V. A tábor

Minő zaj, minő élénkség ez Sztambul utcáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szeráj előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utcáról utcára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhívőknek, hogy III. Ahmed szultán megizente a hadat Tamasip sah ellen.

Mindenütt lelkesült arcok, harcias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport jancsár vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az utcán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Szkutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.

Végre-valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelíd ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az ígért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Szkutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Boszporusz egy eleven erdő, mely rengő árbocokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszínen, ágyúik dörgése bömbölő visszhangot költ a Boszporuszra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színű sátorokkal, fehér a főmufti számára, világoszöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a fő országbírák, emírek, a mekkai, medinai és sztambuli bírák, a defterdár és nisandzsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a muderriszeké, lazúrkék a csausz agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié,¹ melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bíbor függönyökkel s bejárása elé letűzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat, s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész. A síkságot elfoglalták a szpáhik, a sereg legszebb, legdélcegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyezett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrül volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színe javát, a büszke jancsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfellebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harcvágytól van lelkesülve, s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.

Ahmed szultán ezalatt reggeli imáját végzi, mint ahogy azt napról napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a dívánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül, és mégis, midőn imatereméből kilépett, a kizlár aga már ott várt reá, s egy pecsétnyomó gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána asszeki, és szerencsekívánatát a harchoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába, s azon órában, melyben te a szerájt elhagyod, beveszi a mérget, melyet pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott.

– Miért búsítasz engem ily szavakkal?

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harcba mégy, sohasem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rabnője lenni, aki utánad a trónra lép.

– Miért búsítasz engem e szavakkal?

– Nyelvem átkozza meg ajkamat, és fogaim harapjanak nyelvembe, amiért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Menj vissza hozzá, és mondjad neki, hogy jöjjön ide.

– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.

A szultán elgondolkozott, s azután mélázva kérdezé:

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tüzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Bizonyára az oltás ráér, és a kedves megszabadítandó.

– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?

– A tábor üdvlövései.

– A szerájba is lehallanak-e?

– Elnémítja azokat ott a dal.

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre, és mondjad, hogy sietek hozzá.

A kizlár aga eltávozott. Ahmed magában suttogá:

– Csak egy percig, csak egy pillanatig, csak ameddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, hímzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedűvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak, és körmeikkel tépték orcáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá, s gyöngéden keblére ölelte.

– Miért akarsz énelőttem meghalni, világok világa?

A szultána eltakará arcát kezeivel.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?

– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.

– Óh, Ahmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifjú vagy-e, szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az! Az én csillagom a te orcádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.

– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arcomat?

– Óh, Ahmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Ahmed, aki velem beszél. Ez csak Ahmed teste. Lelke másutt jár, véres harcmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény, elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szeráj előtt.

– Hallod, mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, amerre ők mutatják az utat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? Gyönge, erőtlen hang. Eredj! Ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen téged, megszabadítá azt testétől.

– Óh, ne mondd ezt, óh, ne mondd ezt – rebegé a szelíd szultán, magához ölelve az édes-kedves termetet, s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Boszporuszon, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Szkutari síkjain, Ahmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Sztambul utcáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatizmussal ordított harcot, háborút a támadó síiták ellen.

Az első jancsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a jancsárság, midőn harcot vagy harácsot követelt, midőn gyűlöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta, s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorult vezérek és padisáh rendesen arannyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan jancsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten jancsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezítelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde, s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvencévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtárssal, s a jancsár aga sátora előtt nem restell kiabálni fennhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bújjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsár aga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló jancsárok is kacagnak rajta, s hallatlanná teszi az egészet.

Ezalatt egy csoport lovas csausz közelít az első jancsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah felvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

Az óriás megáll a janicsárok között, s dörgő hangon kérdi:

– Melyiteket hívják itt a közjancsárok közül Halil Patronának?

Patrona előlép.

– Úgy hiszem, Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőtetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Hol van a te társad, Musszli?

– Nagyságolj engem, csauszkutya! – ordít Musszli. – Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? Amíg te jancsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begtas virágos kertjébe?

– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.

– Nézzétek, barátim – szólt Musszli társaihoz –, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyat mondani, hogy két jancsár, Begtas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?

– Nekem parancsom van a kapu kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.

– Ne úgy mondd, izmidi farkas! Ő jöjjön mielénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a kapu kiaja kötelessége volna itt lenni a harcmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni őnála. Nincs-e igazam? Ő jöjjön ide.

Ötletét általános ordítás helyeslé. Jöjjön ide, ha egy jancsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy jancsárt a táborból kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját.

– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán berber basiját.

Általános kacaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leírva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, ami a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

– Nincs több berber egész Sztambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?

– Minő káromlás ez? Két jancsárt kérni egy borbélyért!

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban kapu kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona, s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

– Hallod-e, Peliván. Te énnekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, ami magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a jancsárok közé, és itt állok, ahol, ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok, és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért ő övezze fel derekát az érdemes kiaja és mindazon urak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat, és jöjjenek közénk valahára! Én és társaim mind, az egész jancsár sereg, készek vagyunk egytül egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a jancsárok között, aki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érchangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szinte egypár izenetet csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú muftinak, hogy ha a próféta zászlóját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván eközben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

– Ne félj, Patrona – szólt hozzá gúnyosan –, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerájba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöcébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtott, hogy ne rontsák a muzulmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába, s kacagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a jancsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! – kiáltá Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utol nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, ahogy tudták megtöltötték, s utánasütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejök felett süvöltött el, s azután messze éppen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat, s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeredve be, s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót, s elvitte azt magával a kiajához, s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a kiajától, hogy az nagy haragra fog gerjedni, e dolgokat hallva legalábbis megtizedelteti a vétkes jancsárezredet; azonban a kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta, s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vívén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat, s a golyót bársonnyal bevont ládába zárva, elvitte a szerájba, és ott előhívatva a kizlár agát, kezébe adta azt, és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak.

Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha az egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A kizlár aga nem tudta, mi van a szekrényben, s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Ahmednek. A szultán az asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt, s íme, meglátta benne a nehéz ágyúgolyót, s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelíd volt mindenkihez, sohasem iparkodott senkinek bánatot okozni, s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit, s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát, s könnyel szemében rebegé:

– Halj meg tehát, szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Ahmed térdeit, s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd múljanak el, miket a múlt éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy percig tétovázott még csak, egy percig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében, s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégiscsak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál – suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át felkeresé a halvány herceget, és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre – monda a fehér hercegnek, ki őt ölébe vette. – Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmúlt, s következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a kizlár agától, hogy el ne mulassza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál – monda Aldzsalisz, s menten elküldé a tanácsszobába a kizlár agát.

A nagyvezér, a kapudán basa, a kiaja, a főmufti és az Aja Szófia seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki éppen rendeletet adott a szilihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah – szólt arcra borulva a kizlár aga, a szultána asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid veték előtted, valahányszor béke és harc közt választának.

– Helyesen mondád – szólt Ahmed, s parancsolá a főmuftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba, s amely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jó tanácsadásnak.²

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti, s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik háromnegyedet mutatott már tizenkettőre, és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet ott, ahol a tű megállt, és íme, az átszúrt sor ezt mondá:

„Aki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.”

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! – szólt fejét meghajtva Ahmed, s megcsókolá az Alkorán sorát. – Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A kizlár aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herceghez.

A korán-szúrás is tervök ellen sikerült.

– Figyelmeztesd a szultánt – szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a kizlár agát –, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A kizlár aga még a tanácsteremben találta Ahmedet, s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Szófia helyett csak a szeráj kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, éppen akkor ütötte valamennyi óra a szerájban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készen álló hajóra, mely őt a hercegekkel együtt Szkutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szeráj külső udvara előtt, ahol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a kizlár aga, s levetve magát előtte a földre, és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! A déli óra elmúlt, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, amire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmúlt. Íme, holttestemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, aki veszedelmedben meg nem állított.

III. Ahmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvággyá fajult, s elgyöngíté szívét.

A kizlár aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a rikiabdár térdén, s elhatározottan mondá:

– Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Néhány szót súgott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán felmenjen a lépcsőn, lovára veté magát, és elnyargalt Szkutariba.

Azalatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a dívánteremben tartani.

Háromnegyed óra múlva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll, és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az isten, hogy a sereg nem marad Szkutariban – hanem bejön Sztambulba!

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Sztambulba!

És III. Ahmed jól érté, mit jelent az. Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki a drinápolyi háreméből nem akart kijönni Sztambulba. „Ha halott volnál is, holtan idejöhetnél két nap alatt!” És ami erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg – monda Ahmed, megcsókolva Mahomed kardját, s egy óranegyed múlva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerájban az órák sorba mind egyet ütöttek, amidőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával, együtt megindult a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.