Az élet korai.

Gyöngén ringatva jó anyánk ölében
Vígan kezdjük létünk szép hajnalát:
A játszi gyermekség bájos körében
Csókoljuk a jelenlét angyalát;
A kétes távolnak sötét ürében
Hiú fényt ködbe vont szemünk nem lát;
S könnyû habok között lebegve létünk,
Minden bájképnek oltárt diszesítünk.

Minden kelõ nap üdvezlõ sugára
Akkor vidám örömre integet,
S ártatlan lépteink minden nyomára
Édes megnyugvás rózsát hinteget;
A játékhely fõ vágyaink határa,
Csalárdul egy remény se’ hiteget:
Mély sirok halmain mosolygva állunk,
S legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.

                      * * *

A bimbó fejledez, s reményvirága
Egy uj élet meleg karjába dül,
A zsenge kornak tiszta boldogsága
Szép álmok özönébe szenderül,
Szorult melyünknek ébredõ világa
Fennlángol, s uj világokat kerül;
A hõs hajdankor telt szivünk felé leng,
S a nagy - s dicsõre lelkesülten éleng.

Szûk már az õsi ház, tovább repülni
Vágytan vágy a fellengzõ ifju tûz,
Kiesb virány látszik felénk derülni,
Hol majd egy szép tündér jobbjára fûz,
Kivel dühös vihar közé merülni
Feszül keblünk, a gerjedõ, a szûz;
Mienk a föld, mienk egész teremtmény,
S tettekre szólít egy hizelkedõ fény.

Künn a zavarban küzdõ szenvedélyek
Gyujtják szivünk magas czélokra már.
Bizonytalan tárgyért hevül a lélek,
A forró képzelet csapongva jár,
S míg szúnyadoznak a nemesb tökélyek,
S a lángerõ tisztább formára vár,
A föld határin túl szállong az elme,
S ábrándvilágba kél öröm- s gyötrelme.

S bíbor felhõkön mint a szép Auróra,
Jön egy istenné, s kéjmalasztjait
Lehelve a szorult ábrándozóra,
Intézi a vad tûznek árjait,
Nem földi kényeket nyujt minden óra,
S egy bájalakra fûzi álmait;
És Pharusként a vándor éjjelében
Szelíden fénylik hullámzó melyében.

Ott áll az ifju! s tiszta hódolatja
Szerelmet vall s érzése olvadoz,
A viszonláng õt istenné avatja,
Midõn a hív karjába’ ringadoz,
Egy pontra gyûlt az élet foglalatja,
Az ösztönzaj csak élve lobbadoz:
Míg összefort lényök Hymen szavára
Egész édengyönyört egy perczbe zára.

                      * * *

Kedves lánczokra fûzve a síriglan
Korunk repül s a szív magába tér,
Az ifjuság szeszélyes álma illan,
S a gondpályán lassúdan hül a vér;
Férfjult erõnk valót ölel busítlan,
S a hulladó virág gyümölcsöt ér;
Szent tartozások tenni kényszerítnek,
S a férjnek szûk, de szebb határt kerítnek.

Midõn hazáját rabbilincs fenyíti,
Bõszült érzéssel harczmezõre száll:
A szép szabadság hõslánggal hevíti,
Körüldörögje bár ezer halál.
Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti
Míg gyõz, vagy testhalmok közt sírt talál;
A jobb utókortól reménylve bérét,
A nyert borostyánon kiontja vérét.

Mint a szirt, megvíván a vész dühével
Elzúzza oczeán dagályait,
A férfi érczpajzsként erõs melyével
Enyelgi a sors csapdozásait.
Épít, munkál, gyûjt, koczkáz életével,
S a közjóért áldozza napjait:
Szép hölgyén, magzatin, s baráti szíven
Függ boldogsága s léti czélja híven.

Most a lángész teremtõ ihletése
Ösvényt lobbant sötét homályokon;
Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése,
Fénynyé villant a büszke homlokon;
Mindenható elménk istenkedése
Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon,
S búvárnyilai e lét titkába vágnak,
Vezér szövétnekül az ész- s világnak.

                      * * *

E pályán lep meg éltünk alkonyatja,
Halántékunk télszinbe öltözik,
A gyors idõ tüzünket oltogatja,
Világunk bús homályba költözik;
Kiélt keblünk a mult hamvát mutatja,
Komoly szemünk csak sírba ütközik,
S mit egykor a szív oly imádva kére,
Most dísztelen hull a való jegére.

Kivál az elme bolygó képzetébõl,
S a fáradtnak magány nyujt gyámkezet,
Mely a világnak zajló tengerébõl
A béke csendes partjához vezet;
S szelíd malaszttal a távol ködébõl
Sugárzik át a szép emlékezet:
S mint hold csillámai a folyón remegnek,
Lelkén ugy reszket a borult öregnek.

Csendes hajléka árnyékos körében
Elandalog, mint élte reggelén;
Szebb lét reménye hitté vál szivében,
Gyõz a mulandóság vad éjjelén,
És megnyugodva sorsa végzetében
Elalszik békén a szerelm ölén,
Kidõl; s más vándor lép üres nyomára,
S az esti szellõ játszva leng porára.