Rege

Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,
s egy fél gyászba borúlt Világ elalva
nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva
nyelt Nap szemfedelének íres alján.
Gyászkürt hely’tt temetési pompa jajját
az éjféli harang zokogta - csillog
fáklyáúl rezegõ ezernyi csillag -
s a harmat siratá keserve rajját.
Fáradt csend sziszegett! az álom-érte
Lét hives takaró alatt nyöszögte
jõvõ reggeli életét; leszegte
a Göncölyt az Idõ, s sorát kimérte.
Sír-csend közbe magam merõ szemekkel
nézék el szigorú kerûletemböl,
egy könny mozdula csak ki, és eszemböl
emlékem kiszökött - kisértetekkel.
Itt-ott néha ha láthatám a házak
ablakjábol elõlebegni nyúlánk
árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk
sírására felébredett Anyának.
A szomszéd Fedelén zajogva, elmét
bódító csuszogási közt, egy ormos
kandúrmacska nyivogta volt le kormos
kéményen panaszolkodó szerelmét.
Elvált bennem az Élet a Tudástol -
édes Molli jutott eszembe, s sorsán
búsongó kebelem rebegte gyorsan
vágyát a levegõbe, melly palástol -
Megkábúlt szemeim hideg tüzének
pályáját tova cinterenyjeink el-
korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)
függeszték fel. Odébb nem is menének.
Akkor, mint valamelly százados Kisértet,
hogy ment, láttam, aláfelé az árok
kóróbürkei közt (erõs fa-zárok
végett) egyj eleven halotti Képet.
Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember!
könnyem béfagya, s boldogabb vidéket
óhajtó kebelem susogta: Béket
végy hült szívem! utánna vitt az inger.
Már mentem. Futamúlt az éji felhõ,
a zászló szomorún nyikorg tetõnkön,
és elhulladozó cserépdarab lön
porrá, hogy leragadta volt a szellõ.
Ott álltam, közepén azon tanyának,
hová nyúgodalomra vágy sietni
minden Bús - rabigát nevetni-vetni
Úr a Pórral ölében egy anyának.
Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld
közt (melly izzadozásiból az Õsök
áldott hamvainak kinõve) Hõsök
elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.
Ott ült egy mohos oszlop oldalánál
Õ, Õ - nyomdokival komor szivének,
csak most szûlt Zephirek törölgetének
hószín fürtivel a poros mohánál.
Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével
nézett rám - lehajolt a földre - vett port,
mellyet majd keserû nyögéssel elszórt
a négy szélre ki, reszketõ kezével.
Úgy van, por! rebegém magamba’, s békem
elholt napjaihoz repûle vérzõ
emlékem, keserûn nyögé az érzõ
szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!

.oOo.