IX. Lemenő és felkelő nap

Az áldozatok holttestei már az utcákon hevertek.

Ahmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arca szomorú volt, és levert.

Mielőtt idejött volna, sorra csókolá gyermekeit, és midőn tízéves fiára, Bajazidra került a sor, s látá, hogy az könnyezik, azt kérdezte, mi baja, a gyermek így felelt: „Atyám, jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek. Mi sors vár akkor mireánk, akik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arcát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét. Özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted. – Hogy titeket mentselek meg – rebegé Ahmed, keblére ölelve őket. – Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket”.

Ezen szavak visszhangzottak Ahmed lelkében örökké. Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördívánokat, szemközt ült vele Ispirizáde, a főimám. Emellett állt Szulali.

– Íme, az áldozatok vére kifolyt – szólt Ahmed bús, ingatag hangon. – Leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?

Folyvást visszhangzott lelkében fiának mondása:

„Jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek.”

Senki sem felelt szavaira.

– Feleljetek. Mit mondotok reá?

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, aki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

– Beszéljetek tehát. Én nem azért hívattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a fáraók sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez – szólt Ahmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott, és senki sem válaszolt neki. – Megnémultatok-e?

Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.

– Ahmed!

Ez volt a rövid megszólítás, mellyel a szultánt illeté.

– Halil Patrona kívánsága az, hogy lépj le a trónról, és add át azt Mahmud szultánnak…

Ahmed felegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben, s a rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisaht trónja lépcsőjén állani, amint kinyújtott kezét az imám felé tartá, és szemeit rászegezte, és ajka nyitva volt, és egy hang sem jött ki rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyújtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy akik látták, az iszonyattól rendültek össze, és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait, s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kívánatának szavakat adjanak, és olvassanak szívében, és teljesítsék azt, amit ő elmondani nem bír.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé, és sokan odacsúsztak lábaihoz, és azt könnyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

– Óh, uram, bocsáss meg nékünk! – Egy órával előbb egyhangúlag határozták el, hogy Ahmednek le kell köszönni, és most egyhangúlag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak, s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszállt a lépcsőkön. Midőn lenn volt a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:

– Én megszűntem uralkodni. Jöjjön utánam, aki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozmán birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek, s vigye meg Halilhoz e kívánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Ahmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket, s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

– Gyermekeim halálát is kívánják talán? Vagy egyitek sem mer odamenni, hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, aki végre megszólalt.

– Óh, uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sívó számum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?

Ahmed sötéten, csüggedten tekinte széjjel az ulemákon, arcán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Szulali megszánta a szultánt.

– Én el fogok hozzájuk menni – monda biztatólag. – Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, amit kívántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.

Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.

Szulali odalépett hozzá, s átadta a szultán izenetét.

De nem úgy adta azt át, ahogy Ahmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Ahmed tevé, hanem szigorúan, merészen, ahogy Ahmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani – szólt az egybegyűlt népfőnököknek. – Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kímélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerájt minden benne levőkkel együtt a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Ahmed szívében fogamzott. Az ő szelíd lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta, és mosolygott.

Ekkor a főimám arcra borula előtte, s alázatos hangon szólt hozzá:

– Ne halljad társam szavait, Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.

Halil összeráncolta szemöldeit, és haragosan kiálta rá:

– Kelj fel, ulema, és ne borulja porba a szultán nevében énelőttem. Akik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, aki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a sejk ul-izlám s a próféta utódainak virága elvesszen. Én, íme, esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Ahmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és aki ellenük felemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Ahmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Szófia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.

Ahmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arccal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

– Élj sokáig, uram, s legyen szívednek gyönyörűsége gyermekeidben.

Ahmed hálateljes arccal tekinte fel, és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönnyekkel szemeikben, s Ahmed nem feledé el kezét nyújtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Ahmed a kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt „a fehér herceg”, arcának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kíséretében előjött Mahmud herceg, II. Musztafa fia, kinek atyja éppen így szállt le a trónról Ahmed előtt, mint most Ahmed őelőtte.

A szultán felkelt, és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.

– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt, s annak tiszteletreméltó kezét megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Ahmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.

Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Ahmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tűzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.

– Uralkodjál, és légy boldog. Akiket szeretsz, szeressenek, akiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket sohasem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mindazokat, mik előtte kedvesek voltak.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a szilihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a kizlár agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána asszekit, és kérje meg, hogy gondoljon reá, és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Musztafával; éppen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Ahmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla, s csak az történik meg vele utódáért, ami megtörtént érte elődével.

Mahmud szultán előtt pedig arcra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.

Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet-fejet hajtott az új szultán előtt, a fő-fő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői, és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön írott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Ahmed szultán lelépett, s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerájban hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen, s keresztülsütött a szeráj színes ablakain, midőn a főurak eltávozának, s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a kizlár aga várt reá, sötét fekete arcával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.

Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.

És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyílnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, akik a belépő ifjú szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arca volt a szép Aldzsalisznak, aki szultána asszeki, kedvencnő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb, és a legmagasabb esett legalól.

Annyi mosolygó arc közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, akit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

…Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, amit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett.

Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana, s hideg kezével érintené meleg kebelét.

Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a „feledség szobáinak” hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik…

*

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a sejkek a szerájban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.

Amióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: „nem megyünk!”

Hallani sem akart senki a szerájban megjelenésről.

– Ez csak kelepce – monda a bölcs reisz effendi –, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.

– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra – szólt gúnyosan Orli, ki szofta létére nem restellt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

Végre a „bolondos” Ibrahim adott tanácsot.

– Legjobb lesz így: válasszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyújtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak, s úgy küldjük be a szerájba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozottá vált, akkor felállt, és monda:

– Én magam fogok a szerájba menni.

Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.

Musszli összecsapta kezeit.

– Halil! Álmodol-e, vagy félrebeszélsz? Ezeregyéjszakai tündérhercegnek képzeled-e magadat, aki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot, s közelebb akarsz hozzá jutni?

– Nem a ti gondotok, amit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?

– De gondold meg, Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod, s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a candiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett rézasperért, mint hogy belépj a szerájba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a levegő, még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.

– Megölhetnek! – kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve, s bátran előre lépve. – Megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de amidőn azt fogják írni a krónikákba, hogy Sztambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják írni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, aki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem, midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer, s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, amely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, ahol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva, s csak egy akkora szikra kell hozzá, amekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé, és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, pajzzsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?

– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.

– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, aki magát nyársra húzta és megsütötte.

– Azt nem fogják tenni – monda Halil leoldva kardját, mit a szerájba nem volt szabad bevinni, s átadva azt Musszlinak. – Viseld gondját, míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.

– Tehát csakugyan mégy? – kérdé Musszli. – No, ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkísérték őt egész a szerájig, oda be ugyan nem mentek, hanem legalább körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szeráj kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kíséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbe vetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két kapu agaszi karon fogá, s úgy vezették be a kupolyterembe, ahol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.

Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon cifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszínű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngybokrétákkal. Az emelvényen álló szófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkét felől alacsony, gömbölyű íróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drágakövekkel kirakott tárca és smaragd s rubintól ragyogó íróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany és cinóber és ultramarin talik írással készült sorokat mutatva, és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhímzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolc ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velencei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, ki-ki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért gömbölyű, vagy piramis alakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisahról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngyesővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult, aki ránézett, mielőtt orcáját láthatta volna.¹

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

E terembe lépett Halil.

A két vezető itt elbocsátá karjait, és Halil egyedül járult a padisah elé.

Arca semmivel sem volt haloványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, ami eddig. Egyszerű jancsárköntös, hasított ujjú kék dolimán, minden cifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.

Amíg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ülő főurakon, és nem talált egyet is közülük, akinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy percig, mintha ércből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arcra boruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)

És ekkor összetevé mellén kezeit, és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.

Mahmud leszállt hozzá, és saját kezével emelte fel őt.

– Szólj, mit tehetek érted? – kérdé tőle leereszkedéssel.

– Amit kívántam, az már teljesült – szólt Halil, és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetíró. – Kívánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: ím, ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatoknak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

Mahmud indulatosan szakasztá félbe.

– Én pedig esküszöm teneked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kívánj jutalmat, és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil néhány percig gondolkozott, s szemei ezalatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arcain. Mindenki azt hívé, hogy áldozatot keres közöttük, akinek hivatalát magának kívánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arcán, s még egyszer sorba nézte őket, és azután szólt:

– Uram, dicső padisah! Minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, akié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, amiből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezeidben legyen a nép, s ne e gazdag uzsorásokéban itt!

És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szeráj körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a bennlevők, és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, akiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szeráj minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kívánatára.

Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szeráj falait, tanúsította a hatást, amit az izenet gerjeszte.

– És most állj hadsereged élére – szólt Halil –, s kövesd néped hívását az Ejub-mecsethez, ahol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra múlva az Ejub-mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé, s sűrűen elfoglalta az utcákat és a háztetőket mind, melyek a szeráj és a mecset között vagynak; a Boszporusz ágyúi dörögve hirdeték a távol hegyeknek Sztambul örömét, s egy óra múlva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utcáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről, s virágokat hányt útjára. Mögötte a délceg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, ahogy közjancsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép éppoly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.

Az utósó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub-mecsetbe megérkezett.

Az Aja Szófia-mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kívánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa, és Halil beleegyezett. Amióta a szerájban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, ahogy Halil Patrona kívánja.

Ispirizáde már fenn állt a magas szószéken, midőn Mahmud kíséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A főpap arca dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé, és háromszor kiáltá Allah nevét. És amidőn harmadszor kiáltá az istent, egyszerre megnémultak ajkai, néhány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.

– Az Ahmed néma átka! – súgá körös-körül az elszörnyedt népség.²