VI. A vihar kitörése

A Boszporuszon kedvezőtlen szél fútt, úgyhogy a szultán csak estefelé érkezett meg Szkutariba, s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a hercegek és Ispirizáde.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a jancsár agához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja, miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, akik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott néhányat, akik keze ügyébe estek, a többiek azért mégsem hallgattak, s a zaj kezdett már terjedezni Sztambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebriz felől futamodó katonák jőnek, akik azt beszélik, hogy Küprilizáde serege Tamasip sah által szétveretett, s ők annak maradványaiból menekültek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

A kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.

– Az nem lehet – kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, néhány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, amíg a deréksereg, megérkezik.

– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna, s azóta Hamadán, Kermandzsahán veszve van?

– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni, és aludjál.

Ugyanez órában három szofta költé fel a főmuftit és Ispirizádet, s egy pergamenre írott levelet hoztak eléjük, melyet a középmecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna írva, alig volt olvasható.

Felhívás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, aki nem más, mint a szultán miniszterei.

– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék – szólt Ispirizáde, s a tűzbe veté azt, és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtöki nap volt, szeptember huszonnyolcadika.

Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s általános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a jancsár aga kiöszkjébe távozott, a kapudán basa a csatornán át Csengelkőiben fekvő jószágára evezett, éppen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A reisz effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbúcsúzni odaliszkjaitól, s a kiaja Sztambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.

De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét jancsár állt meg a Bajazid-mecset előtt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Musszli állt, a félholdas zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik, s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az egész kalán piacon végighangzott.

– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz, eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandzsahan ellenség földe ismét. És ez mind azalatt történik, míg a nagyvezér és a főmufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Sztambul utcáin, s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni, s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért, aki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat, és jöjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra, s keresztülvitték a bezesztán boltozatos vásárpiacán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az állóvizet felkavarják, mindenféle nyugvó csoda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utcákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál anélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltűnésével, midőn valamely rázkódás a felszínre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.

És most éppen a jancsár aga háza elé jutottak.

– Hasszán! – szólt rövid címzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. – Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!

Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Boszporuszra, ott egy rossz csónakra ült, s a táborba menekült.

A jancsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára, s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy perc alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a kulkiaja üstjét, s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harcára.

– Nyissátok fel a börtönöket – ordítá Halil –, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyújtogatók kezébe kanócot. Menjenek ölni, gyújtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utcákra, és aki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá, s erővel ki nem húzta.

– Ne búsulj, muszafir! Fogj kardot, és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ezalatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek, s ide zártak.

Kinyiták a kapukat, s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, akinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orcával járnak a nép között, akik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő lelkének tiszta bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.

– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! – suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé húzódva. Odalép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arcát. Szelíden elvonja kezeit arcáról, és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt, és nem nézett rá, csak arcát férje keblébe rejté, és zokogott.

– Ne sírj, ne sírj – hörgé Halil. – Akik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Allahra! És akik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, aki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! Ezt én mondom, Patrona Halil, kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:

– Ime, müzülmánok, ez az én nőm. Kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, aki férj: kegyelmezne-e annak, aki így bánna nejével?…

– Halál fejére! – ordítá a bőszült tömeg, s perc múlva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott. – Kinek a palotája ez? – kérdezé Halil a néptől.

– Damad Ibrahimé! – kiálták néhányan a tömeg közül.

– Kinek a palotája ez? – kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.

Többen elérték a kérdést, s felkiáltának rá:

– A tied, Halil Patrona!

– Úgy van, a tied! – ordítá rá a tömeg, s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s felkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arcra úrnőjük előtt, s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.

Künn harci lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélegzete szítja…