XII. Ember reményei

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy feljebb többé nem mehet, és mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…

…Minden úgy történt, ahogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a hatalom tetőpontján, ahonnan országokat, világokat lehet igazgatni. Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen, fejedelmeket erősíte meg székeikben, és magas urakat látott lábainál hízelegni.

Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres Rasídot és a bölcs Cselebizádét, s azután a térképeket tanulmányozta, keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal, s pontokat rakva bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök.

A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva – pedig mi az ember élete?

Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Újra látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb népek, s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard vakító villanásai elől, s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe, mint amelyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.

Ember reményei! A szellő rájok fuvall, és elenyésznek.

De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját, s belépett rajta.

Minő hangok azok, amiket oly jól esik lelkének hallani?

– Miért áll hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?

Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze néhány nap előtt fiat szült, éppen azon évnapon, melyen őt nőül vette.

E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb csillaga. Ahova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor, gondolá magában; amit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a boldogabb, a dicsőbb korszakot, amit ő meg nem érhetett, ez fogja megérni, s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs, erényes férfiakat adott a birodalomnak.

Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a gyermeket, ahogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram nevet adott neki, amit a hősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra lesz hivatva.¹

Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből kifacsarva fekszik a földön.

Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?

Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! A csecsemő egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra élnek benne.

Majd az ősz Janaki is belép, arca mosolyog, de azért örökké szomorú dolgokat beszél; amióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat mondani.

– Vajha felnövelhetnétek e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan ember, mint te, Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni, mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, amikor te meghalsz, és fiad kétszeresen árva lesz.

Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jólesik nekik, midőn végre egy szegletbe leül, és bújában elalszik; amióta úgy aggódik, szüntelen álmos.

De újra nyílik az ajtó, s belép rajta a szeráj asszonyainak őre, a khadun-kiet-kuda, két rabnő kíséretében, s pompás virágos porcelánibriket hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:

– A szultána valideh üdvözöl általam, s küldi a szörbetet.

Ezt csak a szultán kegyencnőinek szokta küldeni az anyaszultánnő (valideh), midőn gyermekágyat feküsznek, s nagy megtiszteltetés volt ez Halil nejére nézve – vagy nagy megaláztatás a szultánára.

Igen, ez utóbbi volt az.

Ahmed szultán parancsára küldé a szultána szörbetet.

– Látod – szólt Halil nejéhez –, „a világ hatalmasai csókolják lábaid porát, nem mind a bazáron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az utolsók. Örülj a jelennek, én fejedelemnőm, s ragadd meg a szerencsét röptében.”

– „A szerencse, Halil – szólt szomorú mosollyal a nő – hasonlít a Boszporusz angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod azt.”²

És Halil azt hívé, hogy kezében tartja azt.

A legfőbb hivatalokat mind barátjai, szövetségesei bírták, maga a szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a héttoronyból a trónra.

Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.

A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti megaláztatást, a kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér, ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben őt elveszejtsék.

Egy napon a negyvenezer jancsár, húszezer szipahi és tizenhatezer topidzsi között harminc szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután azok felajánlák magukat kibékülni a szerájjal, s a próféta zászlója alá gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megígérte, hogy szét fog oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök, s számukra három zászló hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét összegyülekezhessenek. Minden megígértetett nekik. Halil Patrona pedig a dívántanács tagjai közé számíttatott.

Huszonheten a népvezérek közül hívattak meg vele együtt a tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.

Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre, s midőn lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a hadvezérek, és mellettük a basák és hodzsagiánok a halászok és szatócsok.

Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.

Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban született szatócsnak köszönje hatalmát – a tatár kám, Kaplan Giráj.

Ez volt elárulója.

Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt, hogy izenjen hadat Oroszországnak, amiért az Perzsiát fegyverrel segíti. Moldva és a Krím lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi ellenség szárnyait meg lehet törni, s meghazudtolni a Takimi Vekai ijesztő jóslatát.

Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak e merész eszme után nem volt szabad élni többé.

Elhatározák, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt gyilkoltatni.

Evégre kiválogaták a legmerészebb jancsárok közül azon tiszteket, kik leginkább bosszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük gyakorlott erőszak miatt, s azokat mint a dívántanács tagjait, odavivék a gyűlésbe.

A jeladás az volt, hogy amidőn Halil el fogja mondani indítványát az oroszok ellen indítandó harcra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket teend, mire Halil tűzbe fog jönni, s erre a kám kardot ránt ellene, mire a jancsár tisztek egyszerre felkelnek mind, s Halil szövetségeseit mind leaprítják.

Ily jól elkészített kelepcébe lépett be Halil és társai, nem is gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.

A nagyvezér közepén ült, mellette jobb felől Kaplan Giráj, a balfelőli hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fennhagyva.

Körös-körül a jancsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben tartva.

A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni mindennek.

Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A jancsártisztek voltak hatvanan.

Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy ültették, hogy minden két jancsár közé jutott egy. Amint Kaplan Giráj jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni, s lekoncolják őket.

– Édes fiam – szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt –, kívánatodra, ím, összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd el nekik, amiért hívattad őket.

Halil felállt, és az összegyűltekhez fordulva szólt:

– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég, kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört, s ládáitokat fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e, hogy biztasson benneteket valaki, s nem rohannátok-e önmagatoktól a rablót, a kalózt megölni? És íme, ami több, mint házaink, vagyonunk, több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink – a hazát, a hitet fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van, de ereje nincs még véghezvinni azt, amit kimondott. Olyan ellen, melynél apáról fiúra száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy megöl, vagy megölettetik. A moszkó az, a moszkó.³ Apáink keveset hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani, és unokáink sokat fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, amidőn széthull az ottomán birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e, és nem utódainktól, hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? Hisz e jóslat csak azt jelenti, hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha, és nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, amidőn most még mi vagyunk elég erősek őt elemészteni? Az alkalom kínálkozó. A kozákok segítséget kérnek tőlünk a moszkó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is, s ne várjuk el, amíg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya, s ő fogja azokat hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar. Most mutassuk meg mi, hogy elértettük, és rontsuk le azt!

E szavakkal ismét helyére ült Halil.

Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.

Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatár fejedelem, kinek ő terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:

– Nagy baj az egy országra nézve, ha elöljárói tudatlanok. Én a jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él, s ki nekünk nem árt, és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki sem laknék Európában, mintha körös-körül nem hatalmas nemzetek volnának szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harc esetében ránk rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az országok dolgainak békét, s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne hidd azokat való dolgoknak.

A népküldöttek bámulva néztek a kámra, Halil keserű tekintettel mérte őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Éppen az által árultatott el, akinek egy hős szerepét szánta.

Megvető arccal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepcébe jutott, úgy beszélt a kámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.

– Valóban igazat mondtál, Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megcáfolják azokat, amik az Alkoránban vannak írva, s csak azt tudom, hogy midőn a próféta megindítá a harcot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd népektől: tegye-e, ne tegye-e, és győzedelmeskedett; és azt is tudom, hogy amióta a díván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket, és fogyunk és olvadunk mindenfelől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, amelyet én nem ismerek, s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krími fejedelmi család ivadéka, félsz a harctól. Úrnak születtél, tudod, hogy életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahánból moszkó ágyúk verték el timariótáinkat, s orosz területen át kerültek a perzsák Abdullah basa háta mögé. De az teelőtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve sorsoddal, a harc elvehetné tőled a kámi buzogányt, míg béke idején békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr lehess, s bolondnak nevezed azt, aki nem magát szereti legelébb. Igen, Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet, s másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni az élet örömeivel. De jutalmadul meg adja érned Allah, hogy aki jó barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor, s akit kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak szicsiánnak (egérnek)…

Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el kellett hagynia hüvelyét e vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel helyéről a villogó karddal kezében.

Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre került.

A jancsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak helyökből, s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.

E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbe font karokkal állt helyén, s megvetően tekinte rá. – A jancsártisztek nem követték a jeladást:

– Én nagyon jól tudom – szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a kámhoz –, hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat, miként te, s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban karddal végezni el a dolgokat, és akként döntetnek-e el Angliában vagy Franciaországban a tanácskozások, hogy aki levágja a másikat, annak van igaza, és az határozott, hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozmán dívántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet, s egyikünk megszabadul azon gondtól, hogy életét féltse.

Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.

A nagyvezér és a kám bámulva jártaták végig szemeiket a jancsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek gyülekezni.

– Tehát nincs-e semmi válaszotok Patrona szavaira? – kérdé végtére Kabakulak.

Azok hallgattak.

– Hát semmit sem tudtok felelni?

Ekkor felálltak a jancsárok mind, és egy közülök előlépve, monda:

– Halilnak igaza van. És amiket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.

A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.

Lehetetlen volt akárkinek is észre nem venni a zavart, mely a tervbe avatottak arcán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.⁴

Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.

– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül – mondá –, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerájba, ott a padisah elé terjesszétek kívánataitokat, ott légy te is, Halil, és te is, Kaplan Giráj.

– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott, azt csak Allah tudja – mondja Halil.

– Nem jól mondod, fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyújtsátok egymásnak kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó szándékból beszéltetek, s az a bűnös, aki a közügyek kérdésében a magát illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak, és nyújtsátok kezeiteket.

S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét, s két kezével egymásba szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne találkozzanak, és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne sértsék egymást.

A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél. Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.

– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat, s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.

Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.

*

Harmadnapra volt határozva a dívánülés. Halil Patrona e két napot úgy osztá fel, mint aki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az ítélet ki van reá már mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?

Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt még, amelyet el kellett hárítania: neje és fia. Az utolsó nap estéjén levezeté a Boszporuszon Gül-Bejázét, mintha sétálni vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.

Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A legszelídebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul, midőn fiait kikölté.

Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hívé: bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az est.

– Tudod-e hová viszlek most, Gül-Bejáze? – kérdezé Halil a nőt.

– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy, azt mondanám, vigy el engem valahová csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el körös-körül. Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a házikó előtt. – Engedj engem a cédrusfák lombjai alatt andalogni, hol nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni, ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.

– Te mondád – szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél kifeszíté a vitorlát, s a csónak magától repült tova; azután odaült neje mellé és monda:

– Én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, ahol a forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott fogsz élni gyermekemmel együtt.

– És te magad?

– A túlsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy agg cseléde vár, aki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes völgybe, és soha el nem hagyand.

– És te?

– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt, senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz, és gyermekemé.

– És te? – kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze, s közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon.

– Nekem vissza kell mennem még Sztambulba. De utánatok fogok menni. Talán holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet, hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.

Gül-Bejáze könnyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.

– Miért sírsz? – szólt Halil. – Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked, de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak ismét.

Eközben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.

Gül-Bejáze odaborult férje keblére, és átölelte őt.

– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tűnjünk el együtt. Hadd keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban lenned.

Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy gyáván megszökjék, amidőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató hangon monda neki:

– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén nő vagy, s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom szívemben van. Már ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.

És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil, s visszatért a csónakba. Megragadá erős kézzel a lapátokat, s eltávozott a parttól. S amint az esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az elhagyott nő gyermekével keblén, s mentül messzebb távozott, annál jobban fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk, s mért nem csókolta meg őket még egyszer.

*

Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kíséretében megjelent a jancsárok között, s három öszvér hátáról öt kis hordócskába rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre, és kiosztá azt a vitézek között.

– Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak.

A jancsárokkal csak így lehetett beszélni.

– És most én kérek tőletek valamit.

– Mondjad.

– Van-e közöttetek olyan legény, aki nem szeretett soha senkit, aki, ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édesapját,⁵ aki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól el nem tántorul?

E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből, bizonyozva, hogy ők Peliván kívánatának meg tudnak felelni.

Peliván kiválaszta közülök harminckettőt, a legizmosabb, a legmarconább alakokat, s parancsolá, hogy kövessék őt a szerájba.

Ott felvezeté őket a porcelán terembe, leülteté a drága szőnyegekre, hozatott nekik finom ételt és italt, ciprusi borokat s hevítő muskavitot,⁶ tartotta mákonnyal, amennyi kellett nekik.

Nemsokára odajött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a ruméliai országbíró Pacsmagdzsizáde, a cipővarga fia és a tatár kám; és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból, s megdicsérve őket, ismét eltávozának.

A dívántanács az orszlánház termében volt összegyűlve.

Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Pacsmagdzsizáde és Kaplan Giráj megérkeztek.

Első volt Halil, akihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:

– A padisah kegyelmét küldi általam neked, s magas jóvoltából kinevez téged Rumili beglerbégjévé.

S azzal két dülbendár előállt a beiktatási fényes kaftánnyal.

Halil Patrona egy percig elgondolkozott.

A szultán valóban kegyesen érez iránta. Utat akar neki engedni, hogy magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által eltávolítsa őt a fővárosból, s egyúttal nagyravágyását is kielégítse. A szultán valóban kegyelmes szívvel bír. Jutalmat kínál annak, kire vezérei büntetést kérnek.

Csak egy percig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.

– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harcot.

A nagyvezér meghajtá magát előtte.

– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy amit te fogsz mondani, és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porcelán teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harc, és az emlékkaftányok is ott adatnak reátok.⁷

Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.

– Jöjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak vagytok – szólt Kabakulak. – Te, Halil, és te, Musszli.

Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem tudá, mi történik velök, s csak akkor kezdte magát rosszul érezni, midőn a „hideg forrás kapujánál” a szófaőrök elvették kardjaikat, mivel a szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.

A szófateremben, hol a díván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most, ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arc tűnik elé. Aldzsalisz az, a szultána asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a kizlár aga. Ma különös látvány lesz itt.

Az ajtók függönyei félregördülnek, s belép rajta a két férfi. A szultán trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja szegélyét.

Mahmud trónjára ül. E percben kezébe csattantva kiált Kabakulak:

– Hozzátok elő a kaftányokat!

E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminckét janicsár kivont pallosokkal.

Mahmud eltakarja arcát, hogy ne lássa, ami történni fog.

– Halil! El vagyunk árulva! – kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve, testével fogja fel a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.

– Hiába írtad nevedet az enyim fölé, Patrona! – kiált az óriás, megcsóválva feje fölött görbe pallosát.

E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét, s oly erővel hajítja azt Pelivánra, hogy az éles hegyével annak bal vállán keresztülfúródik.

De a következő pillanatban őt is lesújtá a halálos csapás.

Fél térdre bukva égre emeli szemeit, és mond:

– Allah akarta így.

Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:

– Én meghalok, de megmaradt fiam.

És meghal.

Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az eriváni kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s amint beléptek, egyenkint levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit behunyja a halálos csapás elől.

Huszonhatan vérzettek el.

Csak hárman maradtak meg ez nap.

Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a sztambuli bíró. Ezek ulemák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.

Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsákbégeknek.

Társaik haláláról nem tudhattak semmit, s elfogadák a kinevezést. Ezáltal lemondtak az ulemai rangról.

Így ölettek meg másnap.

Harmadnap a szeráj előtt járó-kelő nép huszonkilenc levágott főt látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.

Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre kapott, s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.

Vezéreik közül nem voltak már senki, egyedül Janaki még. A többi elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen, s tudtával történt Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az ottlakókon kívül kevesen ismertek, s egy postagalamb párját elhozá onnan magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől izenni leányának.

Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet írt leányának, s azt a galamb szárnya alá köté. A levélbe ez volt írva:

„Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj, és vigyázz gyermekedre. Janaki.”

Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék fel, szárnyait csattogtatva a magasba, s ott egy percig libegve, hirtelen nyílsebesen repült el a hegyek felé.

– Szegény Iréne! – suttogá Janaki, kivonva a kardot, mellyel ő bizonyára senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.

Sztambulban újra felfordult világ lett. A hetedik janicsárezred, amint a harminckét jancsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk rohant, és összeaprította őket. A jancsár agát, Muhsinzádét saját kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil Peliván, kit kul kiájának neveztek ki, egy csatornába bújva menekült meg, s abból három napig elő nem jött, amíg zajt hallott maga fölött.

Harmadnapra elcsöndesült minden.

Egy új név állt elő, mely megbirkózott a feltámadt viharral: a hírhedett Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.

Küprilizáde Ahmed összegyűjté a szent zászló körül a szerájban lakó tízezer dzsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit, s midőn mindenki kétségbe volt már esve, megtámadta nyílt utcán a lázadókat, megverte őket piacaikon, három nap alatt hétezren hullottak el csapásai alatt,⁸ s azután békesség lett az országban.

Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét anélkül, hogy ellenmondott volna.

De Pelivánt és Kabakulakot is száműzték gyávaságuk miatt. Küprilizáde Ahmed lett a nagyvezér.

III. Ahmed még azután kilenc évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány tartja, méreg által halt meg.