Panaszom

Nem vágytam soha vakmerõn
bírására, sem Édeni
szomjúh’zott gyönyörért - soha!
Nem vágytam szigorú köröm
igy megmennyeisíteni.
Olly csendes vala tisztesen
égõ indulatom tüze,
mint a hült Temetõ, az éj
gyászával betakart ölén:
ámbár Láva futásaként
a kinzó szerelem lepne is.
És nyúgodt vagyok én egész
szivvel, mint az igaz Rény -
nyúgodt, mint az elalkonyat
akkor, amidön a Zephir
kissé ízleli álmait:
ámbár vágyaim olly mohok,
mint a fergetegek dühe.
Mint a Mennyei Lényre, én
nem néztem soha vakmerõn;
szent volt szívem elõtt szeme,
szent arcája, tekéntete,
kármín ajkai, angyali
létében csupa szent vala:
ámbár szüntelen e velem
játszó Képezetem hideg
mejjén csüggedezék öröm-
ittasságba merülve el,
mint egy Kedvese csókiba’
telhetlen csupa elbujúlt
Nyájõr a liget ernyiben,
véletlen midön egy bokor
sûrûjéböl ölébe döl
játszó csalfa szerelmese.
S látásába, tenyésztem én
csak, mint üdvözülésre ment
Õsinknek kara Istenünk
nézésében, s az az angyali
Kép, mellyhez könyörögni le-
térdeplék egyedûl - az is
lengõ barna haját csalá
ingerkedve magára. Ah!
sokszor néze Leselkedõm
onnét, a fagyalok kicsiny
ágacskái közûl, midön
a szép Nap rezegé magát
bús könnyemben elébe! ezt
Kedves nézte, de csak - kacag.