I. A zsibárus

Régidők, száz meg száz év óta foly a harc a síiták és szunniták között.

Perzsia, India, Teherán a síiták földje, Törökország, Arábia, Egyiptom és a berber ország a szunna híveié.

Sok vér, sok pénz és sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és mégsem derült ki, hogy a síitáknak van-e igazuk, vagy a szunnitáknak. Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán. A síiták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a síiták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, minthogy megengednék, hogy isten neki, legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A főmufti már három fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz szunnita fajokból az eretnek síiták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Sztambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, amiket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harcias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, aki egyébiránt nem sokat törődik sem velük, sem a szunnával, sem Damad Ibrahim győzelmeivel, nagyon meg levén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szeráji hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál.

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Sztambul minaréjire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tűnik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Boszporusz, melyben a szeráj s a Pera és Galata külvárosok házsorai s a tarkára festett pillangószínű tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utcákat képezve vonulnak fel egyik halomrul a másikra, és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugati városok, kikövezve, kiseperve csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, ciprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az ablakba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak kétszáznyolcvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utca végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű ciprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s ami a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Szófia-mecset roppant kúpozata, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Boszporusz aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára érctükörré válik, a nap eltűnik, s a sötétkék égtől ércragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöszkök, a bezesztán elsötétülnek, a rumili hisszár és anatoli hisszár tömör alakjai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők hánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.

A müezzin a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet hazajutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket kétoldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utcákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utcát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről, s marakodnak a piacon hagyott hulladékok felett. Minden igazhívő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkísértésnek tartaná a müezzin reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piacon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene bírnia, miután e piacra három kapu nyílik a jenicserik kaszárnyájából, akik pedig, ha jókedvükben vannak, nemigen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhivő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a koránnak azt a versét, miszerint „bolond az, aki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet”.

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra vezető utcák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gúnyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel oldalán, mintegy negyvenévesnek látszik, s amennyiben arcvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arccal, melyen e percben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán mintegy harminc év körül, sűrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arcvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, ami még dacosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándokkal.

– Kérnélek, ha meg nem haragudnál, emberséges muzulmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piac?

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre szegezve, haragos hangon felelt:

– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.

E szóra megrogytak a kérdező inai.

– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben éppen oda közelítek, ahova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a hánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon vagy a pitvarodon, csakhogy az utcán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta, s egy pillantást vetett bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajon az estebédre bevásált hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.

– Tehát jer, és kövess!

Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.

– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.

– Ah, én is igen szegény vagyok, nagyon szegény – sietett felelni a jövevény, a görög fajnak azon ravasz alázatosságával.

– Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassiban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Sztambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.

– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.

Azzal maga elöl menve, elkezdé vezetni a török vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zegzugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utcák oly keskenyek, hogy két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak, s természetes mennyezetet alkotnak, s többnyire csak gyalog emberek által járhatók.

Egyszer, midőn éppen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű jancsár lehet? – rebegé megijedt hangon a jövevény.

– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.

– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?

– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől szerencsétlenségbe lépsz.

Eközben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ujjakkal, dolimánjának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) – danolt tele torokbul a janicsár, az utca egyik oldalától a másikhoz tántorogva, s kivont handzsárjával hadazva maga körül.

– Jaj nekem. Derék müzülmán – szabódott szepegve az oláh mészáros –, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam, s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.

A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.

– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.

– Örülök, ha békességben lehetek.

– No, hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal, és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá, s amint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta, s iszonyú markával megragadá gallérát, és odarántá magához.

– Khair evetlesszin domusz! (Ne siess, disznó!) Gyere ide csak egy szóra, most vettem egy jatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbálom meg rajta, éles-e.

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől, s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

A vezető dacosan veté magát közbe.

– Gel! (Menj!) Részeg filkó! Hogy merészled vendégemre tenni kezedet? Nem tudod, hogy átkozott az, aki az igazhivő vendégét megsérti?

– Ninini! – szól kacagva és csúfolódva a janicsár. – Elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni!

– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.

– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! Mi bajod tenéked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? Foghatsz helyette tízet mást az utcán.

A török látva, hogy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá, s megfogta azt a kezét, amelyben a jatagán volt.

– Mit akarsz te? – kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.

– Gel! Eredj utadra.

– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!

– Az enyim is Halil.

– Halil Peliván az enyim. (A birkózó.)

– Az enyim meg Halil Patrona.

A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.

– Te féreg, te pokrócon ülő szatócs, te madzagkereskedő! Ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.

– Én pedig, ha el nem bocsátod vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.

– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss, te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!

S mutogatta dacos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arcát elborította a vér.

Peliván elordítá magát az ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egypár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tűnt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadá az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő múlva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, amikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett szakállából, amennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor- és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utcán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.

Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva, és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.

Ha utcaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, ahol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett semmiféle utca; hanem mintegy másfélezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy ki-ki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornácán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pincék is egymásba nyílnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy perc alatt a háztetőkön, a szobákon, a pincéken keresztül úgy eltűnhessen, hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha éppen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugassal. A bútorzat benne nem volt valami éppen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál egy korsóval valami fapolcon s egypár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserépmécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára megmosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról, s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, odaülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egypár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? Mi módon sütik? Miféle porcogókat lehet találni bennök, amik a legkedvesebbek? S hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? Több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! Az egész alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával, és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sóvárogtak egy csepp vízért, s Allah könyörült rajtok, és elvezette őket az oáz forrásaihoz – hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül, és jól esett neki étel és ital, és megelégedve kelt föl a gyékényről.

Ahmed szultán – szegény – aligha kelt föl ily elégedetten szörbettel és cukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk táncolt és énekelt!

– Már most eredj alunni – monda Patrona vendégének –, tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, mellyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a mienk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent, s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

– Emberséges csorbadzsim (házigazdám), te felhoztad nekem szőnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol?

– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon.

Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába, s látta, hogy miután Halil erősen megmosdott, s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé, s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.

Másnap reggel, midőn Janaki felébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.

– Íme, fogjad e pénzt, derék csorbadzsi, és ha megengeded, hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piacra, bevásárolt mindenféle ennivalót, és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs juhhússal főve), hozott neki a sütőktől és cukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztáciákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Ahmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt, és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét felfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a múlt éjjel az nagyon sokat forgolódott fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.

Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.

– Hozz nekem íróeszközöket, mert levelet akarok írni valakinek, és ma azután isten hírével elhagyom házadat, és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (írótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit visszaadta Janakinak.

Ez felment a tetőre ismét, ott írt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre, és azután véve ismét a botját, és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, ahonnan aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikísérte őt egész a járható utcáig. Amint Janaki megpillantá a Boszporuszt, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet írtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve, mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek, szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, akinek címezve van. Azután áldjon meg az isten.

Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.

– De aztán átadd ám annak, akinek szól a pénz! – monda a görög.

– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.

– És ígérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt, akinek a levél címezve van, hogy a pénzt elfogadja.

– Ki nem jövök addig a házából, amíg keze írását nem adja, hogy átvette, amidőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.

– Isten veled, jámbor müzülmán.

– Szalám alek.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy azalatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, anélkül hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, ahol egy ismerőse volt pénzváltó, aki egész Sztambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, akihez a levél írva van, melyet az idegen bízott rá.

Evégett odanyújtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, anélkül hogy maga sokat nézegetne rajta.

A pénzváltó megnézé a levél címét, s csodálkozva monda:

– Halil Patrona, farsangjuk van-e most a gyauroknak, hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?

– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, akinek ez a levél szól.

– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.

– Akkor az bolond, aki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.

– Íme, arra is a te neved van írva.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, aki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és elolvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá.

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt írva:

„Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen leányomat, aki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél, s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam, s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejébe ezt a kis erszényt, melyben vagyon ötezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád, Janaki.”

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! – kiálta fel a levelet elolvasva Halil. – Csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, aki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, aki nem akarja azt elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult felkeresni azt az embert, aki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, aki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, ahol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, ami az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utca közepén, s a mellette levő ház falára volt írva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a jancsár, saját vérébe mártott ujjával írta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van – mondá magában Halil –, te voltál alul, nem én. – S kapván egy veres tégladarabot, felül írta vele a nevét.

Késő estig lótott-futott, nem találta Janakit sehol, s úgy telezavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor estefelé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És amiatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, ahova tegnap a nevét fölírta. Íme, Peliván neve megint az övé tetejébe volt írva.

– Már ezen segíteni kell – monda Halil, s odaírva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá írta a maga nevét, ahova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s amint végigmegy az épülőfélben levő Csiragán palota előtt és találkozik a padisáhval, s amint III. Ahmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a kiaja bég és a kapudán basa és a főimám, Ispirizade kíséretében elvonul előtte, s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szívébe: „Lesz idő, amidőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus előttetek, országok, világok urai!”

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arcát fel nem emeli, amíg a nap urának kísérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne, s nemigen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?