MI VAN A FENYŐK MÖGÖTT?

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában.

Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire megalázta Kálmán őt!

Ó, azért nem dobta el magától. Ne higgye azt soha a kegyetlen ifjú, hogy egy asszonyt, aki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától szakítani azzal a szóval: "most már mást szeretek". Még sokszor keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, amit egy megbántott asszony haragja útjain átkötöz.

Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen.

A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy ki-ki hazamehet a maga parasztházához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.

Az úrfiak még este sorba vették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával szerenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.

A statució ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg. A derült idő kedvezett a szertartásnak. A zöld pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató alispán, székeken, lócákon körülülték az asztalt a meghívott vendégek, első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.

Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toalettjével; fekete lovagköntöst viselt piros hajtókával, lóháton jött ide; fején prémes, négyszögű lengyel kucsma volt fehér tollal, öv helyett arannyal áttört sál szorítá karcsú derekát.

Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett maga előtt, aki az ő számára fenntartott hely előtt telepedett le, s legalább mindannyinak jutott valami selyemruhája suhanásából, ragyogó szeme pillantásából és parfümje futó illatából, amíg végigfeszengett az egész soron, miután az ácsorgó paraszttömegen nem akart keresztülfurakodni.

A szertartás szokott hivatalos komolysággal ment végbe; a birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, mire következett volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre volt az készítve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab; közepéből kinőtt fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomakodva fényes ólomérc-, cinóber- és malachitdarabok s ragyogó marmarosi gyémántok. Mind a kordicai uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.

Előbb azonban hangos fennszóval felhívattak a jelenlevők a főjegyző által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokba helyezés ellen, óvástételét most itt a hely színén végezni el ne mulassza.

Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyúló nyakú ember ott az asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő protestálni jött ide. Aszályinak hívják. Tegnap óta semmivel sem lett kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsabozóton keresztül az arcából chaldeai ábécélapot csinált.

- Én protestálok! - kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyújtva, hogy mutatóujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. - Kérem ezt jegyzőkönyvbe vétetni.

A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyúlt a tollához, hanem tréfás hidegvérrel mondá rá:

- Már be van írva.

A társaság nevetett.

Aszályi pedig folytatá:

- Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes sátoraljaújhelyi Sátory Katharina asszonyság törvényes férjének és így gondnokának meghatalmazottja.

- Hazugság! Hazugság! Hazugság! - kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.

- Kérem szavaimat protokollumba vétetni! - recsegett Aszályi hangja.

- Már be vannak írva, előre! - mondta gonosz nyugalommal a főjegyző.

- És az én szavaimat is utánuk! - kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve azt az átkozott protokollumot.

- Majd azokat a margóra.

A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.

Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:

- A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a tekintetes királyi tábla előtt.

- Ez is be van már írva - mondta a főjegyző. - Tessék megnézni a jegyzőkönyveket.

A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az adomája végét előre kitalálja a másik, akinek mondja. Hanem Aszályi nem ment oda megnézni, mi van a protokollumban. Dehogy nézte! Ő megtette, amiért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül s eltűnni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtok képében.

Pedig az a tréfa, amit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék nem megy tökmagba.

Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egyévi kordicai jövedelmébe kerül.

Mert a kordicai uradalom áll egynehány négyszögmérföldnyi erdőből, melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem vevő hozzá. Ami főjövedelmét képezi, az a huszonkét falu jobbágya által fizetett dézsma, robot, füstpénz és kocsmáltatási jog. Ez sokra megy. De most ez a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hátha te nem vagy az igazi földesúr; holnap jön utánad a másik, s az újra megveszi rajtam. Hátralékot behajtani pedig - hogy mit jelent, azt tudják, akik próbálták.

Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.

De futott is a tett színhelyéről Aszályi, ahogy csak négy mokány ló vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön menekülhessen, amint idejét látja.

Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bízott.

Jól tudta, hogy kétszáz forint a bírsága egy olyan "actus majoris potentiae" elkövetésének, mint mikor például egy nemesembert keményen eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.

Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, amit Csollán Berti ígért jutalmául, éppen négy. - De mégis úgy hozta magával az ízlése, hogy jobbnak találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.

Annálfogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.

Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer csak rákiáltanak a mély útból: "megállj!"

A kiáltás asszonyi hang volt, és szemközt jövőtől eredt.

Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, akiben Sátory Katinkára ismert.

A delnő az erdei gyalogúton eléje került a menekvőnek.

Nemigen jó szándékai lehettek iránta, ahogy arcáról s csillogó szemeiből ki lehetett venni.

- Meg ne moccanj - kiálta a delnő a kocsisra -, mert lelőlek!

A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud lőni! Az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére rántotta a lópokrócot, hogy ne is lássa, mi fog történni. Tudta, hogy nem őtet kergetik.

- Mi tetszik? - hebegé Aszályi.

- Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt ne értse, mit szólunk - mondta Katinka, s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. - S mármost hallgasson ön rám. Látja ön, mi van a bal kezemben? Erszény. Ebben van ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se ígérte önnek Csollán ezért a gyalázatos óvástételért; s hogy meg fogja-e adni, azt még ön sem tudja. Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön, és rögtön a bíróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt meghatalmazója nevében visszavonja. S látja ön, mi van itt a másik kezemben! Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha megkaphatja, amért óvását visszavonta; mint ahogy én elverem önt itt most mindjárt, amért ön elég orcátlan volt saját jelenlétemben Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni, s az én jogomon az ő megbízásából tiltakozni. Mármost tessék a választás! Jobb kezemből, bal kezemből?

A megfordított hős nem menekülhetett a dilemmából.

Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.

Pedig megveretni egyáltalában nem kellemes dolog; de asszony által megveretni meg éppen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem mehet miatta, mert kinevetik.

Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.

- Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!

- Visszamegyek - rebegé Aszályi, ösztönszerűleg nyújtva elé a tenyerét, talán békekötésre vagy az erszény elfogadására.

Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyújtott tenyerébe a korbács őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.

- Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No, hát csak fordítsa vissza a lovait.

Aszályi felráncigálta a pokróc alul a parasztot, s megmagyarázta neki kézzel-lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, ahonnan eljöttek, mely kívánságnak nagy búsan tett eleget a földi, bús sejtelmei levén aziránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végigfektetik a határdombon, s emlékezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.

A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi újra odafurakodott az asztalhoz. Most már azzal a mosolygó pretenzióval jött, hogy ezúttal mindenki előtt kellemetessé fogja tenni magát.

Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.

- Kérem alássan! Még ne tessék bezárni a protokollumot.

Az alispán mérgesen tekinte rá: éppen ott szakította félbe, mikor azt mondta: "dacára annak, hogy..."

- Hogy mer?

- Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Íme ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemzetes és vitézlő Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak tréfa volt, és így semmis.

Szegény jó becsületes Aszályit csak hogy meg nem verték ezért a helyreigazításért. Az alispán megharagudott rá, amiért új contextust kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző, amiért új jegyzőkönyvet kellett fogalmaznia. S valamennyi bírák uraimék, amiért egyesztendei nem fizetésnek mármost ezzel kiesett a feneke. Hej, de szidták minden oldalról.

Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahhoz szokva. Akkor érezte magát elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki gyönyörűség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget. Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.

Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a salláriummal.

Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a papírba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.

Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz az. Vajon megvan-e mind az ötven?

De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? Meglátják!

Úgy tett, hogy az egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek számlálta. Azután a másik markába vette mind, s egyenkint áteregette a bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.

Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!

Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda bírt oldalogni, ahol Katinka, Bálvándy és a lengyel földesurak beszélgettek egymással egy csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára, felmutatá a fölösnek talált egy aranyat, két ujja közé szorítva s a hű sáfár piruló becsületérzésével mondá:

- Nézze csak. Eggyel több volt.

Katinka végignézett rajta, büszkén, haragosan, leráncolt szemöldökével a pólusig taszítva a közeledőt, s azt mondá neki:

- Nem tudom, miről beszél ön.

S azzal hátat fordított neki, amit Aszályi alázatosan megköszönt, s azután véglegesen eltűnt.

Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahúzatása kinek a műve volt.

Aztán törhette rajta a fejét, aki akarta, miért lett olyan híve egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak.

Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.

A lakomán minden volt kapható, amit az öt világrész az ínyencek számára terem, a parasztok számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek, s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában mulatott.

A deszkapalota hossza kívülről meglépve lehetett húsz öl, az a tér pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el még a cigányzenekar erődített állása. De hát kinek jutott eszébe az iránt kérdezősködni, hogy hát a hiányzó ötölnyi tér mit rejthet magában?

A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé, s ha valaki kíváncsi volt a fenyőgallyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tűzködve borókalombokkal.

A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már merítve. A hajdúk meggyújtották a csillárok gyertyáit; a szarvasagancsokból rögtönzött kandeláberek esti fényt adtak a mulatságnak. A szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.

És Kálmán észrevette annál a nagy világosságnál, hogy őrá semmi sem ragyog.

Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami sötét test állt szüntelen: Bálvándy.

Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik, mint a készülőben levőket.

Unta magát. Félrehúzódott egy szögletbe, s azt várta volna, hogy valaki menjen oda hozzá, és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított kedve.

De biz ilyen valaki most nem találkozott.

Valami ízetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?

Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arca; aki ígéri, hogy majd egyszer szeretni fog.

Eszébe jutott mindaz, amit valaha attól a másik szép asszonytól hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta vele a vágyát minden egyéb édes és keserű után.

A cigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven, a női kacagás, mint egy zűrzavaros álom kábította fejét: úgy érezte magát, hogy nagyon rosszul van.

S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen sötétségbe bejuthatna, ami ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna valamitől.

Egyszerre három taracklövés hangzott künn; mire nagy suhogással váltak kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő borókás gyékénysátor mint egy színpadi függöny vonult fel a magasba.

Mi volt a háta mögött?

Színpad!

Valóságos, igazi teátrum; pompás díszítményekkel; a háttérben egy festett havas, hólepte várorommal, elöl jégcsapos ereszű gunyhók. S e gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő, kik a függöny felemelkedtével rákezdik azt a szívgyújtogató kardalt lengyelül:

"Estye Polszka nye zginyela!" (Nincs még veszve Lengyelország.)

Ah, minő meglepetés volt ez!

Színpad, színjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar határszélen, ahol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak, s danolják egymás nótáit.

Magyar és lengyel. Két nemzet, aki alszik. S mint Hamlet mondja: "talán álmodik is".

A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar színjátszó társaság a magas uraságok előtt ez alkalommal Benyovszky Móric című vitézi színjátékot fogja előadni.

Abban a színházigazgatóban Kálmán - Borcsayra ismert.

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve! Ez a meglepetés őrá nézve volt a legmegkapóbb. A hatalmas földesúrnak sikerült a messze Ungvárról elhozatott színésztársulatot oly rejtekben tartani egész a függöny felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott afelől semmit.

És most Kálmán ott látta maga előtt azt az embert, akit anyai átok alatt kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy azt, amit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az, hogy íme, milyen jól megtartottad, amire az a haragos nagyanya kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem írtál a szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat tőlük? Ijedelem volt-e ez a szívdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok! Hogy kerülöd most ki őket? Hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj? Hogy vonod magadra amaz öreg bosszúálló haragját? - Vagy talán öröm volt az a szívdobbanás?

Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a féloldalra dűlt fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.

Ó, ne tessék remegni! A színész nem lát meg a színpadról senkit. Reá nézve az egész egymásra zsúfolt embertömegnek csak egy enharmonikus nagy ábrázatja van. Ez az óriási arc akként nevet, akként sír, akként figyel, ahogy ő akarja, vagy akként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy vonását látja onnan a magasból - hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja a színész, s úgy hiszem, hogy mint a gyilkos arca fénykép gyanánt ott marad a meggyilkolt szemének hártyarecéjén: a színész is örökké elhordja annak az egynek a képét, s látja maga előtt.

Kálmán ott állhatott volna akár magnéziumvilágításban Barcsay előtt, az nem látta volna őt meg.

De majd mikor jön az a másik, akinek asszonyi szemei vannak! Mert azok egészen más hatalmú szemek.

Kálmán remegett és izzott, midőn Afanáziát kilépni látta. Cilike volt az.

De alig ismert rá.

Az egy ihlett művésznő volt, akit maga előtt látott; a természettől bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely arcát körülragyogja, arcvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a szívhez beszélő igaz kifejezést; ki tanította ily szépen szavalni a parasztok népének nyelvén? Ki tanította e plasztikai mozdulatokra, e női finomságra? Kitől vette az ízlést az öltözékben, egész külső megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a színpadon, hogy az akció művészet legyen: ne nyegle produkálás?

Hiszen nem volt még akkor színinövelde.

Ó, a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel úrhölgyek talán éppen úgy nem értették a szavalat szövegét, mint a szegény rusznyák parasztok odahátul.

Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az ő ideálja volt ez. Amit képzeleteiben álmodott.

Nem is rejtette magát most már a fenyőgallyak közé. Előbbre furakodott, hogy jobban hallhassa a művésznőt.

Cilike egy hosszú monológgal küszködött. Mindenki figyelve hallgatott rá. A rusznyák paraszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arcot a művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Kotzebue-t, örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést, s a kedves meglepetés utánozhatatlan hangján kiált fel: "Kálmán!" A másik percben aztán észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik; a harmadik percben ismét uralg önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi könnyekkel szemében.

Mind az önfeledt örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt bolondulva a gyönyörében.

Hát még Kálmán!

Amint a függönyt leereszteték, törte magát keresztül a fenyőgallytorlaszon; nem törődött már sem fehér pantallójával, amit a fenyőágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős szép hölgyek, sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetetlen öreganya, hanem rontott keresztül fenyőgallyakon, gyékényfüggönyön fel a színpadra, s ott sírt egy perc múlva Cilike karjai között.

Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, amik csak szeretetet adnak - s nem követelnek érte semmit.

- Ó, Kálmán! Ó, kedves Kálmán!

- No, hagyj hát belőle nekem is! - szólt közbe egy férfihang, s átvette Cilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay vagy pardon! - Bányaváry úr. - Benyovszky Móric sima arca nem gátolá, hogy barátját összecsókolja, s a lengyel száműzött jellemétől nem ütött el, hogy magyar barátját szívesen lássa. A szibériai szenvedés s a kamcsatkai kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették, s nem állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó barátnak.

- Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni; híredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád megátkozott, ugye, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk nem találkozol. Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Cilikét meglásd a színpadon, s elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedesztálon állsz is, mint a Nelson szobra. Arcra esik az előtt az egész világ, amerre csak járunk. Ugye, micsoda művésznő! Bámulatos. A színpadon kívül pedig olyan ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! Mert most velünk maradsz, amíg itt tanyázunk ennek a bolond bárónak az erdejében. Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az ő statucióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutatni a lengyeleknek. A magyarok már ismernek bennünket; ideértve tótokat, rácokat, oláhokat. Azokat mind meghódítottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat beszélek én neked erről. Mert tőlünk most már el nem maradsz, amíg itt leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszkasátor, aminek feneke nincs. Négy cölöp a földbe verve, arra friss bükkgally terítve: az az ágy. Neked is verünk le mellénk négy cölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy kis isten. Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni fogunk. A társaságom ott alszik a borjúszínben; tudniillik mikor a mécsbél elfogy, s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak mondani, két hosszú év óta mi történt. Hát csak eredj vissza a publikumhoz, s ha van, akitől elkérezkedjél, mondd meg neki, hogy most Cilike parancsol veled. Ugye, kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak, hogy velünk maradjon, amíg el nem szökünk tőle? Látod, ő parancsolja. Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugye eljössz? Nincsen tán valakid ezek között a - ránézni nem szabad - úri arcok között, aki féltékeny legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell járni, rá kell szolgálni, móringlevelet írni, papnak kihirdetni, mielőtt szabad szeretni. Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy otthon. Tehát gyere haza!

Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.

A súgó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a színpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyőkulisszák közül.

Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.

- Ki ez a szép színésznő, aki önre lekiáltott? - kérdezé összehunyorított szemekkel a hercegnő az ifjú embertől.

A főispán ugyan már tudatta a hercegnővel, hogy ki az; mert többször látta az öreg Jenőynével a K-i színházban, sőt beszélt is vele, s tudta, hogy Cilike Kálmánnak valami közeli rokona.

Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas ifjútól más választ, mint azt, hogy "valami távoli rokonom".

- Ez nekem testvérhúgom - felelt Kálmán.

Csak unokahúga volt; de jólesett szívének, ha egy fokkal közelebb hazudhatta őt magához.

Pedig bizony Aszályi is ott van, és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy mindent el fog árulni az öregasszonynak odahaza.

De hát arra nem gondol senki.

A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi extemporizál; a súgó ugyanazt teszi; két palack áll az utóbbi előtt; a Rák bácsi megakad, kéri a súgót, hogy súgjon hamar; "elébb egyet iszok!" - felel rá a súgó; s a közönség jól mulat rajta.

(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással kockáztatom, hogy a Magyar Tudós Társaságból kiteszik a szűröm; de már egyszer historikum, hogy a súgó azt mondta, hogy "elébb egyet iszok"; amiből azt kell sejtenem, hogy ennek a szónak két külön formája van: "iszom" - verbum deponens: "engedem, hogy igyam"; "iszok" - ez pedig verbum activom: "cselekszem, hogy igyam". - S a súgó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott rajta, mint a direktor magas pátoszán s a primadonna könnyhullatásain.)