Gyermekkor

Hív emléke a Természet
élõ keblén elenyészett
Mivolt elsõ virányának!
mellyel egyjütt elmúlának
   édességi emlõdnek -
te, egyjetlen, mellyet semmi
volt-lesz Hatalomszó nemi
ki nem írtnak, valamíg az
eltûnt Örömöknek igaz
   fájdalmain vergõdnek!
Te, a vak Reménnyel rokon
érzéssel, a sírdombokon
mint az árnyék múlatsz - neked
múlt és jövõ egybereked,
   s a Holtak szava hallik:
oh, jõjj vissza bús hangjára
nyögésemnek, e határra,
melly az elhervadt kellemek
képeit keresõ szemek
   elõtt gyengén hajnallik!
Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midõn a sors ítélete
örömöt-élõvé tette -
   s hogy rajta még fordítson:
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasztnyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
   porban húzott grádicson.
A Kelet örömöt, szinte
mint az Alkony, egyképp hinte,
egy nádló, pajtás, egy alma
egész vagyona, s hatalma
   már új diszbe öltözött.
Csak gondatlan andal volt a
gondolkozás egész volta -
egy könnyû könnycsepp ragyogott
szemében, ha tán elrogyott
   Vére sírba költözött.
Úgy játszodott elméjével
az Öröm, mint lepkéjével
õ maga - könnyû fonálon
eresztvén el a fûszálon -
   örûlt rabjának a rab;
s ha majd ümmögni a béka
elkezdvén, hosszú árnyéka
mellett egy porvárban bõgve
a Csorda kolomppal jöve;
   s a Napbol még egy darab,
egy darab a haldokoló
vidéken végig a Folyó
tetejéig elpirított -
könnyû sohajjal hagyított
   mindent el - eltûnt a rang;
a Denevér repkedése
közt is (mintha várna) kése,
s a zokogó Toronyóra
ütvén, majd takarodóra
   szólt az estveli harang -
akkor is még a ház sarkán
megállván, mosolyg, a tarkán
setétedõ felyhõk alatt
mint fütykéli a vég-dallat
   egy aludni készülõ,
elmaradt párját szeretõ
esdekléssel nézegetõ
Madárka - a setét völgyön
csacsogó terebély tölgyön
   vetett fészkén hogy ül õ.
Hogyan egy Lány a Tó mellett
telepedvén a kedvellett
mosásra választott gyepre,
ott a másnapi Ünnepre
   fûsûlé hosszú haját;
a körûle szánakodó
hanggal nedvért rimánkodó
szúnyogsereg csapódozott
feléje a sûrû bozót
   közûl, enyhítni baját.
Végre eltûnt minden - alom
közé rogyott a szorgalom -
elaludt a varázs, s bele
az ifjú-álom kedvele;
   eltûnt majd ez álom is,
midõn a csalófény benne
elenyészvén, felserkene
az Ifjú Férjfiúságra
(mutatván a valóságra:
   miként volt minden hamis).
Hol a Ded örömit hivé
csak andalító képivé
leve a Jelenvalónak -
csak visszhangja a Hangzónak -
   egyj kétséges Képezet!
Eltûnt! eltûnt bájod ekkor,
eltûnt, te édes Gyermekkor!
alig maradt voltod éke
betegen sajgó emléke:
   az idõ befedezett.
Kerestem azt ott, hol Éltem
örömeit így eléltem
alig tizenötöd éve -
az Eget s Napot kivéve
   majd minden esmeretlen.
A Tó elmúlt, hol estenden
a Leány ült; azon renden
egy kis Külsõ-város kele,
s a kiírtott Bozót helye
   szép sík: nekem kietlen!!!
Kidölt a Tölgy, mellyen vára
a kis madár kis párjára;
Est-játékim tündér-vára
porban húzott grádicsára
   töltött Útca hányatott.
Azon két kicsiny csemete,
mellyet kis kezem ültete,
mint két nagy fa a zivatar
ellen oltalmazva takar
   Ház mohos héjazatot.