VIII. Felfordult világ

Sztambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.

A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze, s onnan küldözék szét parancsaikat.

Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a hercegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kiöszk mellé, az ágyúk kapujánál.

Benn a szerájban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A városban körös-körül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek.

– Miért nem küldhetek egypár gránátot közéjök a tengerről! – sóhajta fel a kapudán. – Hogy elcsendesülnének mindjárt!

Amint a kizlár aga, Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, ami rút arcához s hasított ajkaihoz éppen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kívánnak a zendülők, azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.

Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori kegyetlen gazdája valami csíny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.

Elhadzs Besir aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolc nagyvezért teremte, és ugyanannyit tett le hivatalából. Mint lehessen megtudni a zendülők kívánatát?

Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori sztambuli bírót, Szulali Hasszánt kerestetni fel, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a kapudán basa.

Szulalit nyári lakában találták, s az első hívásra megjelent a szerájban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kívánatairól mitsem tud.

– Tehát vedd magad mellé a hasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek fel Halilt, és tudjátok meg, mit kíván! – ezt mondá a padisah.

– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán – szólt keserűen Abdi basa. – A lázadók kívánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra írva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb, és szájuk be lesz tömve. Jóllaknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jóllakott.

A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit a kapudán beszélt, s a hasszeki agának parancsolá:

– Keresd fel Halil Patronát, és üdvözöld őt a padisah nevében.

„Üdvözöld Halil Patronát, a padisah nevében!” A szatócsot, a dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a sahok, kánok, dejek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?

– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kívánataik megadatnak, ha megígérik, hogy azután szét fognak oszlani.

A hasszeki aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utcákat elálló sűrű néptömeg között utat vertek maguknak a középmecsetig. Útközben csak kilenc bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe.

Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz kán, a zendülők vezére, Halil, és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő szoftiknak, kikből teszkeredzsiket választott.

Midőn jelenték neki az őrt álló janicsárok, hogy a szultán hasszeki agája jött el, s vele szólani kíván, szárazon viszonza:

– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.

Kik voltak ez érdemesebb férfiak?

Az öreg Szulejmán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek padlásán elbújt. Halil most íratta számára a kinevezést, melyben őt reisz effendivé emeli.

Hail Patronán most is a közjancsár viselet volt, a kék dolimán, a térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel, s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.

E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.

Szulejmán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette agának Halil.

Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a „bolondos” melléknévvel megtette Sztambul főbírájává, s amint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül, és monda:

Te fogsz lenni Anatoli fő országbírája.

Szulali meghajtá magát e kegy előtt.

– Köszönöm, Halil. Tégy belőlem, amit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok: vajon te vagy-e az úr minden mozlimek felett vagy Ahmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kívántok a szultántól, és ha jogos és méltányos a kívánat, és ti megígéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.

Halil Patrona felállt Szulali előtt, s szigorú, mozdulatlan arccal felelt:

– Kívánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kívánjuk kiadatni. Ezek: a kul kiaja, a kapudán a mufti és a nagyvezér.

Szulali megcsóválta fejét.

– Sokat mondtál, Halil.

– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.

Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik még mind együtt voltak.

Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.

Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.

– Megértém a lázadók kívánatát. Ők a kiaja bég kiadatását követelik.

A kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.

– Oly régi hű szolgám volt – sóhajta Ahmed. – Ám lakjanak jól vele.

A kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.

– Továbbá követelik… – szólt Szulali.

– Még többet is?

– Követelik a kapudán basát.

– Őt is! Legvitézebb bajnokomat – kiálta fel fájdalmasan Ahmed.

– Mashallah! – szólt vidáman a kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könnyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket, bosztandzsik, ne remegjetek, fiúk! Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No, semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!

Azzal kilépett a teremből, elöl menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.

– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit – monda Szulali.

A szultán ijedten kelt föl helyéből.

– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, akitől választ kértél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, s melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza, Szulali, és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kívánja e két ősz szakállt a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s száműzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a kapudánért és a kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra felkereste Halilt. A kapudánt és a kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édes vizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni, s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakálla felől.

– A nagyvezérnek meg kell halni – válaszolt. – Abdullah ám éljen, és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Szulali visszatért a szerájba.

Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kívánja.

Ahmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra dívánjáról, s kirántá kardját.

– Ide hát veletek, vitéz lázadók! Akiknek szolgáim fejei kellenek, jöjjön értök, és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé. Aki igazhívő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utcára, hirdessék, hogy a szeráj veszélyben van, s kinek Allah orcája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat, és védni fogom a szeráj kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek írva a történetkönyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé, s ottmaradt az korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Szófia templomon túl nem bírtak vergődni, s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szeráj előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kitűzése a szeráj kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyúlni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét, és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére, és átok volna azon az ozmán férfin, aki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva fog rémes nagyságában feltűnni azon ijedtség, mely a szerájban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harminc piaszter felpénzt ígértek minden katonának, ki a zászló alá siet, a két piaszterel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de amennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.

Estefelé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbíró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Ahmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? Gyülekeznek-e a szent zászló alá? S a hideg veríték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a múlt éjszakán, s Szkutari felé egy őrtűz sem látszik, amiből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Sztambulba, s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Ahmed maga is felment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról, s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a kiaját és a kapudánt, ha nem alszanak-e. Csak a kapudán tudott aludni, a kiaját láz törte, s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? Még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe, s ne gondolj reánk. A zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre alunnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Ahmed megfogadta a kapudán szavát, s hajnal felé eltűnt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.

A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent.

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a maftiért Szulali effendi és Ispirizáde, s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könnyekre fakadt, és zokogva szólt hozzájuk:

– Íme, idehoztam ősz szakállomat, és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokalljátok azon néhány napot, melyet Allah még életemhez adott, íme, vegyétek el.

Erre mind felálltak az ulemák, s kezeiket fölemelve kiálták:

– Allah őrizzen meg tégedet ettől!

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, ahol már a nagyvezér várt reájok, nemsokára jött a kiaja és a kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai bíró, Musztafa effendi és a Szegbán basa.

– Holt embert láttok magatok előtt – szólt a nagyvezér, Damad Ibrahim az érkező főurakhoz. – Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett másképp. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.

– Régen mondtam ezt – szólt a kapudán basa. – Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlóját, hanem megölni bennünket rögtön.

– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába – szólt a nagyvezér társaihoz –, én is nemsokára követlek benneteket, de meg kell várnom, míg a kizlár aga jön, és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást, s a bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból új muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai bírót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.¹

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a kizlár agától, és vigyék át Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.

Ahmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyíló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.

A négy tulipán olyan szépen nyílik most is.

Aldzsalisz átöleli a szultán nyakát, s homlokát megcsókolja, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a kizlár aga előtte áll, s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.

– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláírásával.

– Mi kell nekik? – kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.

– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.

– Legyen meg nekik.

– Azonkívül kérik a kiaja bég kiadatását.

A szultán levágott egy tulipánt a késsel, s odanyújtá azt a kizlár agának.

– Nesze.

Az bámulva vette el a tulipánt, és folytatá.

– Továbbá a kapudán basát.

A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.

– Ím, fogad.

– Kérik a főmufti száműzetését.

A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt, és odaveté.

– Ezt is.

– És a nagyvezért.

Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Ahmed, s azután eltakarta arcát.

– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.

Azzal odanyújtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve, s a kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyta Ahmedet ismét.

A nagyvezér a szeráj kertjében sétált alá s fel. A kizlár aga idejött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szulejmán, az általa tett reisz effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláírt okiratot, átnyújtá azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyújtá azt ismét, és levonta ujjáról az ország pecsétjét, s átadta a kizlár agának.

– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, aki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekintve a nagyvezér, hogy kivel kísértesse magát odáig, midőn hirtelen odaugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény), s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

A legénynek éppen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.

– Honnan ismersz te engem? – kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.

– Együtt harcoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.

– Mi neved?

– Manoli.

– Nem emlékezem reád.

– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból, s ápoltál, midőn sebesült voltam.

– Tehát ezért kísérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.

Mindezt azalatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, ahova Manoli bement a nagyvezérrel.

A kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, míg Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.

– Holnap holttestét fogjátok látni – mondá a kizlár aga a reisz effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.

– Inkább élve kapnánk meg őket – szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hívaték a nagyúr elé.

Ahmedet egész éjjel nyugtalanítá a kizlár aga a reisz effendi azon mondásával: „Inkább élve kapnánk meg őket!”

– Nem, nem – mondá a szultán –, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönnyezve.

– Úgy siettesd halálukat, uram, nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.

– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket. Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a kizlár aga a szultán előtt.

– Uram, itt a reggel.

– Hívasd a muftit és Szulalit.

Azok megjelentek.

– Vigyétek meg a halált azoknak, akik rá vannak szánva – szólt Ahmed.

Mindkettő térdre esett előtte.

– Miért e sietség, uram? – könyörge lábait csókolva a vén ulema.

– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.

– Úgy van – bizonyítá Elhadzs Besir, a kizlár aga –, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.

A szultán összeborzadt.

– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.

– Óh, uram – könyörge Szulali –, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Szófia imámjával lemehessek, megnézni, vajon valóban tele van-e az utca lázadókkal?

A szultán inte, hogy menjenek.

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szeráj kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők, s körülkerülték a szerájt.

A szultán ezalatt a perceket számlálta, és nyugtalan volt, hogy mégsem jönnek.

– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő utat és vissza – monda a kizlár aga. – Bizonyosan a zendülők kezébe estek, s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.

A szultán kétségbe volt esve.

– Siess, siess – kiáltá a kizlár agának, s maga futott, menekült a belső szobáiba.

Tíz perc múlva visszaérkezett az imám, és Szulali, s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, aki a szerájt fenyegetné.

A kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénnyel beterítve. A gyékényt felemelé előttük, s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a kiaját, a kapudánt és a nagyvezért.

*

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölébe, s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Sztambulnak s az ozmán birodalomnak ura e percben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anatoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.

Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, el mondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, amik történtek vele a szerájban, a kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyűlöletet?

A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.

Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.

– Ki ez?

Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.

A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.

– Hát ez kicsoda?

– Ez a kiaja bég – nyögé a hölgy iszonyodva.

Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil, s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

– Hát ez kicsoda? – kérdé Halil.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

– Nem ismerem ezt.

– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arcvonásait? Ez Damud Ibrahim, a nagyvezér.

Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére, s azután sietett mondani:

– Valóban az, Damad Ibrahim. Igen, igen, senki sem más. A halál tette ismeretlenné arcát.

– Mondám neked, hogy aki szíveddel játszának, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?

– Óh, nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.

– Tehát takard be őket virággal, s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.

– Engedd őket eltemetni, Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anatoliba, ahol senki sem tudna rólunk semmit.

– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bír lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?

– Óh, Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő, s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.

Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kívánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terebélyes rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, ahol a szultántól jött követek várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig, s ne legyen kénytelen az utcákon tolongó nép közt keresztülvergődni, a csatornához sietett, s a legelső kaikba beült, s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.

Útközben a hajós arcára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.

– Jó öreg – szólt Halil –, hogy hívnak téged?

– Manoli a nevem, kegyelmes úr.

– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjancsár vagyok.

– Óh, én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, akit Allah éltessen soká.

– Te is oly ismerősnek látszol előttem. Éppen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.

– Sokszor hallottam ezt, uram.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

Halil sokáig nézett az öreg arcára.

– Manoli!

– Parancsolj, uram.

– Látod felkelni a napot ott a hegyek mögött?

– Igen, uram.

– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy, és több napfelkölte téged itt ne találjon.

A hajós meghajtá magát keresztbe tett karokkal, és eltávozott csónakával.

Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.

A szultán küldöttei vártak reá. Sejk Szulejmán lépett elé.

– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.

– Kik voltak azok? – kérdé Halil sötéten.

– A kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.

– És a másik?

– A kapudán basáé, ezt kitevék a khór-khóri szökőkút elé.

– És a harmadik?

– Damad Ibrahim a nagyvezéré; az kivetteték a szeráj előtti piacra, éppen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett. Halil Patrona éles tekintettel nézett a sejk arcába, és hidegen viszonza:

– Tehát tudd meg azt, sejk Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított, s aki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött, és nem fogja senki tudni, hová lett. Ezt mondd meg otthon azoknak, akik küldtek.