ARIADNÉ

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja, s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, ahol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a Városligetbe, összejárta a csalitok ismerős útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, ahol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszorú belőle; de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.

Este elment a német színházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze, akit keres, de ott sem látta, mint szokás, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki, s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tensúr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába, s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet, s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen, s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Ó, azt Katinka nagyon jól tudta, hogy őrajta mindenki nevet. Imádói, védőügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, amin nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába, s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyíltak, azokból éppen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utcára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáróajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, amint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához, s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, amint a cselédek előhúzzák a kocsiszínből a hintót, amint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetű asszonyság, egy lepkejárású fiatal lyánka, egy sánta ember meg egy karcsú ifjú; ó, erre ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára "ő". Tehát szemközt jut a leánnyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.

Katinka sírt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, amit ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani - hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Márpedig itt az ellenméreg jelenlétéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiúság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, aki mindent tudott, és Bálvándy, aki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a bosszúság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Aznapra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg, hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utcán, s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet.

Három nap nem eresztett senkit a színe elé. Mindig beteg.

Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csoda módra meggyógyult, s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

- Ah, asszonyom! - kiálta a báró. - Az égre! Ne ijesztgesse ön a világot betegsége hírével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel; mi baja van - míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes "febris acolomannicus"-ban szenved. Az istenért: gyógyíttassa magát.

- Köszönöm, már meggyógyultam - viszonza mosolyogva a hölgy.

- Allopathice vagy homoeopathice?

- Csak parasztkúrával.

- Tehát sympathetice.

- Nem olyan cifra ennek a neve. Valóságos parasztkúra.

- No, arra kíváncsi vagyok.

- Hát megismertethetem vele. Negyednapja írtam a férjemnek, hogy jöjjön fel Pestre.

- Ah! Kegyed kívánja őt látni?

- Nemcsak látni kívánom, hanem ki akarok vele békülni.

- Mi célból?

- Hát mi egyéb célból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik.

- Mint tisztességes házastársakhoz illik! Ez remek. Kegyed megy őhozzá haza? Vagy ő jön kegyedhez haza?

- Azon majd megegyezünk.

- Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető szalonban képzelni; minden fantáziát fölülmúl.

- Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

- És a gazdáját is?

- Simulni fogunk egymáshoz.

- Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

- Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

- Hja, azt nem tudtam.

- Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

- Á! Ezt meg még Berti sem tudta.

- No, önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint...

- Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

- S hátha már meg is tette volna?

- Micsoda?

- Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghívásomat; holnapután itt lesz.

- Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.

- Várok rá, míg megjön.

- Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.

- Ne haragudjék, nagysád - monda Bálvándy -, én egészen beletalálom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nemhiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadné azt mondja magában: no, ha Thészeuszt elvitte a tenger, én mármost a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, akire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, amiért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyámnak, a huszárőrnagynak, akik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel, Bacchus!

- Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.

- Hiszen az isten volt, azért, hogy szerette a bort. No, de én meg Neptunus leszek, aki Thészeuszt visszahozza Naxoszra.

- Már akkor Csollán úr itthon lesz.

- Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe küldök egy csoport Angyal Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyújtom Pesten a Két Kecskét, s akkor ő nem tud hová szállni, s visszafordul.

- Ó, nem fog a Két Kecskébe szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.

- Hol?

- Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat. Hanem hát Pest még most sem London; azon időkben pedig még csak Párizs sem volt. - Könnyű a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.

Van az Úri utca torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utcára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a Fehér Hajó. - Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utcát; mondván az utazónak: "Hova mennél tovább? Itt az utolsó ház, ide térj be." S a Fehér Hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német színház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül, s a távolból háborítatlanul sárgul a ködökön át a Neugebäude vigasztalan tömege.

Tehát a Fehér Hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a Griffhez vagy a Vörös Ökörhöz. De hát csak megtette az asszony kedveért, hogy végighajtatott az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, amin megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van rekvirálva. A sárhágója valahol elmaradt az úton, s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyíljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Cinkota alatt szedte fel, s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyakú szörnyeteg, aki nem szégyenli a zsiráffejét még magasabbra is emelgetni; no, ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, akit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csúnyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyakú rézderes, a konyafülű pedig szürke volt addig, amíg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitűnő tulajdonságai vannak. A konyafülű szürke rendesen, amint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem nekiiramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett, s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban húzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor ugyan elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no, már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyakú mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy amint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar indítani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg éppen hátrálni kezd meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirúgatni vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállni az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, amíg megindul. S miután ezt a mulatságot tízszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyakú, s kocog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig húzza a kocsit a szürke, délután a deres, ami legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem húz semmit; az csak táncol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig táncol, sohasem jár a szerszámban. Nyilván újonc hátasló lehet, akit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; amit az meg is tesz becsülettel, levén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farkú mokány paripa; akivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyítják a szőrébe csimpajkozott bogáncsok és koldusdiók.

Hanem csengettyű, az van mind a négynek a nyakában, úgyhogy előtte-utána megáll bámulatára a nép, mikor végigvágtat a Hatvani meg az Úri utcán, be egyenesen a Fehér Hajó tátott torkába; ahol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból, s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyet-mást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; aki után nyomban megjelenik a pincér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni.

Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazíttassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, aki finnyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

- Micsoda megnéznivaló van itt most Pesten? - Ez az első kérdése a pincérhez.

- Kabale und Liebe von Schiller, a színházban.

- Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy "bezahl"; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.

- Azután itt van egy optisches theater.

- Hát az micsoda? Kutyakomédia?

- De az is van. A Kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy hecc, amit az uraságok nagyon látogatnak.

- Miféle hecc, te félszemű Cupido!

- Hát kutyák meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

- No a kell nekem! Van ott entrée?

- Persze hogy van. Egy tízes a belépés.

- De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heccet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne vesszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házikisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak fél szeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkírozni.

Ezen kisasszony már várt itt a nagyságos úrra, s kényes természetű izenettel volt megbízva úrnőjétől, amiért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

- Kérem nagyságos úr, négyszemközött akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. - Észrevette a küldött hölgy fenn említett fogyatkozását.

- Te kellner! - kiálta a messze futott pincér után. - Gyere csak vissza, hozd ide azt a fél szemedet, ez a kisasszony négyszemközött akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki: "maga goromba, maga!" S azzal bevágta orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heccbe.