Éjeim

Midõn a Halottaknak
     Órája megkondúl
   a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
     lepli közt vadon dúl
   a zúgó hang e honyban -
Midõn az elálmosult
     Táj e zaj szûntére
   majd új szendert kezd elõ,
s a régen bemohosult
     fáknak Levelére
   ismét leül a szellõ -
Midõn a Hold hunyni megy,
     s még haló súgára
   is egy Jóéjtszakát int,
s a végsõ ezüst hím egy
     Tölgy gyepes aljára
   párnát jelelve kacsint -
Midõn egy véghetetlen
     szent Kéz fél világot
   szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
     magosságra hágott
   az erõtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
     teremtmény, e rendes
   Temetõn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
     egy Sírónak csendes
   fájdalmain, a gõgök -
Akkor én a lankadó
     bú közt lépdegélek
   egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
     csillagit a lélek,
   hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
     tavaszi ágárol
   súgár törsökömnek.
Szent Idõ, hová levél?
     melly virgonc vágyárol
   jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
     árván nyögdécselõ
   Madár - te sírt keresel;
de én hûs koporsódat
     kerûlöm, mert él Õ,
   ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
     de (mint az éjtszaka)
   nem kedvezõ Kegyelem:
el is tûnt már a remény,
     és ha sírok, csak a
   visszhang jajdúl el velem.