XIII. Az üres hely

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a távol kéklő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról, s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját körülveszik, s epedve, vágyva néz el Sztambul felé, szemeivel kísérve a hosszú kanyargó utat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta, kire ő vár?

Minden este szomorúan tér vissza hajlokába, s midőn vacsorához ül, magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, aki nem jő. Éjszakára Halil vánkosát maga mellé teszi, és gyermeküket kettőjük közé, hogy ott találja azt, ha megérkezik. Így foly nap nap után.

Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt felnyissa.

Nem Halil az, hanem egy galamb. Postagalamb – levelet hozott.

Gül-Bejáze fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is elolvasta, elkezd mosolyogni, és azt suttogja magában:

– Ő mindjárt itt lesz.

E perctől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint amidőn a rögeszmére kerül a sor.

Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyből kivezet. Öreg szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni, és elhitte.

Egy óra múlva nagy örvendve jön haza a nő: szinte kipirulva a sietésben.

– Nem láttad őt? – kérdé a szolgától.

– Kit, asszonyom?

– Halilt. Ő megérkezett. Más úton került el, már idehaza van.

A szolga azt hívé, hogy tán titokban jött meg Halil, s ő is örömmel követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.

– No, látod, hogy itt van ő – szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva, s odarohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…

– Nézd gyermekedet – szólt felemelve fiát –, emeld karodra. Így. Ne csókold oly erősen, mert alszik. Látod: felcsókoltad. Szakálladtól felébredt, ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben. Fáradt vagy? Várj, poharadba töltök. Ugye, minő jéghideg víz? Most hoztam azt a forrásból.

Azután ételt rakott férje tányérjára, s örült, hogy az milyen jólesik neki.

Vacsora után karjába ölté karját, s nyájasan suttogva, beszélgetve kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre; a jámbor szolga könnyezve nézte őt, mint sétál végig egyes-egyedül a fák között, s aközben úgy tesz, mintha valakihez suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle, és feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele amióta elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután odahívja a lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön, hogy egészen odasimulhasson mellé, s akkor suttogva, epedve beszél vele, s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza, s csak lopva vet egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?

Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja, s azután gyermekét odafekteti kettőjük közé, s csendesen elalszik, még egyszer megszorítja kezét. – Kinek?

Másnap reggeltől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra, s midőn visszajön, ismét ott találja már őt lakában. Boldog tébolyodás!

Ez így foly napról napra.

Reggeltől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek nem vesznek rajta észre semmi változást; de amint a nap lemegy, eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.

Pontosan megjelen előtte, amint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha igen jó kedve van Halilnak, másszor meg igen szomorú. A nő számtalanszor elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil nagyratörő tervekben fáradozik, de ne szóljon felőle senkinek, mert az könnyen Halil életébe kerülhetne.

Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé nem árt.

És így vénül meg, így hervad el a „Fehér rózsa”. Egy éjszaka sem marad el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden este.

S midőn fia megnő, eszebíróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja anyját egy láthatatlan alakkal beszélni, és minden este hallja, mint mutatja őt be e láthatlan alaknak, s készteti, hogy őt üdvözölje, mert ez neki édesatyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és milyen jószívű; és összehasonlítja arcaikat. Szakasztott édesatyja; csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Végül Halil. Különben egészen fiához hasonlítana.

És a fiú nagyon jól tudja azt, hogy az ő apját, Halil Patronát régen, régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.