Tőrbeesésem

Visszagondolás

A záporesõ
megszûnt, s a lesõ
   liget jelel
   néma jellel
     egy szirti boltozatot;
de bájjal telve
kezem emelve
   egy helyt álltam
   és csodáltam
     a piros alkonyatot.
A szép Természet
felett tenyészett
   balzsam szellõ-
   ártol tellõ
     Mejjem elnehezüle;
a Nap - lankadó
dörg közt - haladó
   halmos pára
   bíborára
     már feküdni készüle.
Némult a nappali
zaj; s az esthajnali
   fényt lebbentõ
   pont serkentõ
     dallára várt a berek;
hogy las fúvalmok
közt a zöld halmok
   visszhangitol
   mint locspitol
     a Réteknek friss erek.
Csak a Falevél
s a Kunyhófedél
   ama tájon
   a lapályon
     hullatá még a nedvét;
s a magát rázó
Napba szikrázó
   térünk földe
   locskos zölde
     mutogatta végkedvét.
Igy álltam én itt,
szivem szirénit
   mind-mind jobban
   gyújtván, Jobban
     tartva levett kalapom;
s az imádságon
hallván, egy ágon
   két szerelmes
   madár kell’mes
     énekét mohon kapom.
Lassún reszkete
flótám szellete
   a levegõ
   közt lebegõ
     táncin a szúnyogoknak;
s a majd felzendûlt
prücskök közt csend ült
   óriási
   elnyúlási
     alatt az árnyékoknak.
És ime! Akkor
csalák e gyakor
   andalgások
   visszhangzások -
     akkor csalák õt elé;
midõn az ajtó
nyílván, sohajtó
   sarkán, verõ
   szivem merõ
     olvadásig tüzelé.
Az Est hallgatott,
a Fuvallat ott
   megállt: tõllem
   ész, mellõllem
     a világ elreppene;
s még csak egy orkán
visító torkán
   se volt büszke
   úgy egy üszke,
    hogy megsemmisitene.
Kis küszöbében
megállt, s szemében
   mosolyogva
   majd ott fogva
     pirúlt el a Fényt-adott:
s a Láthatáron
alol, ziháron
   mordúlt még el
   a Zaj, s ezzel
     én s a Nap - lelankadott.