A Holdhoz

Bágyadt Leányifjú!¹
játszi tárgya az édes andalodásnak!
lankadíts le hideg tüzeddel ezen hûs
    domb fûvei közt.
  Éjnek Királynéja!
Anyja a körülötted égve enyelgõ
csillogós csecsemõk ezernyi sorának!
    nyújtsd dajkakarod!
  Légy üdvözölt szép Hold!
téged alkota már a Gerjedelem ma
Istenének: elõtted ömledeznek az édes
    s a bús kebelek.
  Ah! bár elég volnék
mindazon heves érzemény kirebegni
a hideg levegõbe, mellyben alélgat
    a tûredelem -
  mellyel feléd tömjénz
a Szerencse ölébe’ szunnyadozó sziv
hál’adatja - midön kivonja magát, s le-
    rogy színed elõtt.
  Ott a liget híves
rejtekébe vonúlt homály közepén néz
fel reád, kebelekre öszveborúlva
    két boldog alak;
  a bús halandóság
elrepûle belõllök: angyali álom
játssza ott csak az égi boldogulásnak
    szent érzeteit.
  Endymion módon
várja kellemetes varázsidat ott egy
lanyha csókod elébe hengeredõ kis
    völgy csermelye, s az
  azt elnyelõ tó ott
andalog. - Siet öszve a patakocska
habja, hogyha ezüstös arculatod förd
    rezgõ tetején.
  Fördj! fördj belé szép Hold!
még az Est leesett siralmit is a fû-
szálakon lebegik feléd enyelegve
    a szûz Zephirek.
  S majd - ollykor a küzdõ
hói tornyozatot leverve ha ált’törsz -
üdvözölve köszönti jöttödet a fényt
    nyert hûs levegõ;
  s ott egy Juhar lengõn
csettögõ levelén pihenni leszállott
fényke foltodat akkor ollyan igen kész
    ringatni vele.
  Neked piheg hálát
a Szerelmese enyhü oldala mellett
álmot urbikoló kis Gerlicehím a
    szûk fészek elõtt.
  Neked virít vissza
fényt azon ragyogó bogárka az éjben,
melly tüzet vet amott az elmaradott út
    hökkent fiának.
  Téged sohajt a Meg-
tévelyedt. Tereád esenkedik a Nap
tûzvilága vegyes zajába’ kifáradt
    Bölcs agyveleje.
  Téged teként sújtva
a szigor temetõ kereszti között egy
sirhalom tetején szülõi után El-
    érzékenyedett.
  A csacska berken túl
csak te öntsz örömöt kisirt szemein szép
özvegy Alcionénak ablaka sárgúlt
    pirzöldein ált’:
  ah, csak csupán tõlled
várja vissza az elrabolt Napot - a ki-
tépetett csemetét - reménye reád! te
    egy Istene vagy!
  Áldott virrasztó fagy-
mécse a hideg éji borzadozások
gyáva rabjainak! jövel, jövel, óhajt
    hûs pázsitom is.
  Sirján szerencsémnek
rád tekéntek ezen magánybol elázott
arccal - ah, hideg éj királyi Kegyesse,
    vedd ált’ ez özönt!
  És hogyha súgárid
fáradott maradéka majd aluvó szép
Gyilkosom szemein leül Lugosának
    árnyéka között:
  akkor, Kegyes, csókold
kármin ajkira könnyemet, s vegyesitsd be
játszi álma közé varázs susogással,
    hogy érte folyott.