálvándy azzal, hogy "nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entrée-t, s nekünk játsszák el a darabot még egyszer".

S azzal nekiindult, a kalapjába összeszedni a másodszori beléptidíjat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett, s akkor aztán a színészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, akiknek a vacsorájuk mind kárba ment ezalatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rosszkedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiae professorától hallotta ezt a hármas aranymondást: "1. soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne bírj."

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Cilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos, "sicc innen!" kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapcagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott azáltal leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégiscsak ki-kitört belőle az elfojthatatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyot pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

- Hát te mit röhögsz! - rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

- Nem én, édesz mama, nem nevetek, cak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.

- Mit nevetsz megint?

- Nem én, édesz mama, cak a pecenyét fújom.

- Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól, s otthagyta a vacsorát, azt mondta, lefekszik. Cilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagy hamar az ebédlőből eltűnni, s míg Kálmán leült az asztalhoz, a Tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött, s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, amint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezdett torkaszakadtából kacagni. Úgy kacagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbújtak a fejében, s a könnyei csorogtak végig az orcáján, az oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végigvárta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad, s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

- Ugyan, Béni bácsi, mi volt az a jó, amitől olyan derült kedve szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

- Jaj, kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár, hogy maga is ott nem volt. Ó, az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucrezia Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok Holoferno Vitelezzo, hanem rosszul hallotta a súgótul, aztán igen furcsát mondott: amire aztán a báró felkiáltott rá, hogy "mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?" Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü! Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még aztán sok furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a teátrumban az emberek nevetnek. Pedig hát'sz a teátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fennhangon ám, mint ahogy én most kiáltok. S azt mondta neki: "Hallja az úr! Maradjon veszteg, üljön le a helyére, s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk."

- Nos? És Bálvándy?

- Hát, a báró Bálvándy erre odament a mamához, szépen kezet csókolt neki, s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.

- Hát Béni bátyám mit csinált?

- Én? Hát én is nevettem nagyon.

- Nevetett! - kiálta Kálmán, nagyot ütve öklével a Tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

- Hát mit csináltam volna?

- Hát azt csinálta volna, hogy odamegy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját, s azt mondja neki: "Ott az úrnak a helye, ahol a zártszéke van, menjen innen, s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává."

- Gallérját? - hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebújt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét, s erőhatalommal elaludt; ami különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen híresztelt darab, amire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a címszerepben. Egyúttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon óhajtását, hogy ma ő is elmegy a színházba.

A nagymama és Cilike nagyon örültek rajta. Úgyis nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagyúr, annál rosszabb rá nézve. A nagyurak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanút hoznak magukkal, amiért a nem nagyurak őket rossz elővéleménnyel kísérik, s folyvást policialis felügyelet alatt állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, ahol Kálmán öcsémet hagyta a Werbőczi mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.

Odalopózott az udvar felőli ablakhoz, s bekukucskált a függönynyílás alatt: vajon mit mível Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.

A szobában volt egy vaskályha, embermagasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik taplósipkáját (volt neki nyolc), s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végigpróbálta rajta a vívóiskola vágásait, egymás után, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! Most a fülét! Most a nyakát! Volt mit szenvedni a taplósipkának! Persze, a vaskályha nem védelmezte magát.

Itt nagy veszedelem készül - gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a színházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy "én ma nem megyek! "

- Hát mért nem jössz? - kérdé a nagyasszony.

- Nagyon megfájdult a fejem.

- A te fejed? Hol?

- Itten hátul.

- Hát talán nem is vacsorálsz ma?

- De addig talán elmúlik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a színházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herceget adták volna is!

Kálmán valósággal gyűlölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyűlölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.

"Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhanc? Az mindenütt benn van, én mindenütt kívül maradok. Az szórja a pénzt; én kéztül várok minden garast. Az délceg, hős, izmos termetű, én nyurga, nyápic és kákabélű. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtáncos a vigalomban, ahova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset írok, s míg azon töprengek, hogy juttassam azt kezébe, azalatt ez régen el is csábította, ott is hagyta a szép leányt. "

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszín hajú férfi gyűlölete a fekete hajú ellen. Ó, ez a gyűlölet nagyon régi! Talán a francia-német háború elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyűlölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a színházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja, hogyan, de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenül; mert amint jegyet váltott, azalatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiálta a férfiakra: "helyet, uraim, a hölgyeknek!" - s kiáltására, mint Mózes előtt a Veres-tenger, nyílt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgyhogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak Iátszott valamit súgni, ki éppen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert ez öreg úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának, s aztán mind a hárman őfelé fordítanák arcaikat.

Bálvándy, amint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

- Jó estét, Kálmán barátom - mondta neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. - Csak hogy egyszer már látjuk. Jöjjön csak velem. Főispán úr őkegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja, s viszi magával, ahová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, akit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajon mit akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette aranyfoglalványos szemüvegét, s elkezdte tetőtől talpig végignézni az előtte álló fiatal legényt, aki meg volt győződve róla, hogy őtet most nemcsak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő mármost ennyi bámulással szemben mit csináljon.

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel, s nem szólt hozzá semmit, hanem az arca valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt őkegyelmessége; de akkor sem őhozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

- Hát ez a híres krónikaíró gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

- Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

"Eppur si muove!"

- Igenis, én vagyok az! - felelt merészen, s rákvörösre gyulladt arcát fölemelte vakmerően.

- Áh! - hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz, s annak mondá:

- No, majd ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt, s vitte magával egy szegletbe.

Kálmán meg volt főve.

- De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? - kérdé zavarodottan Bálvándytól.

- A palatinustól.

- Hát a palatinus honnan tudja?

- A Pest megyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött érte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

- Ki hozhatta azt elő?

- Azt biz én tettem.

- Hát ön honnan tudja?

- Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.

Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patrónust talált benne, s ezáltal még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell lenniök.

Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most őrá nézve a "to be, or not to be", mint Hamletre.

A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevissza beszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monológját, amelyben így szól: "hiúság, asszony a neved!" - akkor kezdett meglepetve odafigyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arca önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyíté a "fóra Bányaváry!" megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal kockáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:

- Hiszen ez - Borcsay!

- Hát ön ezt még nem tudta? - mondá Bálvándy. - Talán még nem is beszélt barátjával, amióta ez színésszé lett? Még nem látta eddig?

- Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.

- Nohát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A színész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szívesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audienciát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapriciózabb.

Amint az első felvonás végződött, Bálvándy karon ölté Kálmánt, hogy felvezeti a színpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.

Mikor a publikumon keresztülfurakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, aki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kisfiát.

Kálmán felvilágosítá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahhoz megy fel a színpadra.

- No, aztán bele ne szeress valamelyik szép színésznőbe!

Ez utasítással bocsátá el Jenőyné unokáját.

Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a színpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a színpadon.

Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, akire nem volt nehéz rátalálni, mert éppen pogányul szitkozódott.

Szidta a lelket!

Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.

"A marha! Három bekezdéssel hamarabb elkezdi ordítani, hogy »esküdjetek!«, mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta."

A lélek, ki ezalatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy őneki nem lehet a padlón keresztüllátni; ő a színpad alatt ordít, mikor a súgó jelt ad. A súgó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.

- Megölöm akkor azt a súgót! Megölöm! - ordíta Hamlet, és valószínűleg meg is tette volna, amit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ezáltal, ha először is a kardja már arra a célra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor, ha a súgónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Így aztán csak beérte Hamlet egy cserépkantának földre leverésével.

Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán odalépett eléje barátságos üdvözletével.

No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha "lélek" elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a kesztyű nem engedi a kézszorítást.

És aztán, a patvarba is! Az ember királyfi! És művész, s azt sem tudja, hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszorúknak örüljön jobban.

Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.

- Szervusz! Szervusz! - fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, amibe nagy adag izgatottság vegyült. - Szervusz, Kálmán. Valahára te is eljöttél.

- Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt - menté magát Kálmán.

- Nem tudtad? - (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) - Rák! Hol van a Rák! Igazítsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a púderesdöböz!

Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a látogatóit, s maga egy falitükörnek fordult, s elkezdte az arcát befehéríteni.

Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehérítse már be jobban az arcát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.

- Eh! Mit ért az úr ahhoz!

Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a színésznek, ha az élete kedves.

- No majd játék után, barátom. Most sietek. Agyiő!

Azzal kapta a fövegét Hamlet, s otthagyva barátait, indult sebes léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.

Bálvándy nagyot nevetett magában, s még ezután egypár obligát bókot vetve a naiv Opheliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.

- Ejnye, de hamar visszakerültek - mondá az öreg asszonyság -, mintha csak lekergették volna a színpadról.

Egészen úgy van - mondá Bálvándy. - A dán királyfi, mielőtt azt a sok embert, ki most a színpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.

- Ah, olyan büszke? - monda a nagyasszony. - A teátrista.

- Éppen azért, mert teátrista - védelmezé őt Bálvándy.

- Ó az nagy úr, az a kóbor teátrista! Maga teszi magát azzá, ami lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, amíg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. Ahányan látják, annyian szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménnyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari színházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, aki amellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, amit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagyurakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Ó, az a vándorkomédiás többet tesz egymaga, mint a pap, rektor, bíró, vármegye és a Tudós Társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak, s nagyon meguralom, ahol találkozom vele.

Ez a téma szokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik - Cilike.

Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehűteni azzal az észrevételével, hogy "az igaz, hogy elég nagy úr a vándorszínész, amíg fiatal és szeretik - de hát mikor megvénül?"

- De hát nem vénül meg.

- Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?

- Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hí valakit, aki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé még csak emlékkő állítással sem, mint más híres embernek, hanem békében hagyják aludni.

Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a cigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt, s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot, hogy az O du lieber Augustin dallamának tizenhatféle variációját eljátssza rajta, nem törődve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, mellyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen - most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit cincog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kísérteties szimfónia kellene.

Két arc pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Cilike.

- Vajon miről gondolkoznak?