A Képzet

Merõ szemmel, mint egy halott,
   két kart fûzve egymásba
sejtek ollykor egy hajnallott
   fényt az elkábulásba.
Ugyan mi az? El-elfoszlik
   elõlle a semmi ó
leple; s ha nézem, széjtoszlik
   vele is az embrió.
Ottan repül a világok
   véghetetlenségében -
csillagokat járok, hágok
   érte a vágy egében.
Keresem, mind-mind gyorsabban
   keresem, ez alakot,
s fájdalmimbol sejtem abban
   nyíllal a gyilkos vakot.
Oh a vágy forró özöne
   itt rezeg le arcámon
s sohajtás közbe’ köszön e
   Kegyetlen a vérvámon.
Midön ismét a szememnek
   nedvében elõttem áll,
döbögésivel szivemnek
   meg-megjön, meg-meg elszáll.
Én vagyok a teremtõje;
   mégis Istenem leve:
játékim biztos közlõje
   áldozatjává teve.
Oh te szép Kép! Szerafinja
   a Mennynek! Fényes alak!
szép Kép! hogy én még - haj! kínja
   szivemnek - nem láttalak!!!
Kép, melly létedet lelkemnek
   szûk lakhelyéböl hozod,
jövel, jövel, kebelemnek
   add tüzed - mit kinozod?!
Mikor - te mosolygó képe
   beteg esdeklésemnek,
melly mint egy csalófény lépe
   elébe reményemnek -
mikor látlak én tégedet,
   melly mindég elõttem állsz?
ha lihegem szép nevedet,
   nem te vagy már, ki elválsz.
Rezeg - rezeg - mind szûnetlen -
   a növõ könnycsepp között
e rég esmért esmeretlen:
   s alig bájba kötözött -
Ott zúdul az enyészetbe
   (kong a véghetetlenség
rengetege) a Képzet, be:
   utánna a Reménység!
Kihal belõlem a lélek,
   s a Remény vággyal tele
csörtet - törtet - mint levelek
   közt a forró Est szele.
Elhalva vesz a szem fénye
   egy búcsúzó látással:
pedig leng a szüleménye
   elõtte mosolygással:
még mejjemre is, ölelve,
   rogy szivem üdvössége!
(Itt van hamuvá tüzelve
   egy Teremtésnek vége!
Itt meghalni - élvén mindég
   e Tûnemény karjain -
megfúlni e mennyeiség
   lehelete árjain!!!)
Szédûlve ezen szótalan
   Képnek hajlok ölébe,
lódúlván egy határtalan
   Öröknek mély öblébe.
S mint az Alvó, esésére
   felijedvén, nézem, mi?
a Könny kigördülésére
   látom, hogy ez mind - semmi.