IV. A rabnő rabja

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték másképp, mint a rabnő rabjának; ami egyébiránt éppen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, aki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédjában lakott Musszli, egy veterán janicsár, ki időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, ahol Gül-Bejáze aludt, s ott kétlépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arcot, és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arcától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét, és ha olykor fel talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arca ugyan még valamivel halványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtül szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.

Egy napon szinte ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, amidőn valaki, aki egészen csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

– Kedves csorbadzsim!

Patrona odatekintett, s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.

– Ah, te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No, de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.

– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?

– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megígérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz avégett, hogy nekem valamit megfizess, amit ingyen adok; másodszor, hogy nem kívánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, aki szinte magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tiszteletre méltó férfi.

– És miért nem hálhatok te nálad?

– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.

– Hát nem tesz az semmit, Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed a rabnődet magadhoz.

– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a hyppopotamus fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok és krokodilusok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pincében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szúremi toronyban, melyet a dzsinnek látogatnak, s jobb volna az eleven baziliszkusszal ülnöm szemtül szembe, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.

– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett, és azt szolgálja.

– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mindennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább terólad. Megtaláltad-e már leányodat?

Most Janakin volt a sor felsóhajtani.

– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.

– Hogyan vesztetted el?

– Egy szombat napon több társnéival a Márvány-tengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok odacsaltak egy török kalózt, s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat, s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már az kell hinnem, hogy a szultán szerájába vitetett.

– No, onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.

Janaki nagyot sóhajtott, s fejét búsan megcsóválva kérdezé:

– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?

– Ha-ne-ha egyszer a janicsárok vagy a dzsebedzsik vagy a bosztandzsik egyet gondolnak, s a szultánt leteszik.

– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?

– Bizony én mernék, ha az én leányom volna ott a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog, Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerájból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.

– Kérlek, ne beszélj olyan fennhangon. Szomszédaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal, s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám egy öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked megmondom, hogy azon tömlők félig arannyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?

– Bátran otthagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona, s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, aki papucsokat foldoz. Musszli szívesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízű piláfra s néhány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes jancsár még szívesebben ajánlkozott.

Azzal beléptek Halil házába.

Gül-Bejáze éppen a tűzhely mellett állt, és Halil vacsoráját főzve, amint ez vendégével együtt bejött az ajtón, s hallva a lépéseket, visszafordítá arcát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény, s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz, és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orcáját össze-vissza csókolá, és a leány odaomlott vállára, és átölelte a férfi nyakát, és sírt mind a kettő, és egyik rebegte e szót: „leányom!” a másik: „atyám!”

Halil csak bámult, és nézett reájuk.

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit, és hálákat adott istennek, hogy lábait ide vezérlé.

– Allah akbár! Áldott legyen az úr – szólt Patrona is, odalépve hozzájuk. – Íme, akit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald istenedet, mert illetlenül nyered őt vissza tőlem.

– Nem jól mondád, Halil – szólt az apa örömtől ragyogó arccal. – Nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki, hogy őt kiválthassam, és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira, és egy csókot kért azokról.

Janaki megfogá leánya kezét, és az ő kezébe tevé azt.

Halil már kezében tartá a forró sima kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a lányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyújtani, és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy amidőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak amidőn végre ajka ajkihoz forrott, és keble keblén dobogott, és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hívé csak el boldogságát, és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva, és boldogabb volt, mint akik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a lyánt, egyfelől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hízelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt, és arca nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Thisbe vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges berber basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, amidőn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli, s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil, s nagy vígan rákiálta:

– Gyere be, gyere! Jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár, s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében, s magát Halilt örömtől sugárzó arccal, összecsapá a kezeit, és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök, és Gül-Bejázét megcsókolta, és monda:

– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentúl szeretni fog engem, és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiú pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket, s azután egyél és igyál velünk.

Musszli odalépett Janakihoz, és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette, s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra, és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli átszaladt házához, és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni, és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni, s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes berber basi, s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arca pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kíváncsiságot, az ajtóra került, s belépett a mulatozók közé.

Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle, s nagy alázatosan mutatta be magát:

– Allah kérim! Szalám aleikum! Az isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek, s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülmán olyan szépen ért, s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortul, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavaiban, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan, s fülébe súgá Halilnak:

– Vajon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?

– Hogy gondolsz arra? – mondá négyszemközt Halil – Hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán, és tarts velünk.

A berber basi szót fogadott. Evett és ivott, mint aki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által, s felnyitott szájal hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól, s akkorát kacagott rajta, mint aki sohasem hallotta még ezt.

– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike – szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyújtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek, és mondott regét:

– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol, Pérában vagy Galatában vagy Damaszkuszban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlenegy leánya volt ennek, akit igen nagyon szeretett, akinek minden kívánságát teljesíté, s még a szellőtől is megőrizte.

– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? – kérdezé a berber basi.

– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében.

– Iréne egy napon ifjú barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger sima; midőn egyszerre a sima tengeren kalózvitorla jelen meg, s egyenesen a csónakázó leányok felé csap, s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja, és rabul magával viszi.

Szegény Iréne! Még csak istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele, s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja kinn áll az ajtóban, s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya. Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára, s végignézi a sima, fényes víztükröt szemeivel, és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?

(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könnyel.)

– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt lányt Sztambulba hozta a rabló, s egyenesen a kizlár agához vitte, aki a padisah háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a kizlár aga kifizette, amit a kalóz kért, s azzal átadá Irénét a szeráj rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték, s csodálkozva magasztalták arcát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát isten azért adott neki bájokat, hogy azok miatt áldozatul vesszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arca ragyás volna, mint a jégeső verte víz, és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, aki látja, oh! Mert jobban undorodott ő magától így.

Ekkor cifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak, derekát drága sállal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak, s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, akit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drágakövekkel volt kirakva, és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna összetörve, s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok és madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni, s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek, s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

– Ej, ej – szólt aggódva Janaki –, oly elevenen írod le a szeráj belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot, s annak jobb volna előre meghalni.

– Hiszen csak mese ez, és képzelt terem, amelyről beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút, és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velencei tükrök, mikben gyönyörű odaliszkok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben, s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ámbra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argilákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt dívánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igazgyöngy füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.

– Ejnye, ejnye – szólt közbe Janaki –, olyan elevenen írod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arca előtt.

– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a szultána asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvenc törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, táncoltak és füstölőt hintének, fölötte egy nagy cukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű cukorgyümölcsök függtek, s mikből gyakran szaggatott le a szultána, s megkóstolá egy kevéssé, ami megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajka fel van hasítva, hogy úgy fogai kilátszanak.

– Éppen mint a mostani kizlár agának! – kiálta fel kacagva Musszli. – Mintha csak őt látnám magam előtt.

– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arcra a szultána előtt. Iréne leborult, és amíg ott arccal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: „Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szüzek védője, láss meg engemet ezen helyen, és midőn hívlak, szabadíts meg engem.” A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit, s amidőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orcáját pirosra, mert nagyon halovány volt, szemöldeit feketére, és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira pedig fűzzenek igazgyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele, amidőn a kizlár aga odalépett hozzá, s biztató hangon e szavakat mondá neki: „Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A bejrám ünnep egy hét múlva leend, s a kedvenc szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.” Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból, s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette, s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelíd, nyájas arca iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvenc nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt, és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt, s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsúgá, hogy az a múlt éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szeráj titkos erkélyén, s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe, és másnap rendesen egy-egy ismerős arc hiányzott a szerájból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem bírták elrejteni a szultán kegyei felett, s emiatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.

Janaki összeborzadva szólt közbe:

– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.

– Eljött végre a bejrám ünnepe – folytatá Gül-Bejáze a regét. – Egész nap dörögtek az ágyúk a Boszporuszon. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, amidőn a szultána asszeki kézen fogá Irénét, és odavezeté a nagyúrhoz, s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, arannyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlány kalitkájába vetett őz, reszketett előtte, és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: „Szűz Mária…” És íme, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak, és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az idehozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arcára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett fel, és holt maradt másnap reggelig; ahová letették, ottmaradt.

Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; elébb hízelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ámbra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mindhiába. A Szűz Mária nevére ismét megszűnt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt, és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána asszeki dühre gerjedett ellene, s azt mondá, hogy ez nem isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak, s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután veres hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem szisszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdaltak körmei alá, és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az asszeki, s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.

– Allahra mondom! – kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve. – Azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva a Boszporuszba vettessék.

– Hisz ez csak mese – szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát, és folytatá. – A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öccsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifjú volt a herceg, mint rendesen szoktak lenni azok, akiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szeráj külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme megvolt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerájt sohasem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifjú szép szemei. A halvány herceg el volt ragadtatva a leány látásától, hízelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél, s mintha hullát csókolna, aki ajkát érinté. A herceg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az, és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána asszeki, a könny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány hercegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel, és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit, s a herceg megvigasztalódott, és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.

– Üm – mormogá magában a berber basi –, ezt is jó volt megtudni.

– Másnap oda ajándékozá a halvány herceg Irénét a fővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pincéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van arannyal és drágakövekkel, s azt mondá, hogy ez mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart, és azokat neki ígérte, kínálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.

– Tüzet ezen palotákba! – kiálta fel hevesen Halil.

– Nono, fiam, legyen eszed – szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez alighanem több mesénél. A berber basi is szörnyen fülelt a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.

– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arca közeledék arcához, és az mindig csodákat tett.

– Én azt hiszem – szólt Halil –, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt erős az akarat, és holtnak tetteté magát minden kínozásra.

– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé, és eladni a többet ígérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, aki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő, és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot, és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arcát.

Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze, s megcsókolá, és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.

– Ez ugyan szép történet volt – monda Musszli nyelvével csettentve –, kár, hogy tovább nem tart.

– Óh, ne búsulj, jámbor müzülmán – szólt felállva helyéből a berber basi. – Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám. A padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő berber basijára, hogy látna utána, mi történt ez odaliszkkal tovább? És a berber basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult, és a berber basi visszavitte őt a szerájba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! És te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a berber basi előtt, s átölelte lábszárait, s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, amit leánya most beszélt.

– Elvesztünk! – rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mint a bor és szerelem idézett szívébe. Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét, s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt eleressze. Janaki roppant kincseket, pénzt ígért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket, s engedje leányát férjénél maradni.

– Leányodat is elviszem, s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, akik itt e házban lélegzetet vesztek, mert azon titkoknak hallása, miket e rabnő kifecsegett, elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod, és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a dzsebedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrúgta magától Janakit, s odalépett a delnőhöz, és megfogta annak kezét. Halil folyvást tartá őt átölelve.

– Jöszte velem.

– Szűz Mára, szűz Mária! – rebegé a hölgy reszketve.

– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.

Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon.

– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

– Hallgass eb! Egy óra múlva függsz kapud előtt.

– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítani a férje keblére borult nőt, s másik karját Halilnak feszíté.

Erre Halil olyat sújtott öklével a berber basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.

– Mit cselekedtél! – kiálta Janaki ijedten. – Megölted a szultán berber basiját!

– Úgy hiszem, hogy megöltem – felelt Halil nyugodtan. Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta, s a tűz felé fordítá.

– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye, Halil, ez szép ütés volt tőled. A prófétára! Ilyen ütést nem mindennap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el, sem halt volna meg tökéletesebben.

– De mit tegyünk most? – aggódék Janaki. – A szultán kerestetni fogja elveszett berber basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.

– Ne féljetek semmit – biztatá őket Musszli. – Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen azután bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dzsefir kán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy beálljon janicsárnak, és itt Sztambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rodoszba menekült. Beálljunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.

– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedoszba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat osszátok ki a janicsárok között, hogy szívesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a búcsúzásra; a dzsebedzsik, kik a berber basit kísérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán, s hallatszott kopogásuk a ház körül.

– Hirtelen, hirtelen! Ne sokat csókolózzatok – sürgeté őket Musszli, hátára véve az egyik tömlőt.

Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.

– Allahra mondom, nemsokára látjuk egymást.

S már most ki jobbra, ki balra!

Musszli elvezeté Janakit egyfelől a házak alatti pincéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed múlva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.